Diótörő gondolatok

 – Azoknak a gyerekeknek nem a Diótörőre van szükségük! – hallom minden évben a véleményeket, mikor a Nemzetközi Gyerekmentő Szolgálat felkérésére útnak indulok, hogy néhány kollégámmal-barátommal 800 gyermek arcára varázsoljak mosolyt az előadás mellé szánt ajándékként. Talán jogos ez az észrevétel, de ahogy nézem ma a gyerekeket egy tegnapi beszélgetés kapcsán tanulságos gondolatok születtek bennem:

Nem titok – könyv is van már róla – nem kifejezetten volt klasszikus a gyermekkorom! De volt egy nagy szerencsém: anyám alkoholizmusa előtt egy végtelenül intelligens, okos nő volt, hatalmas könyvtárral! És mert egy újságosbódéban cseperedtem: négy évesen már folyékonyan olvastam… Így lehetőséget kaptam, hogy megnyíljon előttem sokezer világ, hogy egészen kicsi koromtól tudjam: van más lehetőség, van más út, van más valóság az otthonin kívűl! 

Hogy ez mekkora adomány volt, azt akkor kezdtem sejteni, amikor pár éve – Budapesttől alig hetven kilométerre egy kis faluban – azzal szembesültem: a gyerekek nem csak nem ismerik a mesék világát, de a kislányok többsége az általános iskolát már gyermekük születése után fejezik be – ha egyáltalán… Nem az ő hibájuk, nem az ő döntésük, ennyi a lehetőségük és mert nem ismerik, így nem is vágyakoznak érdemben többre!

Nem vagyok annyira naív, hogy azt gondoljam: egy balettelőadás majd sokak életén változtatni fog! Nem is ezért van: egy pillanatnyi örömet hivatott adni, és – elnézve a csillogó szemeket, hallgatva az önfeledt tapsvihart – ez többségüknél célba érkezett! 

És mert ez a sokadik jótékonysági előadás, amelynek részese lehetek – talán reménykedhetem benne, hogy akad köztük, akit magával ragad a varázs annyira, hogy elültesse a magot, amely kikelve igényt teremt a változásra, hogy a meséinket mi magunk írjuk meg! – már ha tudjuk, hogy léteznek…

Sok gondolat kavarog még bennem, de most csak annyira fussa: Köszönöm, hogy idén is részese lehettem a mesének! Itt a vége, fuss el véle – és engedd, hogy mindenkinek legyen meséje!