Nappali csillagok

Úgy tartják: az otthon az a hely, ahol várják az embert… ha ez igaz, akkor én ma hazaérkeztem! Faramuci kijelentés ez akkor, ha olyan helyre tartasz, ahol az otthon valami egészen mást jelent mindenkinek! Számtalan tragikus történet őrzi, hogy kit hogyan fosztottak meg a családi fészektől – egy közös pontjuk van: nem ők tehetnek róla!

– Haggyad má’, kóteros, lop mint az állat! – mondták kollégáim, mikor tizenhat évesen nem tudtam másképp otthonról elmenekülni, és kiderült: bekértem magam állami gondozásba. Előtte – és amíg meg nem tudták sorsom alakulását – egész normálisak voltak! Ennek több mint harminc éve, de a világ úgy tűnik: nem sokat változott azóta…

– Minek mész te oda? – kérdezték tőlem most is… Minek is? Hát lássuk!

Mert új barátokat szereztem… Mert új dolgokat tanultam. Mert kikapcsolt az agyam és közben nem a hétköznapok baja mart szét! Feltöltődtem szeretettel, csillogó szemekkel…
Nem mentünk üres kézzel, ők pedig a “kis vacaknak” épp úgy örültek, mint a nagynak, vagy a ténynek,
hogy mentünk.

Pár órára nem problémák voltak, hanem gyerekek, bohóckodással, megszépüléssel, dallal, színekkel, valahogy úgy, ahogy egy családban kellene legyen egy borongós vasárnap!

Örültek nekem, pedig fáradt voltam, talán morcosabb is, de megmártóztam bennük és feltöltődtem! Amit hazahoztam magammal, mert van hova és van kinek hazahoznom!

Mindez nem az én érdemem volt: egy csapatnyi ember – némelyikük éjjel-nappal szervezkedve – hozta létre, így számomra megtisztelés volt, hogy részese lehettem a varázsnak! S közben reményt kaptam, és hitet: nem igaz, hogy a világ lett feketébb, csak a jó dolgok csendesebbek…

Hogy mit adtam cserébe? Néhány ecsetvonást…

No igen: és itt – igaz: harminc éve már ez járja – nem „a kóteros” voltam… hanem az, aki felállt!
Nincsenek illúzióim, hogy új barátaim közül hánynak sikerül majd, de azzal kezdtem kicsit kusza gondolataimat, hogy hazaérkeztem! És mert tanulni legjobban az otthoni példából lehet, talán elhiszik majd nekem, hogy bármilyen nehéz is: fel lehet – és fel is kell állni! Csak hinni kell magukban…

Tudom, néha az a legnehezebb! De – én hiszek bennük!