“Én Petőfi nem vagyok…”

Jaj, hányszor mondtuk el ezt a kis versikét, többnyire születésnapokon?!? Ma is ünnep van… Számomra az egyik legkedvesebb lenne, valahol a karácsony után, vagy mellette közvetlenül!

Mégis, ma ünnepélyes hangulat helyett inkább egy kicsit nevetségesnek érzem magam! Ezen a szép tavaszi napon általában a sajtószabadságról szoktam megemlékezni – amit az egyik legfontosabb dolognak tartok a saját szabadságunk megőrzésében. Az elmúlt évtizedben ez sajnos ritkán tartalmazott pozitív gondolatokat, hiszen a sorra bedarált, felszámolt médiaplatformok kivétel nélkül azok közé tartoztak, amelyek ellentétes véleményeket mutattak be, megkérdőjelezték a hatalom döntéseit, cselekedeteit, azok legalitását… Vagyis: aki szólni mert, az el lett hallgattatva! És ez nem változott, sőt! A közszolgálatért felelős – sokmilliárdból fenntartott – médiacsoportban ilyen garantáltan nem fordulhat elő: szigorúan szabályozva van, hogy ki szólalhat meg és mi az, amit elmondhat! Tudom, hisz’ a bőrömön is tapasztaltam.

Szabadság… újra ott tartunk, hogy ez csupán annyit jelent: azt csinálod, azt mondod, azt gondolod, amit még szabad! És ami a legdöbbenetesebb: úgy tűnik, ez a többségnek így rendben van! Néhányan még morgolódnak itt-ott, és esetleg – ha valami nagyobb halat fognak ki a szabad gondolatok folyamából (Népszabadság, Index…) – akkor talán kimennek páran az utcára. Máskor csendes apátiával tudomásul vesszük ezt is, mint minden mást, ami a bőrünkre megy és ami ellen szót kéne emelni – már ha lenne még hol!

Ünnepelni kéne! Ma ettől tényleg inkább nevetségesnek érzem magam… Nem mintha vicces lenne, hogy Petőfi és bajtársai vélhetően forognak sírjaikban! De mostanában volt alkalmam szembesülni, hogy – sovány vigasz, de – van hely, van ország a közelünkben, ahol a helyzet ennél is rosszabb! Ahol még ennyi lehetőség sincs a szólás szabadságára, a tájékoztatásra, a hiteles információ beszerzésére. Ahol elképesztő módon hazudják a szemébe az embereknek a hős lovag legendáját, aki békét teremt a szenvedőknek, miközben emberek milliói (nem költői túlzás: az ENSZ adatai szerint eddig kétmillióan hagyták el Ukrajnát, pedig sokan már visszatértek harcolni hazájukért) menekülni kényszerülnek. És amíg eleinte csak a háború híre, a jövőtől való félelem indította útnak őket, mostanra porig rombolt városokból, lebombázott házakból menekülnek, ha tudnak… Szerteszét heverő holttestek, emberi testrészek, szerencsés esetben tömegsírok jelzik: nem mindenkinek sikerült!

Szóval: a valóság erősen más, mint amiről az orosz média beszámol! Élesebb és húsbavágóbb az eltérés, mint amit a magyar médiában tapasztalhatunk annak ellenére, hogy ez utóbbi is igyekszik meglehetősen finoman tájékoztatni az embereket, és orbitális hazugságokkal, Moszkva felé tett gesztusokkal fűszerezik a már eleve elferdített ukrán valóságot.

Nálunk szerencsére nem börtönzik be azokat, akik azt állítják, hogy ez nem csupán egy „különleges művelet”, hanem igenis háború! Civil célpontokkal és áldozatokkal! Oroszországban eddig már több mint 15ezer ember került börtönbe, mert kiállt ezért, pontosabban inkább: ez ellen! Ugye, hogy itt milyen jó a helyzet? Hiszen nekem is még járhat a szám…

Nem, börtön nem jár érte! Sőt, a közmédia is háborúnak nevezi. Többnyire. Mostanra már. Mert az első napokban ez sem ment. És már végre az is elhangzott finoman becsomagolva, hogy ez azért nem jó dolog! Arra azonban még nem volt példa, hogy az ország első embere, vagy az öt közméltóság egyike nyilvánosan azt mondja: elítélik az orosz döntést! Vagy legalább egy „Ejnye na: talán nem kéne!” hangzana el, mert arról nem is álmodozom, hogy Putyin döntését és/vagy viselkedését nyilvánosan elítélje bármely vezetőnk.

Tehát: itt nagyobb a szabadság… Moszkvához képest mindenképp! Akár örülhetnék is ennek, bár a viszonyítási pont annyira siralmas, hogy ez már önmagában gátat vet minden örömnek. Csakhogy az oroszoknál azért egyre többen tudják, hogy ez nem helyes – és próbálnak tenni ellene. Akár a szabadságukat, életüket kockáztatva: tüntetésekkel vagy mint tegnap a legnagyobb TV csatorna egyik dolgozója, aki élő adásban tett közzé egy molinót, hogy felhívja az emberek figyelmét a valóságra. Nem, még nem Petőfi módjára, dehát tudjuk: anno annak is az oroszok vetettek véget…

Én most épp a közszolgálati televíziót hagytam a háttérben zörögni az ünnepi híradásokról, és közben azon gondolkodom, mennyivel jobb munkát végeztek a magyar közmédiában: itt már aligha akad olyan ember, aki egy moszkvai kollégájához akciót bevállalna a szólásszabadság, az igaz tájékoztatás érdekében… És mintha nem a félelem tartaná őket vissza, hanem pusztán az érdek!

Petőfik sajnos már nincsenek közöttünk! És különben is: még a végén bejönnének megint az oroszok…

Szólásszabadság orosz módra – ilyet azért már láttunk itthon is, de a tét nem 15 év volt!
Ha tetszett, add tovább:
Címke , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük