Nézem a tegnapi eső mocskos pocsolyájában visszaköszönő őszt, mely még ebben a sártengerben is képes ezernyi színben pompázni. Csak állok, szinte a semmi határán… A hideg szél cserepesre csipkézi a szám, miközben a Nap barátságossá szelídült sugarai megsimogatják arcomat.
Mennyi ellentmondás egyetlen pillanatban…
Szeressem ezt a pillanatot? Hiszen már szinte misztikusan szép! Vagy engedjem el, mert csak a múlt mocskát és a jelen hidegét akarom magamnak elfogadhatóvá tenni, igazolva ezzel létjogosultságukat?
Ha tovább figyelek, talán megtaláltam volna a választ is… De gondolataimból egy fekete-fehér tollcsomó becsapódása billentett ki és a látvány, amint a fekete pocsolya ezernyi cseppje gyémántként veszi körbe a madarat! Megmártózott, ivott egy jót – és tovaröppent a semmibe…
Nos, így születnek a szarkasztikus bölcsességek!
