Nem kéne irkálnom… de ez a párhónapos öncenzúra miatt felgyülemlett bennem pár gondolat – és vagy magamban rágódom, vagy kiírom – hátha kaptok egy másik látószöget.
Mindenekelőtt: mire számítottatok? Próbáltam követni a kampányt annak ellenére, hogy a kiválasztott személye számomra nem volt elfogadható. (Ezt sajnos az indulók mindegyikéről el tudtam volna mondani, de ő a legkevésbé!) Ezért is fogtam be a szám: igyekeztem nem én rontani az esélyeket, megtette ezt helyettem mindenki más, de legfőképp ő maga… Mert az nem program, az nem összefogás-alap, hogy „zavarjuk el a másikat”, hogy buktassunk, hogy romboljuk le a NER-t. Engem nem győz meg a rombolás, én építeni szeretek – és tudat alatt a legtöbb ember így van vele: a rombolást csak az elfojtott indulatok vezénylik. És bizonyára bennem van a hiba, de engem nem győz meg, hogy kinek hány gyereke van vagy milyen istenben mióta hisz. Én azt szerettem volna tudni, hogy konkrétan ebből a helyzetből ki mit tud, mit akar kihozni. Azonban csak a győzelmi dalt hallottam, az meg – ha megvalósul is – csak egy pillanat. De hogyan tovább? Mi lesz utána?
Persze, a kampány során elhangzott néhány dolog, attól függően, hogy ki mit kérdezett, jöttek a hangzatos gondolatok: megadjuk, felemeljük, megcsináljuk! Csakhogy az elmúlt ötven évben ezt már párszor végighallgattam! Építettünk is szocializmust, meg szép jövőt, meg boldog nemzedéket is – csak valahogy az átadásig sosem jutott el a dolog… Téglák ugyan akadtak útközben, de valami egészen speciális: leginkább a házmesterek országa épült belőle. Igaz, az legalább stabilan, ma is áll. De azt, hogy konkrétan mi a következő lépés – azt nem szokták emlegetni olyanok, akik csak légvárakat építenek.
Orbán “varázsereje” csupán annyi, hogy pontosan tudja, mit akar! És meg is teremtette hozzá az eszközöket. Ezt kell tőle megtanulni annak, aki akar valamit, nem azt, hogyan kell a másikba beleállni…
Hogy volt-e csalás a választáson? Ebbe kár belemenni egy olyan országban, ahol a sokmilliárnyi közpénzből fenntartott közszolgálati média négyévente öt percet engedélyez a demokrácia többi résztvevőjének… Ahol a kormány közpénzből fizeti a saját „programját”. Amihez tizenkét évnyi kormányzás után még mindig elegendő egy bukott exminiszterelnök nevét harsogva új és új ellenségképet gyártani – mert erre vevők vagyunk. Szidni bármikor, bárkit…
Lehet – sőt biztos – hogy rohad az a narancs… De ők tudják a receptet, hogyan kell belőle édes lekvárt főzni, lehetőleg csak maguknak. A többieknek marad a „magyar narancs” emléke: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb – már rég nem a miénk az sem, de még beleharaphatunk: és még mindig nem elég keserű, mint inkább csak savanyú!
De legyünk optimisták: a belső tények és hangulatok mellett kicsit a nagyvilágra is kitekintve olyan ciklust láthatunk a mindentudó varázsgömbbe, amibe bárki belebukhat! Már csak az a kérdés: lesz-e ott egy mesebeli herceg, aki majd átvezeti az ország népét utána, vagy addigra már minden hercegjelölt elhagyja (kalandvágyból) az országot?
Jó meglátás!