Jogában áll…?

Alig múlt tíz éves és húsz kiló! Ezúttal a gyomra miatt került kórházba, ahol kiderült: fekélye van. Jellegzetes stresszbetegség, nem éppen a gyerekkor jellemzője – el is küldték hát további vizsgálatra a pszichológushoz!

Voltak foltok, képek, aztán egy érdekes feladat: be kellett helyettesítenie minden családtágját valami mesehősnek! Mindenki királylány volt, meg tündér, meg hős lovag… Még a szomszéd néni is, akivel az anyja együtt ivott, de erről persze hallgatott. A végén önmagára került a sor – ő ördögfióka lett, mert úgyis mindig rossz gyerek, csak a baj van vele!

Nem kell hozzá pszichológusi diploma, hogy tudd, valaki otthon piszkosul kilóg a sorból – és mi tagadás, valóban így volt! De tényleg ennyire rossz gyerek lett volna? Vagy a körülmények voltak azok? Esetleg csak ő élte meg így? Nos, ezek a kérdések nem merültek fel… Kit érdekel? Gyomorfekélyre ott az Almagel, probléma megoldva!

1980-at írtunk akkoriban, vagyis azt az időszakot, amelyet ma sokan visszasírnak, mert mennyivel jobb volt minden! Nos, az egészségügyben tényleg, ez azonban nem csak orvosi, hanem családvédelmi, gyerekjogi kérdéseket is felvet – legalábbis bennem! És szuper hír lehet(ne), hogy azóta hazánkba vadonatúj gyerekvédelmi törvényt hozott a rendszerváltás, világviszonylatban pedig nemzetközi gyerekjogi nap is van már! És azóta számtalan civil szervezet létezik, akikhez akár a gyerekek közvetlenül is fordulhatnak, ha baj van… Már ha tudnak róla! Mert ne legyen senkinek illúziója: sokezer gyermek szorul(na) a segítségükre!

Ez azért jó! Mármint az, hogy vannak szervezetek… Csakhogy tisztán emlékszem arra a csenevész kislányra – könnyű nekem, mert nem titok: én voltam! – esze ágában sem volt segítséget kérni! Tudta, hogy baj van otthon, de szégyellte, és ráadásul elhitte, hogy ő rossz! Amit akkor még az orvosok is megerősítettek benne… Nem is tudott tőle szabadulni még jó negyven évig!

Ma már más a helyzet – gondolhatnánk – és ma, a gyerekjogok világnapján még talán oda is figyelnek a nagyok, hogy ennek hangot is adjanak! De mi van a többi napon? És mi van azokkal, akik kívül esnek a látószögön?

Mit tehetsz azzal a gyerekkel, akit épp fotóznál az óvodában, vagy festenéd az arcát a rendezvényen – és összerezzen, ahogy hozzáérsz? Akinek látod a szemében, hogy a gyerekkor pajkos csillogásának nyoma sincs, kimosták a néma könnyek… Hogy tudod neki elmondani, hogy neki jogai vannak, ha számára természetes dolog, az élet velejárója a bántalmazás, a testi és a lelki egyaránt… Hogy mondod el neki, hogy kihez forduljon, ha fel sem merül benne, hogy lehet másképp élni? Hogy lehet naponta háromszor enni, ami nem jutalom, hanem alapkövetelmény! Hogy a matek hármasért nem pofon jár, hanem esetleg korrepetálás, de hármassal is lehet szeretni őt…

Esti mese helyett már nem kell boltba mennie pálinkáért, hiszen ott már nem szolgálják ki – jelenleg ennyi, ami valódi változás! Ám a közöny, amivel az emberek egymáshoz viszonyulnak, sokkal nehezebbé teszi az életüket! Ugyanis többségüknek nincs más esélye, mint hogy valaki észreveszi őket, és képes úgy segíteni, hogy ne azt erősítse, hogy ő rossz, akivel csak a baj van, hanem azt, hogy ő gyerek, akinek jogai vannak – nem csak november huszadikán!

Joga van létezni, akárhova is hozta a gólya, mert ezt nem ő kérte, nem az ő döntése! Joga van a szabadsághoz, normális ellátáshoz, tanuláshoz, családhoz, barátokhoz, segítséghez… Még ahhoz is joga van, hogy hibázzon olykor, hiszen ezzel szerez tapasztalatokat! De főként: joga van gyereknek lenni! Hogy majd egyszer felnőttként az ő gyerekének ez magától értetődő legyen…

…és nekünk, a felnőtteknek jogunk van ilyenkor hallgatás helyett kiállni értük, de kiabálni akár, ha kell! Vagy csak csendesen, legalább jó szóval megérinteni, de legalább meglátni azokat, akik a csend mögé bújva szenvedik el létüket, élet helyett! S mert a jogokhoz mindig járnak kötelességek: kötelességünk tudatni velük ezeket a jogokat és észrevenni, ha ez nem teljesül! Nem csak ezen a napon…