Sokszor írtam már arról, hogy értékeljük a pillanat varázsát… Hogy örüljünk a mának, az apróságnak tűnő kis csoda-morzsáknak – mert nem tudjuk, mit hoz a holnap! Egy rossz döntés, egy rossz mozdulat, egy szerencsétlen véletlen elég ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen holnap! És innen nézve még a rossz is jobb, mert azt mindig követi valami,…
„Jézus mondja: Én vagyok a mindenek fölött való fény. Én vagyok a Mindenség; a Mindenség belőlem jött elő, és a Mindenség hozzám jutott. Hasítsatok szét egy fadarabot: én ott vagyok. Emeljetek fel egy követ: ott megtaláltok engem.” Az idézet Tamás Evangéliumából való. Valahogy mindig ezt éreztem… Egyszerűen biztos voltam benne, hogy kell legyen egy Univerzális…
“Porból vétettünk, s azzá leszünk!” A két végpontot olyan védtelen és kiszolgáltatott időszak kíséri, amely során óhatatlanul szükségünk van mások segítségére. Mindegy, hogy Isten vagy az evolúció számlájára írjuk, de ahogy az emberi test, úgy az emberi lét is tökéletesre van alkotva! Amikor világra jövünk anyánk testéből még szüleink jelentik a biztonságot: etetnek, védenek, tanítanak…
Haraggal teli világunk egyik legfontosabb szava lehetne – de valahogy nehezen születik meg. Talán rossz helyen keressük! Saját bűneinkre ott a keresztény bűnbocsánat, de önmagunkat az egyház nélkül is hajlamosak vagyunk könnyedén felmenteni. Másnak azonban nehezen ítéljük oda… Pedig: ezzel magunkat láncoljuk sérelmeinkhez! Erre nincs bocsánat! És valóban… saját életemből is számtalan olyan dologról tudnék…
Nagyon fiatalon keltem útra. Kerestem a helyem, de sokáig a láthatatlan szürkeség mögött rejtőztem még önmagam számára is. Tele bizonytalansággal, félelemmel… Sokáig azt reméltem, hogy talán majd egyszer eljutok oda, ahol végre biztonságban érezhetem magam… Aztán az élet újra és újra megmutatta, hogy nincs ilyen hely. Egyetlen telefonhívás…Egy baleset…Egy betegség…Egy döntés…Egyetlen pillanat… Ezek egyenként is…
Csak egy poén volt…A teremtés koronájának egy általam kedvelt lombja – az eladhatóságról beszélgetve – a nő meghatározásánál olyan hölgyeket emlegetett, akiknek az Oscar-díjat nem Hollywoodban osztották ki. Ez volt az a pillanat, amikor kivételesen nem szavakban, hanem egy képben jelent meg előttem, mit jelent számomra a nő.Megpróbáltam ezt a képet láthatóvá tenni… Lehetetlen küldetésnek…
Az úgy kezdődött, hogy elmentem egy Deva koncertre… A háttérben a szokásos fraktálképek mentek, amikor az egyikben egy kobrát véltem felfedezni, majd mintha egy angyalszárny jött volna… – és ott, akkor abban a pillanatban megjelent bennem egy kép! Mondanám, hogy ez, de az az igazság, hogy az kicsit jobb volt… És mesélt nekem! Ezt onnan…
Jártam már náluk más előadáson, így nagyon vártam a Recirquel csapatának Walk My World című előadását! Egyedülálló élmény – ezzel hirdették a műsort! És én tényleg ott álltam, egyedül… Pedig négyen indultunk, a család négy hölgytagja: én a vén, és a három következő generáció! Az első negyedóra furcsa volt! Igaz, a rám köszönő díszletek is…
Első és utolsó, hogy ebben a témában közzéteszek bármit a 2026-os választások előtt. Ez a bejegyzés is eredetileg egy hozzászólásként született meg, mert mostanában nem szoktam semmi olyat írni, ami pártpolitikát érint. (Régen sem ez volt a cél, de ma már minden emberi tényezőt átsző a politika undorító pókja!) Az ok egyszerű: én nem bírom…
…ha nem tudnád! – Vajon Nóra sensei is karate ruhában jön?– Nem hiszem, mert hát: ő a család! – figyeltem fel mosolyogva a két aprócska fiú párbeszédjére, miközben gyülekeztünk, hogy utolsó útjára kísérjük Kurdi Gábort, a Shihant, a hazai ShitoRyu karate egyik atyját. A két fiúcska talán tíz éves sem volt, de nekik még megadatott,…