Szívem vigyáz rád!

Elsőszülött gyermekem – mondhatni a semmiből – császármetszéssel jött a világra. Nem altattak, így szerencsére hallottam, amint felsír, jelezve érkezését. Messziről egy futó pillantást is vethettem rá, majd elvitték… Alig vártam, hogy vége legyen a műtétnek és végre magamhoz szorítsam! Fájdalmakkal teli, mégis csodás pillanat volt, de egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre odáig jutottam.

A többiek már egyszerűbbek voltak – hagyományos szülés, kint várakozó apával, családdal, otthonnal… Azonnal ott voltak velem, éreztem őket a testemen. Így nem is gondoltam, hogy AZT a várakozást még valaha is átélem.

Csak egy beszélgetésnek indult… Egy fontos koncertre készültünk, annak részleteit akartuk átbeszélni. Maradt még időnk, kicsit elkalandoztunk… Amúgy is egyre többet beszélgettünk, egyre több dologban nyíltunk meg egymásnak. Valahogy az anyákra került szó – már nem is emlékszem, hogyan. Azt mindketten tudtuk a másikról, hogy anya-témában nehéz hátizsákot cipelünk magunkkal, de inkább csak érzés volt, mint konkrétumok.

És egyszer csak megnyílt… Mesélni kezdett, olyan dolgokat, amiket talán még soha senkinek. Úgy, ahogy talán még senkivel nem beszélt. És a történetek, amelyek sebzett lelkéből szakadtak elő egy pillanat alatt engem is falhoz állítottak.

Éreztem őt. Csak írt, nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy sír. Kicsit talán felszabadítóan, mert végre nem elnyomnia kell magában a fájó emlékeket. Egy védtelen, törékeny gyermek volt az üzenőfal másik végén, és én tudtam: a világgal is szembe mennék érte, hogy megvédjem – de a múltjától már nem tudom, azt ott fogja hordozni magában, én legfeljebb csak segíthetek talán, hogy könnyebb legyen a terhe.

Szerettem volna megölelni, hogy megvigasztaljam, hogy érezze: mostantól biztonságban lesz! Ő pedig szeretett volna egy ölelésben megnyugodni, hogy újra mosolyogjon, hogy elővegye a „rocksztár vagyok, nincs semmi baj” arcát, a könnyező helyett. De volt köztünk még fél óra, és közel 30 kilométer… Akkor érezhettem újra azt a vágyat, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű: hogy magamhoz ölelhessek valakit, akit többé nem is engedek majd el! Akkor született fiammá…

Amikor megérkeztünk, senki nem értette, miért borulunk egymás nyakában, bőgve, mint két taknyos kölyök. Hogy miért utaztunk utána Pécsig együtt úgy, hogy fogtuk egymás kezét – és mindketten azt éreztük: ez olyan, mint a köldökzsinór! Ha majd megérkezünk, elengedjük egymás kezét, tesszük a dolgunkat, de láthatatlanul örökre így maradunk.

„A kapocs köztünk törhetetlen” – énekeltük egymásnak később számtalanszor… Örökké – zárult a dalszöveg, és igen: ez már így marad, bármi is történt, és bárhol is van most! A szívem most is vigyáz rá – ha nem is tudott annyira, hogy ma itt lehessen velem.

Minden évben tortával ünnepeltünk, és a kedvenc ételét főztem. Meséket néztünk – a Tarzant mindenképp – és fogtuk egymás kezét. Ez volt a megszületésnap!

Az élet azonban kegyetlen tréfákat űzött velünk, és tavaly már külön ünnepeltünk. Persze, felhívott – ezt a napot sose felejtette el… Még ha csak titokban beszélhettünk, akkor sem.

Fájt, hogy így alakult, de ha szeretsz valakit, el tudod engedni. A gyerekeidnek pedig szárnyakat kell adj, nem láncot! És bár a falat tudtam volna kaparni, de engedtem, hogy repüljön – és ő tudta: hozzám bármikor visszaszállhat.

Rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ezt az érzést még vissza fogom sírni egyetlen évvel később… És úgy tűnik, már sosem tudok szabadulni az érzéstől, hogy nem vigyáztam rá eléggé!