Sírni csak a győztesnek szabad…

…na ja! Neki hagyják! De mi van a vesztesekkel? Akiknek nem jött össze? Pedig lehet, hogy mindent megtettek, csak így alakult! Lehet, hogy beleölték szívüket-lelküket, talán kicsit bele is haltak, de csak ennyi sikerült?

Miért ne moshatnák le magukról a veszteség mocskát, az elpazarolt energia fájdalmát könnyeikkel?

Miért ne lehetne ez a sós nedv oldószere a fájdalomnak, amelyet a helyzet okoz?

Legalább titokban, a hálószoba mélyén lehetne egy jóízűt zokogva tisztábbra mosni a lelkemet – de nem, még ott sem! Hol a telefon, hol jön valaki… és talán jó lenne egy váll, amin sírhatok, de nem, nem akarom másra rakni terheimet, és legfőképpen: nem akarok kérdésekre válaszolni!

Csak sírni akarok… szívből, igazán – még ha a vesztes tehetetlen könnyei is ezek, vagy akár az önsajnálaté is, mit bánom én!

De legalább sírni engedjenek még…