Régen – a sötét középkorban is – az alapján ítéltek meg egy falut vagy várost, hogy hogyan bánik a koldusaival… Ma a koldusok helyzetét törvény „szabályozza” – én pedig inkább az alapján alkotok véleményt, hogy hogyan törődik az idősekkel és a gyerekekkel. Nos, nézzük – avagy: egy hétvége két híre, és ami mögötte van.
Gyilkosság a XI. kerületben
Hangzatos cím (volt ennél hangzatosabb is), és az embert mindig elborzasztja egy gyilkosság. Szörnyű dolog, valóban. Micsoda világ… elvenni a másik életét?!? Alávaló mind, kár, hogy nincs halálbüntetés – szoktak lenni az első reakciók, és valahol megértem, ha nem is mindig értek egyet.
Az áldozat ezúttal egy 87 esztendős beteg asszony. Ettől a ténytől máris tovább hangolódnak a kedélyek: szegény védtelen asszony, „biztos azt a kis pénzét akarták”!
Ezúttal igazi rendőrségi bravúrnak lehettünk tanúi: a tettes megvan, és már meg is indult az eljárás ellene. Persze, annyira nem volt nehéz dolga a hatóságnak: az elkövető épp a halálba menekült volna, nem kellett sokat futniuk utána. Igaz, maga is 87 éves, amúgy sem szaladna messzire… A férfi az áldozat férje, aki annyira imádta feleségét, hogy nem tudta tovább nézni annak szenvedéseit! Az eredeti terv szerint most mindketten kézen fogva kopogtatnának Szent Péter kapuján – de a férfit „megmentették”, így most emberölés vádjával kell szembenéznie, mármint a visító magányon és az utolsó közös percek emlékén kívül.
Félreértés ne essék: nem helyeslem, amit tett, sőt! De valahol megértem… Amit nem értek: senki nem látta, hogy baj van? Hogy nem bírják? Hogy tragédia lesz, ha nem kapnak segítséget? Nincs szomszéd, nincs családsegítő? Háziorvos? Vagy jól van ez így? Ha nincs semmilyük, annyit is érnek – oszt jónapot?
Igen, minden csatornán, akár minden nap elmondom: vedd észre, ha baj van! Figyeljünk oda embertársainkra, mert EZ az első lépése annak, hogy magunkat is emberként aposztrofálhassuk, másképp nincs jelentése a szónak!
Csakhogy itt ez a másik hír…
Pontosabban: szerencsére még nem hír, illetve még nem a hírekben szerepel, „csak” egy segélykérés. Egy anya kétségbeesett segélykérése, mert gyermeke már retteg a kötelező apai láthatásoktól. A kislány ezúttal a 112-t is felhívta, akik ugyan kimentek, de hát kit érdekel, hogy fizikailag nem bántják, csak szavakkal, de úgy nagyon?!? Esetleg „csak úgy, hogy nyoma ne maradjon” – mármint a testén, a lelke pedig úgy tűnik, nem számít…
Tud róla a gyámügy, a gyerek pszichológusa, a rendőrség is – lassan mindenki! A tisztelt bíróság azonban hozott egy határozatott, így bárki tud takaródzni ezzel a papírral! A bántalmazotton kívül mindenki védve van – így döntött a bíróság! A verbális bántalmazás meg amúgy sem bűnügyi kategória: amíg nem folyik vér, nincs mit tenni! Apró kis megjegyzésem, hogy az esetek nagyrészében, ha folyik, akkor sokszor már nincs mit tenni… Talán mégis előtte kéne valamit csinálni, nem?
Visszagondolva csak az elmúlt egy év családi tragédiáira, amelyek kellő figyelem és hozzáértés mellett mind megelőzhetőek lehettek volna, csak remélem, hogy ennek a gyermeknek a története nem a hírekben fog folytatódni, de ennek a reménynek az egyetlen alapja, hogy én nem szeretném. Azonban úgy tűnik: TENNI nem tud senki semmit. A láthatás alapjog, ami ezek szerint a gyermek alapjogait is felülírja… Szavakkal bántalmazni utódját pedig belefér a szabadelvű nevelésbe… Hogy a gyerek meddig bírja, vagy mikor és hogyan fajulnak el a dolgok? Ki tudja – és kit érdekel? Rend van. Jó ez így. Azt mondják…
Tenni vagy nem tenni? Nem lehet kérdés…
Nos – a mi kis társadalmunk itt a Duna mentén így bánik az idősekkel és a gyerekeivel… Teszi mindezt egy deklaráltan „családbarát kormányzás” keretei között. Persze, mit várunk ott, ahol a koldulás tilos, még a fák is ellenségek, az életet tisztelni talán csak a megszületése előtt szükséges – már ha valakinek dereng valami a tisztelet fogalmáról…
Folyamatosan minden erőmmel arra bíztatom az embereket, hogy „vegyék észre”, ha baj van! Csakhogy egy valamennyire még működőképes rendszer nélkül én is hiába járatom a számat, meg ők is hiába próbálják jelezni a bajt: a zárt ajtók és a süket fülek csak a közöny melegágyát teremtik meg… és abból bőven van már így is termés!
És persze: így születnek azok a hírekét, amelyek olyan rohadtul fájdalmasan vérlázítók és visszafordíthatatlanok… – mégse tesz senki semmit ellene!
Úgyhogy azért továbbra is: vedd észre a bajt! Legalább te! Hogy érezd: még emberek vagyunk! Hogy érezze: ő is ember! És nincs egyedül…