Haraggal teli világunk egyik legfontosabb szava lehetne – de valahogy nehezen születik meg. Talán rossz helyen keressük! Saját bűneinkre ott a keresztény bűnbocsánat, de önmagunkat az egyház nélkül is hajlamosak vagyunk könnyedén felmenteni. Másnak azonban nehezen ítéljük oda… Pedig: ezzel magunkat láncoljuk sérelmeinkhez! Erre nincs bocsánat! És valóban… saját életemből is számtalan olyan dologról tudnék…
Nagyon fiatalon keltem útra. Kerestem a helyem, de sokáig a láthatatlan szürkeség mögött rejtőztem még önmagam számára is. Tele bizonytalansággal, félelemmel… Sokáig azt reméltem, hogy talán majd egyszer eljutok oda, ahol végre biztonságban érezhetem magam… Aztán az élet újra és újra megmutatta, hogy nincs ilyen hely. Egyetlen telefonhívás…Egy baleset…Egy betegség…Egy döntés…Egyetlen pillanat… Ezek egyenként is…
Bevallom: azok közé tartozom, akik erős fenntartással kezelik Magyar Péter érkezését. Erről hosszan tudnék mesélni, de azt gondolom, ennek most nincs jelentősége. Az ország többsége – szerencsére – őt akarta, és ha benne talán nem, de a mögötte álló emberekben látok reményt a változásra! Különben sem az a lényeg, hogy nekem szimpatikus-e, hogy én bízok-e…
…az utolsó órában írok: lassan zárnak a szavazófülkék! Még nincs eredmény… Illetve van, de még nem tudjuk, mit rejtenek az urnák! Mondhatnánk, hogy a demokrácia ünnepe a mai nap, hiszen soha nem látott tömegek vonultak az urnák elé! Én azért nem érzek késztetést az ünneplésre… Részint azért, mert a nagy számok mögött nagy indulatok vannak!…
Idén nem esett az eső, Így kordonok közt gyűlt a nép. Szívemre kokárdát tűztem, De úgy éreztem: ebből elég! Hívott a tavasz szelleme, Ünnepbe mártotta lelkemet Indultam is volna gyorsan, Ám valami fékezte léptemet! Jobbra színpadok sora várt, Rajtuk hangzatos szólamokkal, Harsányan mosnák agyamba, Hogyan tarthatok a “jókkal”! Balra csend honolt és béke. Erdő, rét,…
Első és utolsó, hogy ebben a témában közzéteszek bármit a 2026-os választások előtt. Ez a bejegyzés is eredetileg egy hozzászólásként született meg, mert mostanában nem szoktam semmi olyat írni, ami pártpolitikát érint. (Régen sem ez volt a cél, de ma már minden emberi tényezőt átsző a politika undorító pókja!) Az ok egyszerű: én nem bírom…
Most, hogy végre biztonságban vannak gyerekeink, hiszen fóliába bújtatták a kényesnek gondolt könyveket (Az ember tragédiája szerencsére megúszta – Madách homoszexualitása csak szóbeszéd, nem nyert igazolást!), és végre meggátoltuk, hogy a belvárosban évente egyszer színes, de esetleg szokatlan öltözetben vonuljanak emberek (így legfeljebb csak a futóversenyek, békemenetek, esetleg a diplomáciai konvojok korlátozzák őket a mozgásban……
Meddig tűrjük még?!? – teszik fel egyre többen a kérdést a közösségi portálon. De valójában nem tudom, mit szeretnének: forradalmat? Kivel? Mivel? Tüntetni még néha szabad, bár legfeljebb maroknyi ember részvételével, ami valahol érthető: minden kreativitásomat latba vetve sem tudom elképzelni, amint a mostani kormány – jó, ne dumáljunk mellé, mert a kormányzáshoz amúgy sincs…
A film 1969-ben készült, akárcsak én! Igaz, én már 1970-ben napvilágra kerültem, míg a film a (talán ürgebőrbe bújtatott) dobozában porosodott még közel egy évtizedett a Cenz családnak köszönhetően. Hja, kérem: más idők, más családok voltak akkoriban… és az élet nem habostorta! Nagyon kölyök voltam, mikor első alkalommal láttam, de sok jeleneten és sok poénon…
…miként jött a névváltás ötlete a Petőfi laktanyán! Azután kicsit megnyugodtam: ezt már biztosan a béke szele fújta felénk… Talán legalább nálunk véget érhet a háborús vészhelyzet! Legalábbis a „hadügynek” úgy tűnik, immár az lett a legfőbb gondja, hogy (sok más átnevezés mellett, amelyeket bizonyára az Ellenség megtévesztése végett csináltak) a „Petőfi 200” évforduló alkalmából…