Eredetileg egy nyílt levelet akartam írni, de már a megszólításnál elbuktam… Kedves? Na ne! És tisztelni sem igazán tudom, márpedig én őszintén szeretek írni, ezért nincs mögöttem mostanában szerkesztőség…
Marad annyi, hogy “Pintér Sándor részére”
Azt gondolom, önnek aligha dobbant meg a szíve, amikor rendelkezett arról, hogy mostantól a kismamáknak abortusz előtt a magzatjuk szívdobogását kell hallgatnia… Mert aki ilyen rendeletet hoz, annak vélhetően aligha van szíve! De sokakkal ellentétben nem kívánok személyeskedni.
Csupán azt akartam elmesélni, hogy van négy csodás gyermekem – jelen állás szerint már három unokám is – és azt hiszem, életemmel igazoltam, hogy maximálisan ellene vagyok az abortusznak! Csakhogy ez az én testem, és erről szeretnék én dönteni… Mert a szabadság – legyen bármi is az állam vagy a társadalom aktuális definíciója – az önrendelkezéssel kezdődik! Ez az én testem, az én lelkem, minden döntésemmel és mulasztásommal nekem kell együtt élnem!
Aki ismer – vagy olvasta a könyvem – az tudja: elsőszülött gyermekemet várva, ha van öt-hat általánosan elfogadható ok az abortuszra, én azt egyszerre tudhattam magaménak! Akkor, abban a helyzetben tartok tőle, hogy senki nem az életre szavazott volna, én azonban úgy döntöttem, vállalom! Életem legnehezebb, talán legönzőbb, de mindenképp a legjobb döntése volt! Erre ön most bőszen bólogathatna, hogy „na ugye”! Kérem, hogy csak akkor tegye, ha próbálta már, milyen érzés, hogy úgy hord egy gyermeket a szíve alatt, hogy nem tudja, hova viszi haza, ezért azt tervezi hónapokon át, hogy kiugrik majd a negyedikről, ha nem lesz valami mentőötlete… Ha próbálta már, hogy milyen érzés, hogy elszántan közeledik az ablakhoz, de azon rács van, és a szülőszobából már nem engedik ki. Ha tudja milyen érzés, hogy életet adott valakinek, és most már nem dobhatja el a sajátját, mert felelős érte – miközben még azt sem tudja, hova vigye haza! Ha próbálta már milyen érzés, hogy bárhova elszegődik, csak befogadják pár éjszakára a gyerekével! Ha már próbálta, hogy éjszakás nővérként egy kórházba csempészi be párhónapos gyermekét, mert nincs hova tegye, de ha nem dolgozik, akkor nem tud neki enni adni! Ha tudja, milyen érzés, hogy visszatér oda, ahonnan elmenekült, miközben ezzel az életét kockáztatja, de nincs máshova lehetőség mennie. Ha ismeri azt az érzést, hogy vagy belemenekül a novemberi hóesésbe, vagy végignézi, ahogy nyolchónapos gyermekét bántalmazzák! És tudja, milyen érzés, hogy egy nyolchónapos gyerekkel az utcán állva konstatálja: bekakilt, de nincs hol tisztába tegye… Nos, ebbe az életbe kényszerítettem bele a gyermekemet a döntésemmel. Mégis: ő még jó helyzetben van, mert én innen is felálltam és ez erőt adott mindahhoz, amit azóta elértem és amivé azóta váltam! És igen, az élet engem igazolt, ma ő is, én is boldog családanyák vagyunk!
Legfeljebb az szegi kicsit a boldogságunkat, hogy nem tudjuk, mitől reszketünk jobban: hogy a gyerekeink elhagyják ezt az országot, avagy attól, hogy itt maradnak… Itt, ahol már annyi joguk sem lehet, hogy rendelkezzenek önmaguk élete felett! Itt, ahol napi 8-10-16 órányi munka mellett azon kell tanakodni, hogy megélhetést vagy lakhatást fizessenek… Itt, ahol nem lehet ma tudni, hogy holnap milyen törvénnyel kell szembenézni! Itt, ahol a világon egyedülálló módon ön egyszemélyben lehet felelőse annak, hogy gyerekeink nem kapnak megfelelő oktatást, egészségügyi ellátást, de biztonságban sem érezhetik magukat, mert a törvények és a rend őrei a bűnözőket jobban védik, mint az áldozatokat, vagy az ártatlanokat.
De legalább a magzatoknak hallatszik majd a szívhangja… mielőtt szüleik úgy döntenek: nem merik felvállalni mindazt, ami a születésükkel járna!
