Időutazás – egy pokolba tartó vonattal

„Eljön testedért, eljön a lelkedért” – nos, az enyémet el is vitte… És egy pillanatra újra az a tinilány voltam, a Dési Huberből, akinek a nyolcvanas évek elején kisorsolták a tagságiját… Vikidál Gyula frissen levágott hajából egy tincs – ez volt a jutalom!

Mióta először hallottam, azóta imádom a hangját! Ma is az ország legjobb énekesének tartom, de azért neki is volt fénykora, önmagához képest – legalábbis: csütörtök estig ezt gondoltam! De ezen az estén – a Mobilmániával – újra azt a hangszínt hallottam, újra azt a rajongást éreztem, mint anno, harminc évvel ezelőtt!

Megszűnt kor, idő, eltűnt a közönség többi része… Nem megmutatni akarta, hogy „mit tud”, mint az manapság szokás – „csak” énekelt! Minden ízében, minden porcikájában! És nem is létezett más, csak ő, meg én, meg a dal… bármit is énekelt ezen az estén!

 A Szegény Magyarország alatt is futkosott a hideg rajtam, az Utolsó cigarettát is rég hallottam így… Teljesen elvarázsolt! Persze, az se volt egy hátrány, hogy a zenekar is igen jó formában érkezett! Hogy stílusos legyek: általában „Nem adom el a lelkem senkinek”! De ha Vikidál Gyula énekel – hát vigyék! Bánom is, ha épp a Pokolba tart!

Az este néhány pillanata: https://plus.google.com/photos/107712638297178242297/albums/6032204484087166177