A hírek szerelmese

Még négyéves sem voltam, amikor a Rákóczi út egyik újságpavilonja jelentette számomra az otthon melegét. Mai fejemmel, anyaként visszanézve ettől azért néha elkerekedik kissé a szemem, mégsem panaszként jegyeztem ezt le, hiszen nem csupán gyerekkorom legboldogabb időszakát jelentette nekem, de olyan lehetőségeket is teremtett, amelyekről a legtöbb (hmmm! kis pisis) ovistárs nem is álmodhatott magának. Megtanultam írni és olvasni, számolni, dolgozni, emberekkel foglalkozni és ott volt előttem kitárulva az egész világ: a pult alól árult Ez a divattól a francia nyelvű Pif magazinig. A napilapok unalmasnak tűnő szürkesége mellett a magazinok ezerszínű csodái vártak rám, hogy meghódítsanak és felkeltsék érdeklődésemet a világ felé. Imádtam! Fürödtem az élményben! És talán ennek köszönhető, hogy félévszázaddal később is még mindig, minden érdekel… A megnyíló világtól már akkor is kiváltságosnak éreztem magam kicsit, de csak most, amikor felnőtt(vagymi) fejjel eldugott falvak nyomortanyáin járva nézem a reménytelenségbe zárt gyerekek szemét, akkor szembesülök vele: micsoda mentőövet jelentet mindez számomra!

Természetesen nem erről akartam írni, csak hát: év vége van – magával ragadt a levegőben terjedő nosztalgiaillat. Na igen: A Hírek!

Akkoriban az újságot nem csak pavilonokban lehetett megvásárolni (ma már lassan pavilon sincs, legfeljebb a benzinkutakon és a plázák üzleteiben bukkannak fel a még megmaradt lapok). A friss híreket hordozó, ólomszagú papírnyalábokat rikkancsok árulták a forgalmas helyeken. A délkörül érkező Esti Hírlapot különösen, hiszen hazafelé azt olvasták az emberek. „Öestijja hírlap! Megtámadták apjátanyját! Estija hírlap!” – visszhangzik még mindig a fülemben… És mivel a címlap híreit egy jó rikkancsnak akkor is illett ismernie, ha még nem töltötte be az ötödik évét – és a földből csak azért látszik ki, mert a karján a 30-40 újság kék fejléce összemosódva virít hasonló adottságokkal rendelkező szemével – igyekeztem akkor is tudni, hogy mit is ír az újság, ha a leghalványabb gőzöm sem volt néha, mit jelentenek a szavak… Megjegyzem: nagyok sok dolgot az akkoriban világszínvonalon előadott és nagyon népszerű kabarékből értettem meg, raktam össze! Lujza és Jenő – Psota Irén és Major Tamás duettje – például napi szinten volt jelen az életemben. „Azt írja az újság…” Jó, tudom: már megint kalandozok – de akkoriban még elképzelhetetlen volt egy videóchat, de még ezt is fényévekkel lepipálta a lehetetlenségi rangsorban egy szilveszter éjszaka, Hofi és a Rádiókabaré nélkül!

Ó, már megint a múlt… Lehet, hogy mégis öregszem? Ez esetben vállalom, hiszen innen ered bennem minden, ahogy innen jött a folytatás is: mert hiába teremtett a sors egy meglehetősen sötét korszakot számomra, bennem már elvetette valami a magot! Én már tudtam, hogy létezik egy másik látószög, egy másik dimenzió, ahol az a sok, színes és izgalmas dolog és esemény történik. Van élet a szüleim pálinkásüvegén, a pofonok sós ízén, a párizsis kenyér valóságán túl! Így továbbra is mindenevőként olvastam a híreket, a történeteket a világról, hogy keressem benne a sajátomat…

És megtaláltam! Azt hiszem… vagy legalábbis: sokáig azt hittem! Hosszú és kalandos volt az út a pavilontól a tízéves fejjel hajnalonként kihordott újságokon keresztül, amíg kezemben egy névjegykártyán az szerepelt: Esti Hírlap, Kiss Ágnes, hírszerkesztő, újságíró. Ma már sajnos ez is csupán emlék, de féltve őrzött kincs, épp csak nem lett bekeretezve, és sokáig magam sem tudtam volna megfogalmazni, mitől lesz egy nyamvadt névjegy ennyire különleges… Azt hiszem, én is csak ma értettem meg!

