Valentin, vagy amit akartok

Tartozni valakihez – ez a legősibb vágyaink egyike, ösztöneink diktálta késztetés. És a szeretni és szeretve lenni is általános igény, amely akár meg is érdemelne egy ünnepnapot, hiszen csodálatos dolog – különösen, ha mindkettő ugyanarról a két emberről szól!

Látva a sok csilivili szívecskét és mindenféle bigyót – és persze, az éttermek, szállodák hirdetéseit – azon gondolkodtam, hogy ezt az egyébként ártalmatlan, ámde kedves ünnepet a kereskedelem erőltette ránk, vagy mi akartuk, és ők csak alkalmazkodtak?

Személyes véleményem, hogy ilyenkor az egész világ minket ünnepel a férjemmel – ugyanis én még úgy mondtam ki a boldogító igent ezen a különleges napon, hogy akkoriban még csupán az óceán túloldaláról érkező szél fújdogált felénk híreket valami Valentin-napi szokásról…

Azóta sok év telt el, és mára itt is mindenki tudja, hogy február 14. napja – ha a naptárban nem is, de – az innen-onnan folyó szívecskéktől minden bizonnyal pirosbetűs ünnep. Igaz, az évtizedek távlatából sem derült ki, hogy a szereteté vagy a szerelemé?!? Csak a kedvesünket kell meglepni, vagy mindenkit köszönthetünk, aki kedves?

Szóval: vannak még tisztázatlan körülmények, de annyi bizonyos, hogy – akárcsak a Halloween – kellően megosztja az embereket. Aminek önmagában nincs hírértéke, hiszen ehhez nekünk, magyaroknak nem kell ünnepet, hagyományt importálni: bármin meg tudunk osztódni! És a politika – mellyel semmiképp nem szeretném összekenni ezt a szép napot – mindent elkövetett, hogy „kimaxolja” a megosztást!

Én az egyik Istent hiszem, te a másikat! Én az egyik pártra szavazok, te a másikra. Én ünnepelem a Valentin napot (naná, hiszen mint említettem: a házassági évfordulóm napja), te utálod! És itt kezdődnek a problémák: mert a másképp gondolom, másképp érzem, máskép hiszem mostanában nem azt jelenti: én másképp látok dolgokat, hanem én más vagyok! És mert eltérek az elvárttól: újabban ellenség vagyok!

A sokféle különbözőségből eddig azokat emeltem ki, amelyekről valamilyen szinten legalább dönthetek, ha szerencsém van, de akad számtalan olyan, ami ráadásul nem is rajtam múlik: hova születek, kivel érzek késztetést ágyba bújni… milyen színű a bőröm…

Sokan sokfélék vagyunk, ettől lesz színesebb a világ – és ezzel nincs semmi baj! Szerintem. De hála a „hangolásnak”: egyre többen azt érzik, hogy aki más, aki nem olyan, mint mi – bármelyik címkéért is álltunk épp sorba – az rossz. Az nem tartozik közénk! Az ellenünk van… Most, hogy írom ezeket a sorokat, az jutott eszembe: talán a világ mostanában felerősödő veszélyei, és az itthon egyre jobban erősödő létbizonytalanság fokozza ezt még jobban, hiszen vészhelyzetben megnyugtató az ismert, biztonságot ad a kiszámítható – és minden, ami más, ami változás, az csak erősíti a bizonytalanság érzetét…

Mert mi, az azonosak összetartozunk! Ez akár erőt is adhat, még érdekvédelmi szervezetet is alapítunk, hogy kijelenthessük: mi is ugyanolyan emberek vagyunk, sőt! Mi még olyanabbak!!! És – ha már kellő mennyiségben alkottunk közösséget, akkor – tovább osztódunk: már nem elég, hogy keresztény legyen valaki, de legyen katolikus. Persze: római. Nem elég, hogy vegetáriánus, de legyen vegán! Nem elég, hogy heteroszexuális, de a korkülönbség 2-3 év legyen, és persze a fiú legyen az idősebb!

Sorolhatnám hosszan… mert azt, hogy miben vagyunk mások, azt mindig meglátjuk!

És bár mostanában divat az elfogadást hirdetni, én bevallom: nem szeretem… Számomra hamisan cseng, és nem is vezet célra! Hogy akkor mi a megoldás?

„Embernek lenni, mindég, minden körülményben…” – és nem a különbségeket, hanem ezt az egy hasonlóságot kéne megtanulni elfogadni, tisztelni!

Akit anya szült, az ember! Egyedi és csodás, az élet színes forgatagának egy megismételhetetlen pillanata. Hogy jó vagy rossz, katolikus vagy református, hetero- vagy homoszexuális, magyar vagy piréz, ünnepli-e a Valentint vagy sem – ezek csupán címkék egy tartóoszlopon, amit úgy hívnak: ember!

Tartozni kell valahova – én elsősorban az emberek közé szeretnék…

…majd, ha az már nagyon jól megy, „mindég, minden körülményben”, akkor jöhetnek a címkék, és biztosan szívesen leszek felcímkézett tagja néhány más közösségeknek is! De előbb akkor is ember leszek, csak utána magyar, heteró, keresztény, aki eszik húst és ünnepli a Valentint! És – mivel emberként összetartozunk – így te is szabadon gyűjtheted a saját címkéidet!