Csodák csodája

Nézem a gyönge szirmokat… A semmiből jöttek – a semmibe tartanak. Mégis ittlétük maga a csoda!
Az életet hirdetik, a körforgást – miközben egyszerre táplálják a méheket, dongókat és az emberi lelket! Hogy mi lesz a sorsuk? Ki tudja… Gyengének tűnően kapaszkodnak, de a többségüknek talán megadatik, hogy – részben a rovarok hálájából – terméssé változzanak. A kevésbé szerencséseket talán a szél viszi a semmibe… Akár így, akár úgy – ők csak ebben a pillanatban léteznek!

Várnai Zseni: CSODÁK CSODÁJA

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!