Életemnek épp egy nagyon nehéz időszakában voltam, de „műszakban” valahogy minden nehézség megszűnt! Csak a hírek voltak, az olvasók, akiket tájékoztatni kell, hogy naprakészek lehessenek, ha akarnak és persze: úgy kell csinálni, hogy akarjanak! És hogy felfedezhessék általam, velem, hogy a világ igenis sokszínű, semmi sem fekete vagy fehér, és a hétköznap bajain túl – amelyeket igyekeztem a nevükben is szavakba ölteni – létezik más dimenzió: izgalmakkal és érdekességekkel tele… És persze: mindent úgy tálalva, hogy az legyen érdekes Jenőnek, de értse meg Lujza is!

Mindezt abban a korszakban, amikor a „clickbait” fogalma épp beívódott az életünkbe – nos, nem volt egyszerű feladat! De az egyszerűt csak egy hajszál választja el az unalmastól, ami egy írónak a halála! Rövid, de csodás korszak volt, és az épp átalakuló médiavilágban azért még elcsíptem, milyen fantasztikus érzés, amikor az éjszakai hírbarangolások közepette belefutok A Hírbe – például az Ukrajna felett lelőtt maláj gép tragikus hírébe – és mire a többi hírportál felébredt, hogy valami történt, nálunk már nem csak a hír volt fent (elsőként), hanem videók, elemzések, korábbi háttéranyagok… De emlékszem, milyen felemelő érzés volt az is, amikor a hétvégi kisszínes rovatba az angol királynőről írtam és a szakma (valamint gyerekkorom) egyik legendája megjegyezte, hogy „na ugye, hogy lehet bulvárt színvonalasan is írni!”. Nekem felért egy Pulitzer díjjal…

Aztán a politika lezárta ezt a fejezetet (is), online formában is megszűntetve az Esti Hírlapot, és ezzel egyidőben olyan változások történtek az MTI és a magyar média világában, amelyeknek – szerelem ide vagy oda – nem kívántam részese lenni! Pénzért nem írok, csak a munkámat fizethetik meg vele, a véleményem és a lelkem nem eladó! Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy folytatom saját szakállamra a hírközvetítést a saját oldalamon – így született meg ez a MammyPress oldal, ami eredetileg az újságíró iskola egyik műhelyének volt vizsgafeladata – de hamar beláttam: nincs értelme! Inkább a blog irányába mentem el, mert az persze lehetetlen volt, hogy ne írjak, és hogy ne reflektáljak a köröttem zajló eseményekre…

Kit érdekel, hogy kit érdekel? – mondhatnám viccelődve, mert egy kevésbé jó szójátékért is eladom a fél lelkemet! De komolyra fordítva: valóban azt gondoltam, nem törődőm vele, hogy olvassa-e valaki, amiket írok, majd kiderül, mi lesz a sorsa soraimnak! Eleinte a Népszabadságon vezettem blogot, de megszűntették (akkor még csak a blogot – később magát a Népszabadságot is, pedig oda majdnem elköteleztem magam. A főszerkesztő személye garancia volt a szememben arra, hogy egy számomra megtisztelő szalmaszál legyen a média mocskában. De hát…). Átköltöztem az Index alá tartozó Blog.hu-ra – és igen: itt azért akkor is elvarázsolt, hogy rendszeresen húszezer felett volt a kattintások száma, ha tudtam: ez csak akkor van, ha címlapra kerülök. Ahova sajnos soha nem a legjobb, hanem a legmegosztóbb írásaim kerülhettek ki, ha az ügyeletes szerkesztő látott benne pörgési lehetőséget… Úgy tűnik, mégis szorult belém némi exhibicionizmus, mert kifejezetten jó érzéssel töltött el, ha valamelyik írásom mellett ötszámjegyű volt a letöltésmutató.

