Cseppbe zárt gondolatok

Esik! Ezernyi csepp csapódik az ablak üvegére, ahol némelyik magányosan csörgedezik tovább, néhány pedig egybeolvad csepptársaival.

Ezernyi csepp, mégis egységet alkot: ha felületesen nézed, csupán víz. Van, amelyik gyorsan végigszalad az üvegen és olyan is, amelyik lassan ereszkedik alá. Látható olyan, amely egyenes úton halad, más cseppek kacskaringósan igyekeznek a mélybe. Akad köztük csepp, amely – magával sodorva a porszemeket – kicsit sötétebben folydogál, és olyan is, amely még ennek a borongós szürkeségnek a kevés fényét is képes szikrázva csillogtatni, mígnem így vagy úgy, de többségében elérkeznek az ablak alatti kavicsok közé.

A kavicsok – kicsik és nagyok, sötétek és világosak, simára kopottak és recések – egyként fogadják magukba a cseppeket, melyek számukra új fényt és a megtisztulás lehetőségét hordozzák magukban. Legalábbis a felszínen, hiszen lentebb azért ez sárba fojtva temeti őket egy új felbukkanásra várva. Mégis egyformán fogadják az érkező cseppeket, akár az ablakról csörgedezik közéjük, akár az ősz színeiben pompázó falevelek végéről cseppennek rájuk.

Azt gondolhatnánk, talán utóbbiak kedvesebbek lehetnek, hiszen a falevelek a világos sárgától a rozsdabarnáig minden árnyalatot magukba foglalva pompáznak még egy utolsót az esőtől frissen mosva, és lelkesen továbbítják a cseppeket a körtefáról épp úgy, mint az ecetfáról, vagy éppen a földre hullajtott avar égbe meredő szárairól cseppentve a kavicsokra.

Ezernyi különböző kis csoda, amely együtt egységet alkot. Csak víz, csak kavics és csak falevél mindegyikük.

Mégis, mintha bölcsebbek lennének az embernél: ebben az egységben teszik a dolgukat és viselik sorsukat. Az embernek ez valamiért túl bonyolult feladat, amely már ott megbukik, hogy nem lehet egy ember „csak ember”! És amíg ezt nem tanulja meg, addig még egyetlen csepp esőnek is nagyobb a szabadsága…