Magyarország: visszavárlak!

Magyarország visszavár – hirdetik az óriásplakátok. Nos, engem még nem vett rá a kalandvágy a távozásra, így nem tudok visszatérni. Ha ez mégis bekövetkezne, akkor sem biztos, hogy egy óriásplakát hirdetése rá tudna venni a maradásra vagy a visszatérésre. Elgondolkodtam hát: vajon kinek szólnak a csilivili plakátok?

Turistáknak aligha, mert ugyebár őket most távol tartja a pandémia. Akik már szedték a sátorfájukat, azoknak sem szólhat, hiszen ők nem látják. Akik itt élnek – vagy legalábbis megpróbálnak úgy tenni, mintha még élnének – azokat nem kell visszavárni, mert itt vannak. Csak észre kellene őket venni végre…

Tehát marad a kérdés, hogy miről és kinek szól ez a vélhetően sok millió forintból kihelyezett plakátkampány? Mert az úton-útfélen felbukkanó óriási képek bizony jelentős összegért mosolyognak ránk és persze, valakinek a zsebére. Természetesen nem merek találgatni sem személyekről, sem összegekről – és attól is megkímélek mindenkit, hogy a szokásos ellenzéki demagógiát kapjam elő: vajon hány lélegeztetőgépet lehetne ezek árából vásárolni? Már csak azért sem, mert időközben kiderült: ha a kormány portyázói a beszerzők, akkor nagyon keveset, és az sem biztos, hogy működni fog. Egy megbízhatatlan lélegeztetőgépnél pedig talán mégis jobb egy mosolygós óriásplakát!

Nos, általában szeretek utánajárni a dolgoknak, és ezúttal igazán nem volt nagy fáradtság kideríteni: ez a plakáttenger valóban egy kampány része, amely – mint kiderült – az “MTÜ”, azaz a Magyar Turisztikai Ügynökség megbízásából készült egy országos kampány keretében, és a belföldi turizmust hivatott népszerűsíteni. 

Az ötlet remek, magam is imádom az országot, és jobb szeretek belföldön kikapcsolódni, mint világot látni, hiszen annyi itt a kedves, vagy éppen még felfedezésre váró terület. Hogy ez kinek a zsebét gazdagítja, miért pont ez az ágazat részesül ilyen kiemelésben… – ezt meghagyom az ellenzéki dobálózóknak! Ha a feladat egyébként elvégzésre kerül, ha a cél nemes és közérdek – nem érdekel melyik családi biznisze. Csakhogy lépten-nyomon azzal szembesülök, hogy egyrészt az élet többi területe nagy ívben le van… – hmm – tudva! Másrészt hiába szeretne esetleg valaki élni a lehetőséggel és belföldön pihenni kicsit, az ország többségének bankszámlája meglehetősen leapadt a karantén során (már ha addig volt). Sokan még most repülnek a munkahelyükről, mert hiába várták a támogatást, sok cégnek nem sikerült a felállás. És hiába szeretnének legalább egy szolíd hétvégi pihenést a családdal, akár csak egyetlen napra is: ez gyakorlatilag lehetetlen! 

Régen az anyukák megpakolták a hűtőtáskát és máris irány volt valamelyik szabadstrand vagy kirándulópont. Akkor is elvihetted a gyerekedet, ha épp nem volt pénzed, nem a politika szabta meg! Most a szabadstrand szinte megszűnt, a kirándulóhelyek kiépültek vagy lepusztultak, attól függően, hogy már megvan, vagy még meg kell szerezni, és ha véletlenül mégis eljutsz valahova, akkor köteles vagy a sokszoros áron kínált helyi termékeket fogyasztani, mert a hűtőtáskát sehova nem viheted be. És a szíved szakad meg, amikor a gyereked sóvárgó szemét látod a különleges kínálatok után sóvárogva, de sem az ezres lángos, sem a kétezres koktél nem a magyar turisták költségvetéséhez van kitalálva! 

Vagy netán arról van szó, hogy a lépten-nyomon felbukkanó sötétséget úgy értékelték, hogy már mindenki elment? Ezért nem is foglalkoztak velük? Mert akkor üzenem: a sötétség a politikusaink kisugárzása, és mi még itt vagyunk! Nem mi kell visszatérjünk, hanem egy normális, tisztességes országvezetés. Na jó: egy normálisabb, tisztességesebb legalább…

De végül is: hirdetni bármit lehet! A plakátgyárosnak legalább lesz munkája. Igaz, én kicsit módosítanám a szöveget a plakátokon: Magyarország, visszavárlak! Mert most valahol nagyon elvesztél…