Aztán a politika elvette ezt is… „Ki kényszerít, hogy elköltözz?” – kaptam a képembe néhány nem túl kedves hozzászólótól, és valóban: fizikailag senki nem gátolt semmiben. A „kényesebb” témákat is kirakhattam, legfeljebb azok nem kerültek címlapra! Így 20ezer helyett csak 2-300 olvasómhoz juthattak el soraim, de ez legyen az bajom. Csakhogy – fene az önérzetembe, ha már egészséges önkritika helyett is csak ez jutott – nem szívesen vagyok semmilyen formában részese valaminek, ami akár burkoltan, akár deklarálva csorbítja a sajtó-, a vélemény-, a gondolat szabadságát! És sajnos valóban felerősödni látszott a korábbi „finom befolyás” arra vonatkozóan, hogy ki/mi kerülhet a címlapra, de emellett sorra derültek ki olyan dolgok a szerkesztőség felől, ami igazolta azt a gyomortájékon megfojtott pillangót, amelynek lételeme lenne a szabadság. És amire szépen rásuhintott a tegnap napvilágot látott újabb vezércsere is… Jó, hogy nem vagyok már része – még akkor is, ha az írásaim így megesik, hogy csupán húsz emberhez juthatnak el. Ha jókor, jóhelyen osztom meg a közösségi portálon, akkor talán elérhetek 2-300 olvasót… Ha nem tetszik, nem kötelező írni… – nyugtatom magam, miközben tudom, hogy ha nem írok, megfojt a szó, és azt is, hogy mindegy mit írok: jópénzért lehetne növelni az olvasottságot… De az nem én vagyok! Még az időközben megjelent könyveimet is képtelen vagyok hirdetni.

Én írni szeretek! Hangot adni dolgoknak, bolhát ültetni a fülekbe! Gondolkodásra, új látószög keresésére bíztatni az olvasóimat! Nem várom, hogy egyetértsenek, csak ne fogadják el a készen kapott véleményt, legyen mindenkinek sajátja! Fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy a vélemények, gondolatok mögött mindig keressék az embert! Akinek egy szabad világban joga van másként gondolni dolgokat és ettől még nem lesz jobb vagy rosszabb ember! Nem ettől lesz az! Nem azért, mert jobbos vagy balos, keresztény vagy buddhista, magyar vagy szír, cigány vagy zsidó, vagy éppen kivel érez késztetést ágyba bújni… Ezek ráadásul zömiben adott dolgok, amiket készen kap az ember születésekor, nem is igazán tud rajta változtatni.

No, már megint elkalandoztam… De legalább a múlt helyett ezúttal a jövő felé! Legalábbis: igyekszem arra nézni! És nagyon szeretném, ha a jövőben – lehetőleg már 2023-ban – egy embert nem a származása, az adottsága, hanem a tettei határoznának meg! És szabadon felvállalhatná a véleményét akkor is, ha az a többségnek esetleg nem tetszik. Nem kéne azon aggódnia, hogy megoszt vagy „lájkol” valamit, és ezért elveszít egy barátot, vagy épp a munkáját! Szabadon felvállalhatná, hogy mit gondol a világról, hogy mely eszmékkel tud azonosulni, hogy mi a véleménye a dolgokról… Hogy egy írás, egy film, egy zene tetszik-e neki… És ennek a szabadságnak csak az szabná meg a határát, ahol még elvárja, hogy az övét tiszteljék. Mert ez a lényeg: nem kell mindenkit szeretni, de tisztelni kell az életet, az embert! Másoknak pont annyi jogot és szabadságot hagyva, mint amennyit magunknak elvárunk és minden más kikényszerített címke helyett csak simán Embernek lenni. Mindég! Minden körülményben…  

Boldog új évet, és tiszta hangú, objektív, lehetőleg jó híreket kívánok mindannyiunknak, akár egyetértesz velem – akár nem! ?

Ha tetszett, add tovább:
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük