Amire nincs szó

Minden nap hálás vagyok azért, amim van! Nem, ez alatt nem vagyont kell érteni, hanem valami sokkal fontosabbat: egészséges, immár felnőtt gyerekeim vannak, sokasodó unokáim… és – lassan végre ezt is megtanulom értékelni – még én is élek!

Minden nap tudatosítom magamban, hogy én – miközben egy barátom épp a napokban javasolta, hogy nevezhetnék a legpechesebb ember címére – mekkora mázlista vagyok, hogy itt vannak a közelemben, hogy jól vannak, hogy boldogulnak, és én magam is sorra vagdalom kihívásokkal teli életem töviseit…

…és akkor egyszer csak jön egy hír… Az elmúlt hetekben immár másodjára…

…és ez az a rész, ahol írnék, de nincs szó!

Hogy lehet azt simán, emberi szavakkal – bármely nyelven akár – leírni, hogy valaki, aki édesapja nyomdokaiba lépve az orvosi egyetem szigorlatára kéne készüljön – helyette épp utolsó útjára indul?!?

Csak ülök, némán és döbbenten! Hívtam édesanyját telefonon… de ő is alig bírt beszélni és én sem tudtam, mit is mondhatnék neki?!? Hogy részvétem? Soha az életben nem éreztem ennyire üresnek és hazugnak ezt a szót! És ki a fene akarna ebből a borzalmas tényből egy morzsányit is részesülni??? „Szülőnek nem való gyermekét temetni!” – és lehet valaki özvegy vagy árva: de nem véletlen, hogy ékes, bármit kifejezni képes nyelvünkben arra az egyre nincs kifejezés, mikor a gyermeked kíséred a temetőbe…

Részvétem… Mit mondjak mást helyette? Anyaként egy anyának… Hogy sajnálom? Hiszen fel sem lehet fogni ép ésszel! Hogy nyugodjon meg, majd jobb lesz? Csak közelében voltam ennek az érzésnek, de az is elég volt, hogy tudjam: nem, nem lesz jobb! Idővel megtanul az ember együtt élni a borzalmas hiánnyal, de jobb az nem lesz!

Nem, nem tudok mit mondani…

Csak hinni és remélni tudok! Hinni, hogy van folytatás, hogy addig is, míg majd egyszer… addig odafent új szemszögből láthat dolgokat, hogy táncos léptekkel sétálhat Csaba királyfi nyomdokán ott, a Tejút mellett, amit az általa annyira szeretett Hargita tetején én is megcsodálhattam… És remélni, hogy soha nem kell átéljem, amin a szülei és nagyszülei most keresztülmennek!

Drága kicsi Kata! Tudom, már nagylány lettél – de mostanában alig találkoztunk, így az én szívemben mindig az a mélyhangú kicsilány maradsz, aki annyira szívvel-lélekkel tudott tenni bármit! Vigyázzanak rád az angyalok, és vigyázzad fentről azokat, akik most értetlenül, megszakadt szívvel próbálják felfogni a lehetetlent, és az űrt, amit itt hagytál…

Nyugodj békében!