Ne fuss a busz után…
…megvár! Istenem, hányszor mondta nagyanyám… persze, igaza volt – de bevallom, a könyökömön jött ki! Egészen addig, mígnem magam is anya lettem, és gyerekeim önálló közlekedésbe kezdtek! Hát persze, hogy én is ezzel gyötörtem őket! Ne rohanj, megvár! Jön másik! Vigyázz, az átkelésnél! És bár minden percnyi késésükért ősz hajszálakkal fizettem, titkon abba reménykedtem, tudják a dolguk, ahogy én is tudtam anno. És különben is, ilyen tragédiák csak máshol, másokkal fordulhatnak elő, velünk, és barátainkkal, ismerőseinkkel nem! Mert hát vigyáz mindenki…
No igen! Csakhogy néha nem eléggé!
Nem tudom, ki volt a hibás… és talán nem is érdekel. Két ifjú, épp csak a nagykorúságot elérő fiatalember az életét adta, hogy megtanítson minket: nem lehet eléggé figyelni!
Mindketten zenéltek, ügyesek, tehetségesek voltak. Talán már megismerték a szerelem ízét, talán már megkóstolták az életet, de még minden előttük volt! Ez lett volna bejegyezve sorsuk könyvébe?!? Az nem lehet…
Már akkor borzongott a hátam, amikor a hírt olvastam… rossz érzés volt, mert arra az iskolánk, az egyesület… sok az ismerős! És valóban: nem volt véletlen a rossz előérzet, egy sporttárs fia az egyik áldozat. Mit mondjak neki, ha találkozom vele? Hogy részvétem? Hazugság! Minden sejtem tiltakozik az ellen, hogy ebből részt vegyek! Tudni sem akarom! Nézzek a szemébe, én, aki még várhatja a gyerekeit, és mondjam, hogy sajnálom? Képtelen vagyok rá… Hiszen nincs arra szó, amit érzek így is, de elképzelni sem tudom, hogy mit érezhet ő…
Vagy mit érezhet a fiú édesanyja, akinek mindez a szeme láttára történt? Mi késztet valakit odafenn erre a groteszk játékra, hogy nem elég, hogy temetnie kell azt, akit testéből nevelt, de még azt is végig kell nézze, hogy belerohan a halálba?
Nem, belegondolni sem szeretnék! Nemhogy részt venni benne…
Még az is iszonyat, amit a busz vezetője, vagy pláne a taxis, aki elütötte érezhet… hiszen állítólag szabályosan haladt. Most mégis két élettel kell elszámolnia… Megtett vajon mindent, hogy ezt megakadályozza?
Annyi szörnyű kérdés jut hirtelen eszembe… de nincs rájuk válasz! És hiába is lenne: a két fiú már nem jön vissza egyik felelettől sem!
Én meg csendben ülök itthon… és lesem az órát. Késnek megint! De remélem, azért, mert nem szaladtak a busz után – és késve, de megérkeznek! És soha nem kell megtudjam, milyen, ha már hiába várom őket…
Discover more from MammyPress Média
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
+
Mammy,
nagyon élethű, emberi, amit írtál.
Erről jutott eszembe egy történetem, hadd mondjam el.
Még az ötvenes évek elején történt. Hivatalos útra mentem az alföldre, vállalati kocsival, amit hivatásos sofőr vezetett.
Egy falun mentünk éppen keresztül, ahol még a makadám út mellett széles sávokban vezetett mindkét oldalon földút, fákkal, bokrokkal, füves részekkel. Ahol álltak beszélgettek éppen találkozó emberek, meg játszó gyerekek. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egy négy év körüli kislány kiugrik a gyerekek közül és irány az országút, s pont felénk tart.
Én mint gyakorlott motoros, éreztem, hogy a kislány iránya, sebessége meg a miénk pontosan a kocsink előtt keresztezi majd egymást.
De a sofőr is tudta ezt, hisz ez a hivatásosoknál rutinná válik. Beletaposott fékbe. De már a kislány előttünk volt és észrevette a veszélyt és előttünk a menetirány irányában futott. Arcát a félelem eltorzította.. Szerencséjére, nem esett el. Sikerült megállnunk, mielőtt elértük volna a kislányt.
Én ugrottam ki előbb a kocsiból felkaptam a rémült kislányt, felemeltem, aki aztán sírva a nyakamba kapaszkodott, zokogott.
Az emberek rémülten nézték a jelenetet. Egy idős asszony a közelünkben, mindent látott. Odaszaladt hozzánk és szinte megölelte az izzadságkivert sofőrt: „kedvesem, az Isten segítette magát” — mondta.
Én meg a kislányt vigasztalva, nyugtatgatva kérdeztem, hogy miért futottál ki az országútra?
— A kutya miatt, a kutyától ijedtem meg. — jött a hüppögő válasz.
Hát ilyen kicsin ilyen pillanattól függ az emberi élet, — néha.