Sonkás bakancs, keserűn

– Ne haragudjon, nem pénzt akarok kérni… – hallatszott egy hang a sötétben! Az épület árnyékából egy éltesebb korú nő szólított meg, kissé csapzott külsőjéről lehetetlen volt megállapítani, hogy a harminchoz vagy a hatvanhoz van közelebb.

– … csak a fiamnak kéne egy bakancsot vennie, mert nem tudom elvinni az orvoshoz! – folytatta a nő és én eleinte abban sem voltam biztos, hogy hozzám beszél! Kabát nélkül szálltam ki a kocsiból – utálom, amikor rám melegszik az üzletben – most azonban a hirtelen belém csípő hideg csendesen lehülyézett ezért a szokásomért! Kérdőn és vacogva néztem az ismeretlenre, aki folytatta is mondandóját, pedig épp azt próbáltam elmondani neki, hogy bocsánat, de berohannék az üzletbe, mielőtt megfagyok!

– Beteg a gyerek, azért kéne a cipő neki, de én 28.500 forintból élek, a férjem most halt meg, özvegyit még nem kapok, öregségi nyugdíjat meg majd csak jövőre, mert még csak 59 éves vagyok… – újabb kísérletet tettem, hogy közbevágjak! Nem azért, mert nem érdekelt az ismeretlen sorsa, hanem mert családfenntartó vagyok, nem lehetek beteg, nem dőlhetek ki, pláne nem egy ilyen butaság miatt: kabát nélkül csacsogni a hidegben…

Egész idáig azt éreztem, hogy hideg ide vagy oda: segíteni kéne, de ez az utolsó szóáradat valahogy annyira valószerűtlenül hamisan csengett, hogy jelezni kezdett a vészjelzőm: mintha épp lehúzni készülnének! Megesik, régebben gyakrabban – mára kicsit már óvatosabb vagyok, de azért egy esélyt nálam mindenki kap, mielőtt kiderül, hogy megint palira vettek!

Ha a cipőnél megáll, akkor még az is lehet, hogy veszek neki. Vagy – ha nem fér bele – kerítek egyet: itthonról, családsegítőből, gyerekeimtől biztos, hogy találok egy megfelelő lábbelit. A vészjelzés azonban egyre erősödött, és újdonsült ismerősöm – akit az azért továbbra sem zavart, hogy a beszélgetésnek ezen a pontján már szemmel láthatóan remegtem, annyira fáztam – még mindig folytatta:

– És a blokkját ne felejtse el majd ideadni, ha esetleg nem lenne jó a méret!

Kész! Meggyőzött! Innentől rövidre vágva elköszöntem, és immár biztos voltam benne, hogy le akarnak húzni… Szerintem időrekordot döntöttem a bejáratig, és ugyanilyen gyorsan el is akartam felejteni az egészet!

Persze, másképp alakult…

Eredetileg két tétel miatt mentem, és bár igyekszem nem impulzusok hatására vásárolni, de ezúttal éhesen érkeztem és belefutottam a kedvenc Feketeerdő sonkámba, rám köszönt némi tonhal, édes chilimártásban… Kis sajtmix… Megdolgozom azért, hogy akkor egyek párizsit, ha azt szeretnék, és igen, tudom (hajaj, de mennyire tudom!), van élet ezek nélkül, és hálás is vagyok a sorsnak, hogy most épp meg(t)ehetem, ha erre támad kedvem! Pláne, ha még akciós is… A hála és az öröm vegyesen szokta ilyenkor fűszerezni őket és én szeretem ezt a különleges zamatot!

Csakhogy ezúttal minden ínyencség, amit leemeltem a polcról, azt kiabálta rám: biztos vagy benne, hogy ezt kell megvedd és nem egy 42-es bakancsot?!?

És – hmm: talán fejlődöm végre! mert – igen, biztos vagyok benne! De mégis: ezúttal eltűnt az öröm, és valami fura, keserű íz társult a finomságok mellé még akkor is, amikor másnap reggel kibontottam a tonhalat…

Időbe tellett, hogy rájöjjek, mi a bajom (már azon kívül, hogy nem vagyok tévedhetetlen, és ha pici is az esély, azért lehet, hogy tényleg nagyon kellett volna az a bakancs!).

Például az, hogy amíg én a zilált külső és a hideg ellenére is az embert láttam benne, ő bennem csak a pénz lehetőségét. Megpróbált valaki visszaélni a jóhiszeműségemmel, és biztosan volt, akinél sikerrel is járt. Miközben naponta szembesülök vele, hogy bizony nagyon sokan vannak, akiknek tényleg nevetséges pénzekből kellene megélniük, akiknek tényleg nincs a lábára cipő, aki álmodni sem mer azokról, amiket én aznap este vásároltam, mert örül, ha kenyérhez jut… Ők szoktak a legcsendesebben segítséget kérni, pedig nekik lenne a legnagyobb szükségük rá! És ők fognak a hasonló csalások miatt még kevesebb segítséget kapni…

…és ez nagyon nincs így jól!