Nőnapi gondolatok

Március 8-án mindenki a nőket ünnepli. Nem volt ez másképp gyerekkoromban sem – vagy mégis?

A szakszervezeti ajándékon kívül – jellemzően konyharuha vagy kötény – kötelező kelléke volt az ünnepnek a hóvirág, szigorúan borostyánlevélbe csomagolva… Szép volt, de olyan kis semmilyen. Úton-útfélen árulták, az aluljárók is ezzel voltak tele – és mert a mértéktelenség egyre inkább kezdett eluralni mindent: szegény kis virág valóban veszélybe kerülhetett természetes élőhelyén.

Egy időre el is tűnt, de aztán szerencsére újra felbukkant az erdők mélyén épp úgy, mint a kertekben. Csakhogy kissé megváltozott! Korábban ilyennek nem nagyon láthattuk: hatalmasra nőtt, és karcsú szárán kivirulva mosolygott a világra!

Az ember szinte ösztönösen óvná, hisz’ olyan kis védtelennek tűnnek, pedig állják a vihart, a fagyot, a tél, az elmúlás utolsó csatáit. A virág is, a nő is.

Így most azon gondolkodom: azért lett a hóvirág a nőnap szimbolikus növénye, mert a tél végének hírnökeként köszönthette a tavasz első ünnepét? Vagy azért, mert megmutatta: az a sok szépség milyen lesz, amikor borostyánlevelekkel – vagy konyharuhákkal – szorosan összekötözve a tömeg részévé válik, és közben megfosztják attól, ami lénye, hogy karcsú testét megmutatva rámosolyoghasson a világra?

Szerencsére ma már védett virág… Talán egyszer a nőket sem csak szavakkal fogják védeni és nem csupán egyetlen napon veszik majd észre őket, hanem szabadon mosolyoghatnak a világra!