Porszem a képen

A házban lassan már lépni sem lehet a feszített vásznaktól, pedig a konyha és a nappali egybefüggő, szép nagy teret alkot… Bérelt ház, a falakat nem szögelhetem tele, így csendben nézem, hogy hol a konyha gőze rongálja a képeimet, hol leverik a családtagok…

Válaszút elé érkeztem: vagy nem festek többet – vagy meg kell válnom néhánytól!

Előbbi kizárt – a napi 16-20 órás pörgés mellett muszáj néha megállni egy kicsit. Én pedig imádom ezeket az elcsent órákat, a festék szagát, a pillanatot, ahogy a vásznon lassan felbukkan az, amit látni vélek rajta… (Jó, nem kifejezetten az, inkább csak valami hasonló, de azért, mégis: valami, ami általam jön létre! És ez jó!) Nem, ezt nem adom!

A másik lehetőség, hogy eladom őket! Nem mondanám, hogy szívesen válok meg tőlük, de talán kevésbé lenne lelkiismeretfurdalásom egy-egy művészboltos látogatás súlyos számlái után… Vagyis, nincs mese: néhányuk számára új otthont kell keresnem! Néhányan már így is „elköltöztek”, akadt, aki még fizetni is képes volt értük! Olykor egy-egy jótékonysági árverést is szívesen támogatok velük. Most azonban szintet kéne lépni, mielőtt sorra tönkremennek körülöttem. Na, de: hogyan?

Persze, egy festményboltban!

Kézenfekvő ötletnek tűnt… Óvatosan besomfordáltam egy ilyen helységbe. Ámulattal néztem a képeket és egy pillanatra majdnem sarkon fordultam, mert „mi a francot keresnék én itt?!?”. Azután szerencsére láttam néhány kevésbé vonzó festményt is. Jó, tudom, ez szubjektív: számomra tényleg azok voltak! Igaz, én meg ezen a téren (is) tudatlan vagyok és nyers – sosem tanultam, teljesen más kötött le az elmúlt félévszázad során… Hol az életet, hol önmagamat kellett túléljem, és…

– Segíthetek? – kérdezte kedvesen az öreg hölgy, megtörve kusza gondolataimat. Más is volt a boltban, így hagytam, hogy inkább velük foglalkozzon. – Köszönöm, egyelőre csak nézelődöm! – mosolyogtam rá, ő pedig visszasietett kiszolgálni, csomagolni. Csendesen legeltettem tovább a szemem és közben gyűjtöttem a bátorságom.

Végre kettesben maradtunk! Óvatosan előhozakodtam a kérdéssel: hogyan is lehetne manapság – akár itt, akár máshol – értékesíteni egy-egy képet? – Hát ez egy zárt közösség! – tudtam meg nagyon határozott hangon a hölgytől, miközben próbáltam a képeimről készült fotók Google mappáját finoman az orra alá dugni, hátha legalább egy szakértő kritikában részesülök.

Sajnálatos módon az önbizalomosztásánál nem volt alkalmam sorba állni, vélhetően akkor is valami hülyeséget igyekeztem megszerezni. Így soha nem vagyok elégedett semmilyen munkámmal, soha nem tudom magam „helyén” értékelni. Már az is komoly munka volt, hogy azt legalább tudom: a „bénaságom” elsősorban a fejemben van. De hát ez az én bajom, dolgozom is rajta, hogy a saját lebecsülésem és a barátok rajongása között megtaláljam azt, amiből épülni is lehet.

– És mióta fest? – kérdezi egy futó, semmitmondó pillantást a telefonom képernyőjére vetve. – Másfél éve… – rebegtem meglepetten, mert ugyan a „hol tanult” vagy „ki a mentora” vagy sok más hasonló kérdésre sem tudtam volna érdemi választ adni, de erre nem is számítottam. – Hát mit képzel maga?!? Itt van, aki harminc éve fest, de van olyan is, aki hetven éve! – förmedt rám, még hozzátéve, hogy utóbbi milyen kalendáriumban is szerepel, de bevallom: a hangok ekkor már csak zajt jelentettek számomra, és inkább arra koncentráltam, hátha mégis megnyílhat valahogy a föld, és én csendben elsüllyedek, és akkor már nincs is jelentősége, hogy a hetven éve itt festegető úrnak hova van bejegyezve a neve.

Innentől kezdve azonban fura fordulatot vett a helyzet, mert a föld ugyan nem nyílt meg alattam, de pár másodperc múlva még ezt a cinikus, lekezelő hangnemet is visszasírtam volna – már ha teret engedek kikívánkozó könnyeimnek. Mert az a tény, hogy innentől kezdve megszűntem létezni – az sokkal megalázóbb volt! Konkrétan ott sürgött-forgott köröttem, de még véletlenül sem szólt hozzám: levegő lettem.

Pár percre gyökeret vetett a lábam és csak arra koncentráltam, hogy ne bőgjem el magam. Amikor ezt már sikerült megvalósítani, igyekeztem távozni… – Bocsánat a zavarásért, viszontlátásra! – rebegtem kicsit elcsukló hangon remélve, hogy ő ebből nem sokat vesz észre. – Nem zavart! – dobta oda hozzám kegyesen, mikor már az üzleten kívül voltam. Persze, hiszen nem is létezem – hogyan is zavarhatnám meg őt! Én, aki általa most pont olyanná váltam, mint a porszem a festményen: szinte láthatatlan, de ha mégis észreveszik, nagyon zavaró!

KÉPEIM