Rendben lesz minden!

Zokog és tombol! Bántották, igaztalanul…

Vigasztalnád, de van, mikor minden kevés: ha vele morogsz, nem csitul… ha viccelődsz, csak rosszabb!
Van, hogy a szavak már hiába szólnak… Talán egy ölelés segít, talán a szeretet rezgései megmutatják az utat a megnyugvás felé!

Szavak… mit is mondhatnál?!? Magadhoz szorítva simogatnád hátát, és közben súgnád fülébe, hogy rendben lesz minden…?!?

Szebb lesz majd a világ? Te vagy a bölcsebb, vagy legalább is most kevesebb benned az indulat, így tisztábban látsz: holnapra – ha meg nem is oldódik – kicsit jobb lesz…

Jobb lesz?!? De miért is? Az igazságtalanság az marad, akárhány nap, hét, év telik el… Néha lehet helyreigazítani, van, amit meg lehet bocsátani – de vannak dolgok, amik naponta szívják az életerőnket, mint egy túlbuzgó vámpír a vért! És olyanná is válunk tőle: egy vértelen zombivá, amit már csak egy dolog érdekel – miközben igenis vannak a világon szép dolgok is!

Ott a szerelem, a születés, a természet… rá lehet naponta csodálkozni, hogy bármi is történik a világban, naponta halhatnak meg emberek ezrei háborúban, terrorban, katasztrófában, lehet számtalan igazságtalanság velünk, és szerte mindenfelé, hihetünk Istenben, Buddhában, vagy önmagunkban – két dolog nem változik: a nap minden reggel felkel, és mi – ha képesek voltunk megszületni a világra – előbb-utóbb szembesülünk azzal, hogy ez csak az élők privilégiuma…

Földből vétettél, s azzá leszel… De a kettő között jó lenne, ha megtanulnánk élni! Mert sokan csak léteznek, mások meg csak túlélnek…

Élni azt jelenti, hogy képesek vagyunk akarni, küzdeni, élvezni, lehetőséget meglátni és akár teremteni! Hogy felemelt fejjel megállunk bárki, de legfőképp a tükör előtt, és büszkén vállaljuk önmagunkat! Hibáinkkal és erényeinkkel… Mert hibák kellenek, még a természetben is a tökéletes tökéletlensége a legcsodálatosabb! Csak ez a mai civilizált világ gondolja, hogy csupán a tökéletes az elfogadható: a gyerek nem hozhat haza hármast, a plusz két kilós ember már kövér… És sorolhatnám hosszan azokat a dolgokat, amelyek között lavírozva elfelejtünk élni, és fontosabb lesz az, hogy mit gondol a szomszéd, a barát, a főnök… – mint az, hogy mit érzünk mi magunk!

Persze, hogy így sebezhetőbbé válunk, persze, hogy nem tudjuk elengedni emellett, ha még igazságtalan is velünk a világ, vagy épp egy barát, egy főnök… De – akár tudjuk, akár nem – a határt mindig mi húzzuk meg! Mindegy, milyen rendszert jegyzünk: mindig mi döntünk az életünkről!

Ha bevállaljuk, hogy igazságtalanok velünk – akkor is! Ha elengedünk, mert fontosabb a cél – akkor is! Ha csak elszenvedjük a napokat, akkor is – ha kitörünk a mókuskerékből: akkor is! Nincs jó és rossz út – csak út van: a mi döntésünk, hova akarunk eljutni, hogy vállaljuk-e a célért az utat, és hogy egyaltalán elindulunk-e rajta…

Tulajdonképp így szép a világ, csak néha nehéz a másik oldalt látni! Például akkor, ha épp tehetetlenül nézed, amint szerettedet épp igazságtalanság érte… és csak átöleled szíved minden szeretetével és megsimogatod a hátát: rendben lesz minden! És tényleg!