Izgatottan vártam az előadást, hiszen azt sem tudtam, mire számíthatok majd… – ráadásul ez egy trilógiának immár harmadik része! Amelynek még a műfaja sem meghatározható: talán tánc, némi színház, balett, cirkuszi akrobaták különleges elegye egy csipetnyi bábszínházzal fűszerezve! Abban biztos voltam, hogy kilengeti majd a mutatómat, épp csak az volt a kérdés: melyik irányba?!? Kicsit tartottam is tőle, de egyszerűen hívott és én látni akartam! És igaz, hónapokkal előre, de sikerült két jegyet szereznem, ráadásul az első sor közepére! Jó kezdet…
Amit láttam (és hallottam, pláne éreztem!), arra nehezen találok szavakat – ami azért tőlem viszonylag ritka jelenség. Ha egyszerűsítve, érzelmektől függetlenül akarnám átadni az élményt valakinek, akkor azt mondanám: végy egy tucat embert, akik összeülnek, felmérik, hogy egy jól karbantartott mozgásművésznek hol vannak a fizikai határai, majd három-négy lépéssel átlépik azokat – és ehhez megkeresik azt a zenét, ami ezt fokozni bírja és azt a díszletet, ami képes ennek hátteret adni! Ami egyszerre minimál és maximum! Valószínűleg nem kifejezetten így született meg ez az előadás, de az elém táruló produkcióból én ezt éreztem. Már megint az érzés…
Nos, igen: erről a műsorról nem lehet érzelemmentesen írni! Egyrészt mert magával ragad, másrészt mert ez a fő témája: a legerősebb érzelem – vagyis a szeretet!
A szeretet egy érzés, egy kötődés, egy kapcsolat alapja… Léte vagy hiánya egy pillanat, egy élet, egy döntés mozgatórugója… Szükség és adomány, akár szeretet kapsz, akár szeretet adsz! De megmutatni, hogy ennek hány megnyilvánulása van? Az érintéstől a vágyakozásig, a féltő szeretettől a biztonságot jelentő gondoskodásig, a figyelem teljességétől az önfeláldozásig… Férfi és nő között, ember és természet között, szülő és gyermeke között, hívő és istene között… Ebből születünk, ezért élünk, és a szellemvilágba is így találjuk meg nyugalmunkat! Még akkor is, ha a hited mást mond: azt azért mindenki tudja, hogy csak az halhat meg végleg, akit itt már nem szeretnek, mert amíg van, aki őrzi emlékét, addig itt él benne tovább…
Szerencsére a véletlent véletlenül sem hívták ezen az estén sem színpadra! Mégis sokan felszisszentek, amikor egy-egy mozdulatsornál úgy tűnt: leesik a partner! Természetesen szó sem volt erről, aki az izmokat is figyelte (hmmm – volt mit!), az látta: tökéletesen kiszámított mozdulatok voltak – és aki az arcokat is figyelte: megingathatatlan határozottság, bizalom tükröződött a sokszor hajmeresztő (az egyik jelenetben szó szerint – jó, legyen: hajon függő!) mozdulatsorok közepette a művészek szeméből!
Tökéletesség, precizitás, kőkemény munka állt szemben azzal a maroknyi fiatallal, akik az este végén önfeledten itták magukba a jólmegérdemelt tapsot! Csillogó szemük épp úgy örült a sikernek, mint amikor a cannes-i táncfesztivál 2300 fős közönsége tapsolta őket felállva!
Rengeteg gondolatot és érzést mozgatott meg bennem ez az este, és azt hiszem, még sokáig élni fog bennem az előadás! Annyi bizonyos, hogy van egy csapat fiatal művész, akik az emberi teljesítőképességet meghazudtolva képesek voltak alkotni valamit, aminek középpontjában a szeretet van és ami képes a nézőkben érzéseket, gondolatokat ébreszteni… Lehet-e ennél magasztosabb célja bármilyen művészetnek?
S hogy végső soron mi is az előadás műfaja? Nézd meg, és döntsd el magadnak!
Drága Ági! Köszönöm a társulat nevében is ezt a remek ajánlást, “kritikát”! Örülök, (bár biztos voltam benne, hogy tetszeni fog), hogy sikerült téged is elvarázsolniuk a látvánnyal, zenével, és úgy mindennel…
Köszönöm mégegyszer: egy büszke anyuka!