…képet fest’ni sem tudok! 🙂 De szeretek mindenféle képekben gyönyörködni, hagyni, hogy magukkal ragadjanak, kiszakítva a valóságból, elrepítve messzi tájakra, hajdani időkbe… És szeretek magam is fotózni, festeni mindenféle képeket, amelyekről néha azt remélem, talán valaki másnak is okozhat egy-egy kellemes pillanatot – de valójában sohasem látom őket elég jónak. Még akkor sem, ha azért gyakran kapok olyan visszajelzést, hogy igenis jók a képeim! Örülök, ha tetszik, nagyon hálás vagyok, ha ezt jelzik is nekem, de én attól még valahogy mindig elégedetlen vagyok velük.
Talán ezért is foglalkoztat annyit, hogy milyen egy jó kép? Mindenekelőtt azt gondolom, nincs olyan, amely mindenkinek, vagy még inkább: mindenkinek egyformán tetszik. És ez így van rendjén, ez egy szubjektív megítélés – még ugyanaz a kép sem hat egyformán rám, ha eltérő időben és hangulatban találkozom vele…
Vagyis akkor leszek jó közönsége egy képnek, ha éppen jókor: nyitottan, megfelelő hangulatban találunk egymásra. Ez persze nem csak az alkotójától függ (kivéve, ha valaki reggel 5-kor akarja nekem megmutatni élete fő művét: azt jó eséllyel meglehetősen pocséknak fogom találni!) Tételezzük fel, hogy pont a megfelelő időpontban és körülmények között látom meg a képet…
Mitől lesz szép? Mitől lesz az enyém? Mitől lesz az, hogy azt érzem: magával ragad?
Nos, azt hiszem, ezek a kérdések a kulcsok a válaszhoz: érezni fogom!
Lehetnek szabályok, elvárások, lehet kétharmad arányú, aranymetszés szerinti, tökéletesen megkomponált, megfelelő színekkel és fényekkel ábrázolt az a kép – és készülhet bármely technikával – attól fog nekem tetszeni, hogy nem üres! Hogy “van benne valami”, ami majd megmozdít bennem is valamit. Ami érzéseket, gondolatokat fog bennem gerjeszteni. Még az is lehet, hogy senki másban, csak bennem, mert nekem szól… Akkor is, ha alkotójának esetleg egészen más volt az üzenete – de én ezt kapom tőle… KAPOK tőle valamit. Egy érzést, egy emléket, egy gondolatot, egy pillanatot – VALAMIT!
De olyan képet alkotni – bármilyen technikával – amely az emberek többségének képes megadni ezt a valamit… és pláne úgy, hogy azt kapják, amit az alkotó üzen… – erre csak a legnagyobbak képesek!
És hát: kevés a múzeum, nem lehet mindenki Da Vinci… – de aki alkotásra adja a fejét, az akár törekedhet is rá, hogy az a „valami” az belekerüljön „művébe”. Hogy adjon bele valamit önmagából, vagy a világból… Hogy a színek és a formák ne csak harmonikusak legyenek, de megteljenek valamivel, amiért érdemes megalkotni.
Talán egyszer majd arra is rájövök: hogyan…
