A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik. (Muhammad Ali)
Küzdeni jó! Csakhogy néha elfelejtjük, mert valódi kihívások helyett ezernyi problémával küzd mindenki… A mostani helyzet nélkül is, hát még ebben az őrült időszakban, amikor az egész világ egy vírustól harsog! Nem csoda, ha az egyéni teljesítmények alig hallatszanak…
Az a tény, hogy valaki lefutja a maratoni távot – szinte jelentéktelennek tűnő dolog ebben az időszakban! Különösen azért, mert többségében fel sem fogjuk, mit jelent megtenni azt a bő 42 kilométert: éppen annyi, mintha a Lánchíd budai oldalán található 0 km-től indulva lefutnánk a Velencei tóhoz! Azt hiszem, kijelenthetjük: ez bizony nem kis teljesítmény!
Ha még hozzáadjuk, hogy az ifjú ember, aki ezt idén októberében megtette nem csak kedves, humoros, sportos, kitartó, sugárzik belőle a derű és az optimizmus – hanem mindemellett, csak úgy mellékesen: vak… Így már azért egy pillanatra talán felkapja az ember a fejét még vírusidőszakban is.
Persze: egyedül nem ment volna neki! Mármint: dehogynem, hiszen edzett és ügyes, és megold mindent, de – próbálj meg elfutni csak a sarokig csukott szemmel! Ugye, hogy jól jön valaki, aki segít, hogy az úton maradjon az ember!
Szerencsére neki is akadt segítője: egy sporttárs, akinek talán nincs ki mind a négy kereke. Bocsánat: ez nem csak otromba vicc volt, de ráadásul nem is igaz! Olyannyira, hogy pluszban is van neki két-három – merthogy ő kerekesszékkel tette meg ezt a hatalmas távot, miközben kölcsönösen segítették egymást!
Ezt jobb helyeken, jobb időkben úgy hívják: világszenzáció!
Figyelemmel kísértem őket, így én tudtam róla, amikor ezt a hatalmas, a világon eddig egyedülálló dolgot véghez vitte ez a különleges páros: Matics Ádám és Kis Gábor! Gratuláltam is nekik (és vártam, hogy ezt azért már talán egy kicsit felkapja a média…)!
Nos, ők talán nem értékelték annyira, mint az méltó lett volna, de szerencsére azért így is messzire elhallatszott teljesítményük: a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) és a Vakok Nemzetközi Sportszövetsége (IBSA) Matics Ádámot a 2020-as év vak futójának választotta.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy ismerhetem, és szívből gratulálok neki is, Gábornak is, és a csapat többi tagjának is.
Mondom mindezt a magam nevében is, de azt gondolom: mondhatom mindazok nevében, akiknek egy-egy ilyen teljesítmény erőt, reményt ad egy holnaphoz. Jusson eszébe ez az erő feletti teljesítmény ne csak azoknak, akik elvesztették látásukat, esetleg lábukat – de azoknak is, akik most kétségbeesve várják a holnapot a bizonytalanság szigetén! Mert ez a 42 km is bizonyította, hogy mindent lehet, csak akarni, küzdeni kell…
Hajrá, Ádi! Gyerünk tovább, hiszen a sok kalandod mellett a következő nagy dobás a Tokiói Olimpia, ahol szurkolhatunk!!! Sokan, és egyre többen!
Reméljük, addigra ettől lesz hangos a világ!
