Ötkarikás a szemem…

Válogatott versenyző az egyik gyermekem… így már attól is párás lett a szemem, ha elképzeltem: egyszer ő is talán majd olimpikon lehet! Hát még ha én is ott lehetnék, hogy szurkoljak neki… és pláne, ha mindez itt lehetne Magyarországon, hogy mindenki lássa!!!
Anyai büszkeségem édes álmodozását az sem zavarta, hogy mindenek előtt azt kellet elérni: a karate is bekerülhessen végre az olimpiai sportágak közé! Évről évre ment a szurkolás, a kampány… aztán mindig jött a pofára esés – máig sem értem, hogy a golf hogyan tudta beelőzni!
Az álmok azonban néha tényleg valóra válnak! A Tokióban megrendezendő játékokon már a magyar karate válogatott is képviseltetheti magát! Felhőtlen örömömet az sem csorbította, hogy időközben gyermekem felnőtté vált, és versenyzés helyett inkább már az utánpótlást nevelgeti – hiszen egyrészt a kijutásra esélyesek a szemem láttára felcseperedő ifjak, akikért épp oly lelkesen fogok szurkolni, hiszen pontosan tudom, mekkora munka van mögöttük! Másrészt a gyermekem növendékeiért szurkolni legalább akkora büszkeség számomra… Hát persze, hogy szeretnék ott lenni és kiélvezni minden percét!
Mi sem egyszerűbb: rendezzünk olimpiát! Csak épp…
Hagyjuk, hogy a görögök milyen csúnyán belebuktak! Ne gondoljunk arra, hogy a GDP-nek mekkora százalékát vinné el az olimpia költségvetése és próbáljuk figyelmen kívül hagyni, mi mindenre kellene ez a pénz!
Nem tudom, hányan vették a fáradtságot, hogy megnézzék közelebbről a hivatalos tanulmány több mint ezer oldalas anyagát, amelyből kiderül: mindez 774 milliárd forintba fog kerülni. Ez többségünk számára egy felfoghatatlan összeg, így csak annyival illusztrálnám: ha Párizs nyerné el a jogot, akkor 3 millió ember kiutaztatása 5 napra repülővel, három csillagos szállodában, reggelivel “csupán” 150 milliárdra rúgna… vagyis ekkora költségvetésből akár a teljes lakosságot is kiutaztathatnánk, és még mindig maradna egy kis apró…
Hogy ez a költség megtérül, mert bevételt hoz? Nos, ez picit sántít… ugyanis a teljes költség 1.074 milliárd forint – a fentebbi szám már a remélt bevételekkel csökkentett összeg! Ha úgy tetszik: ennyi az ára – ha meg amúgy, akkor: ennyi a vesztesége!
Azt már hozzá sem merem tenni, hogy ezek csupán a megvalósíthatósági tanulmány számai… a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az elmúlt évek beruházásai rendre sokszorosát rúgták a tervezettnek – míg a befejezést követő használhatóságuk ritkán érte el a kitűzött célt! A kihasználatlan stadionok vagy a vizes VB körüli hírek mellé azt hiszem, nem kell különösebb kommentár…
És akkor még nem is esett szó korrupcióról, gazdasági válságról… nem beszéltünk arról, hogy egyetlen napi – nem túl intenzív – hóesés “szezonban” két heti káosszal jár, hogy ugyanabban a kátyúban évente többször is törhetjük tengelyünket, hogy egy nyári zápor mellett már akadozik az internetszolgáltatás… Nem beszéltünk arról, hogy az ország lassan magyarul sem tud, nemhogy ekkora mennyiségű külföldivel szót értsen… És jobb, ha mélyen hallgatunk arról, mi vár az idetévedt turistára, ha épp orvosra van szüksége!
Ami mellett ellenben nehéz elmennem szó nélkül az az a tény, hogy nekem, mint adófizető állampolgárnak nem lehet véleményem sem arról, hogy akarok-e egy ilyen mértékű beruházásba fogni! Amit egyébként – figyelembe véve például a saját esetemet – egyáltalán nem könnyű eldönteni! De nincs is jelentősége, mert van az, amit a kormány (vagy inkább: a kormányfő!) eldöntött, és van… Ja – nem, nincs más! Mert akinek nem tetszik, az ellenség! Meg hülye! És még sorolhatnám… de nem ez a célom!
Látszat-demokráciánkban persze van lehetőségünk például aláírást gyűjteni, egy esetleges népszavazás érdekében (esetleg elegendő lesz, esetleg nem gátolják izomagyúak a beadást…), de hol a hatalom által hergelt (szeretném hinni, hogy) önkéntesek verik szét a gyűjtőhelyeket, hol a rend éber őreinek sorfala takarja őket “véletlenül”…
Nincsenek illúzióim, nemhogy a Kormány, de az égadta földön senki nem kíváncsi az én véleményemre! Nincs is ezzel baj… Csakhogy az teszi legitimmé mások véleményét, hogy az enyém is létezhet! Még akkor is, ha manapság a szólás és vélemény szabadsága nem szerepel a divatújságok címlapján!
Hogy miért adtam akkor mégis hangot (helyesebben: betűt) neki? Nem csak azért, mert legalább saját magam előtt élhetek eme alapvető jogommal, hanem azért, mert nehezen tudok már olyan dolgot mondani, ami mögé egy emberként oda tud állni szinte az egész ország. Már a művészeink nagyrészét is az alapján ítélik meg, hogy melyik párttal szimpatizál, milyen bélyeget lehet ráragasztani… A sport volt az egyetlen olyan terület, ami ezen túl tudott lépni, kiemelve ebből – természetesen a futball mellett – az olimpiát! Hiába voltak körülötte is botrányok, immúnis volt a mérgezésre: akár éjjel kettőkor is összefogott az ország, hogy legjobbjainknak szurkoljon!
És most úgy érzem – figyelve a híreket és a kommenteket – hogy ez is veszélybe került!
Értem én, hogy nem valósulhat meg minden álom – de azért… talán nem kellene mindent rémálommá változtatnia!

Nem tudom, lesz-e olimpiánk… de olimpia lesz – és én szeretném, ha továbbra is az egész ország szurkolna sportolóinkért bárhol is lesznek… mert megérdemlik!