Citromfába harapva

Hétfő van. Tényleg szeretnék hinni benne, hogy egy új, reményteli hét kezdetét jelenti – de még nem tudok semmire gondolni! Így ennek a reggelnek egyelőre az az egyetlen érdeme, hogy véget vetett egy pocsék éjszakának…

Fáradtan, elcsigázva ébredtem – mint mostanában mindig. Az az átkozott óra pedig kegyetlen kattogással zakatolja a fülembe: nincs mese, magamhoz kellene térni!

– Kávét akarok! – tör ki belőlem kétségbe esve… Még korán van ahhoz, hogy értékeljem: mekkora csoda, hogy ilyenkor nem csak akarok, de kapok is! Az utánozhatatlan illat egy pillanatra reménnyel tölt el, csakhogy sajnos kihűl mielőtt tudatára ébrednék: nem elég a kezemben tartani, meg is kellene inni!

Az idő ilyenkor nem barát, vagy legalábbis: nehéz megbocsátani egy barátnak, hogy rohanó tempóját pillanatoknak álcázva arra ösztönöz, hogy belevágjak a mai napba! És én sem vagyok még jóbarát: bár gyűlölöm az erőszakot, most talán lazán orrba vágnám azt, aki felhívná rá figyelmem: milyen sok embernek nem adatott meg, hogy részese lehessen a ma reggelnek…  

Villámsebességgel kapom össze magamat – nem, sminkre ma se idő, se kedv – rohanni kell, mint mindig! A felkelő nap fénye jót nevet kapkodásomon, már majdnem képes vagyok vele nevetni – de aztán időben eszembe jut: ez egy vacak reggel, és kit érdekel a napfelkelte, amikor nem lehet aludni, amikor menni kell, ki kell találni, meg kell csinálni, létre kell hozni, és csekkek, és fizetni, és már megint mit művel mindenki…

Az ajtón kilépve belém csíp a hideg őszi szél! Szinte igazolja, hogy jogos minden mérgem, hát hogyan lehetne az ember boldog, hogy örülhetne egy új napnak, amikor minden porcikáját átjárja a fagyos lehelet?!?

Kétségbe esve emelném az égre tekintetem, csakhogy megakad a citromfán… Szép nagyra nőtt, nem lehet nem észrevenni. Pár hete még igazi mediterrán hangulatot árasztott zöldellő leveleivel, és naponta csodáltam elképesztő mennyiségű termését, melyek vakító sárga teniszlabdákként mosolyogtak rám.

Mostanra azonban levelei elhullottak, a termések maradéka a hideg földön kezdi rothadását – össze kéne szedni, de nem jut idő lassan semmire… A kopárság, az elmúlás szomorúsága azonban egészen jól tükrözi hangulatom, a kiálló, hatalmas méretű tüskék pedig úgy bámulnak rám, mintha tükröt néznék: látom magam, akarva-akaratlan szúrósan, mint a citromfa ágai… Nem tetszik a kép, de mit tehetnék?!?

–  Hisz’ annyi a gond, és sok a teendő – próbálok némi önigazolást magamnak! Csakhogy hirtelen megint a párhéttel ezelőtti citromfát látom magam előtt és eszembe jut egy gondolat:

Legnagyobb ellenségem – az Idő – most ugyan épp bökdös, de minél jobban siet, annál hamarabb lesz újra tavasz! És én nézhetem megint minden reggel, ahogy mediterrán zöldbe borulnak a tüskés ágak, hogy védjék azt a sok szép virító termést! Mert ez az élet, a természet rendje! Aminek én is része vagyok! Méghozzá a tüskéimmel együtt, vagyis jó esélyem van rá, hogy nekem is jöjjenek majd újra szép napok, mosolygó termések, reményteli zöld hajtások…