Sznobkávé

Én csak így hívom: sznobkávé! És sokáig el sem tudtam képzelni, hogy ekkora összeget kiadjak egy kávéért… Csak azért nem mosolyogtam meg másokat, mert a kávé számomra szent dolog, és – ha a 3-4 órás alvásaimhoz hozzáadjuk a száz alatti vérnyomásomat – egyben igazi életcseppeket jelent.

Kávé nélkül lehet élni, de nekem még nem sikerült. Szerencsére a százforintos közértes kávètól az öt-hatszázas puccos kávéháziig minden formában elérhető a koffeinadag, kinek-kinek igénye, pénztárcája vagy hangulata szerint. Vagyis, ha mégis ráveszem magam, hogy ennek sokszorosát csengessem ki az éltető nedűért, akkor azért kicsit többet akarok, mint egy szimpla kávé! 

Van, aki azért issza, mert megakarja mutatni, hogy ő ezt megteheti. Lelke rajta. Van, aki ennél is tovább megy: azt hiszi, egy bizonyos szint fölött nem adhatja alább… Tőlük ered a saját elnevezésem. Van, aki egyszerűen azért issza, mert finom! Jól teszik, de nem gondolom, hogy annyival finomabb lenne maga a kávé, mint feléért-harmadáért egy kávéházban! Persze: ez az én véleményem…

Nekem azonban fontos, hogy azt érzem: figyelnek rám. Hogy rámmosolyognak, hogy kedvesen szólnak hozzám. Hogy elhitessék egy pillanatra: jót akarnak nekem! És ott, ahova be-betérek, ott ezt meg is kapom! Sőt: már van saját kávém: fehércsokival, tejszínhabbal, karamell vagy kókuszöntettel és dupla kávéval, ami kell a koffeinszintemhez és a lélegzésemhez… És ez az egész kell ahhoz, hogy egy kicsit a lelkemet is kényeztessem! Hogy érezzem: néha megérdemlek ennyi luxust, hogy hajtok annyit, hogy járjon tíz perc megállás, és dolgozok annyit, hogy az átlagos kávé árára akár egy ezrest is rádobva ne csak a csészényi termék, de a pillanat is legyen kicsit különleges!

Persze, itt is megesik, hogy tönkreteszi valami a varázst! Például más pohárba kapom, ami nem fedett, vagy a szokásos tető helyett egy lyukon keresztül szétázott papír szívószál aromája rontja el az ízek harmóniáját. Esetleg – nem jellemző, de van, ahol megesik – az eladó rajtam torolja meg a sérelmet, hogy nem otthon pihen és az Adria habjai helyett a tejszínhab vár reá… És olyankor mindig megfogadom, hogy soha többé nem fordulhat elő ez az édes bűnbeesés!

De ki ne szeretné – akár azért, mert valamit nagyon jól csinált, akár azért, mert épp nagyon rosszul – azt érezni, hogy jár neki egy pillanatnyi varázs, tíz perc avagy ezer forintnyi kényeztetés…

Most például – mert épp izzik a nap és körülöttem a levegő is – jégdarabok között csörgedező frissítésként tálalták nekem…

Egészségünkre!