Döglégy-invázió

Szikrázó napsütés simogatja lelkemet és arcomat, visszavonhatatlanul jelezve, hogy a tavasz idén is szerencsésen megérkezett! Még az a tény sem zavart, hogy autómmal éppen egy dugóban ülök, hiszen tudtam, hogy napok óta dolgoznak arrafelé, de szeretem ezt az útvonalat: keresztül az Andrássy úton, a Lánchídon, az Alagúton – szerintem igazán jó felvezetője egy dolgos napnak!

Így hát zenét hallgatva várakoztam türelmesen, és közben igyekeztem kiélvezni a pillanatot, amennyire csak lehet!

A rózsaszín ködből egy hajléktalannak tűnő fickó rántott vissza a világ szürke valóságába, noha öltözete szokatlanul színes hátteret adott a kezében szorongatott újságkötegnek. Épp elgondolkodtam az „adni vagy nem adni” örök dilemmáján, mikor kettőnk közé szinte becsapódott egy csillogó Maserati. Villámgyorsan kirakta elakadásjelzőjét a parkolásra nem igazán alkalmas helyen, majd besietett egy étterembe. Ruházata és mozdulatai egyaránt azt sugallották: ő aztán tényleg Valaki, egy egyébként Fontos Ember inkognitóban.

Hogy a színeskabátos felismerte-e az autót, képes volt-e értelmezni a testbeszédet – azt nem tudhatom. Megkísérelte ugyan pár forint reményében megközelíteni jómódúnak látszó embertársát, ám ő körülbelül azzal a kézmozdulattal hessintette el, amellyel nyári melegben az ételünkre pályázó döglegyet hajtjuk messzire! 

– Pusztulj innét! – üzente a mozdulat, miközben egy tekintetre sem méltatta a másikat.

Nem vagyunk egyformák – nyugtáztam magamban – és igyekeztem visszazökkenni a tavasznak, a város szépségének és főként a régen vágyott napfénynek mámorába, amely pont ugyanolyan simogatóan nézett le mindhármunkra.

Mert a Nap már csak ilyen… És egyetlen döglégy sem csinál helyette tavaszt: se kocsiban ülve, se újsággal, színes kabátban, se egy Maseratival a tilosban!