Boszorkánykenőcs

don't drink and fly.jpgEzen a héten ünnepeltük Szent Iván éjszakáját – ezért a meteorológusok szerint még most szombaton is alacsonyan szállnak majd a boszorkák az égen! Na jó, de komolyan: eláruljam a titkot, hogy mi áll a seprűn való száguldozás hátterében? Nos, a dolog viszonylag egyszerű: erre való a Boszorkánykenőcs! 

Persze, ennek a híres-hírhedt kenceficének a leírása akkor lenne igazán hiteles, ha egy néhányszáz éves, titokzatos Árnyak Könyvéből másolnám ide. Sajnos, erről nincs szó! A sok évszázados titkot leírásokból tudom – méghozzá többnyire boszorkányperek dokumentumaiból, peranyagaiból. De sok információt szereztem Szendrey Ákos magyar ősvallást kutató gyűjtőmunkáiból, és szintén nem keveset elhunyt tanáromtól, Dr. Németh Zoltántól, aki a gyógynövényeknek volt nagy ismerője.

Ha mostanra már kellőképpen felcsigáztam a kíváncsiságod, akkor szép lassan rátérek a kenőcsre is… De előbb nézzük magát a seprűt!

Mint minden vallásnak, hitvilágnak, így a boszorkáknak is megvoltak/vannak a maguk szertartásai – és mint általában minden szertartásnál ez szokás – ők is azzal kezdenek minden spirituális folyamatot, hogy megtisztulnak hozzá, kívülről-belülről. A szertartás helyszínét például szinte mindegyik pogány, illetve természet közeli vallás hívei – például a sámánok is – általában egy külön erre a célra feltüntetett seprűvel tették, melyet másra nem használtak. Van, ahol mogyoróágakból készül, van, ahol a nyírfa lombos gallyaiból, de persze a cirok se jött rosszul hozzá! A klasszikus seprűnek nyírfa a szála, fűzfával van összefogva és kőris a nyele.

Maga a híres/hírhedt kenőcs volt hivatott a repülést szimulálni. Hatóanyagai tájegységenként változtak, de jellemző volt a sertészsír alap (ami nagyon bőrbarát, ezért a hatóanyagokat gyorsan és nagyon mélyre képes bejuttatni), ami tartalmazott csattanó maszlagot és/vagy nadragulyát – „boszisabb” néven Belladonnát – mandragórát, bolondító beléndeket. Vagyis ezek voltak a fő hatóanyagok – de erre még mindjárt visszatérek.

Mi is volt még benne? Hát persze, az elmaradhatatlan méhlepény és keresztelés nélkül elhunyt csecsemő bele és zsírja sem hiányozhatott egy valamire való repcsi-krémből – amelyek persze csak arra szolgáltak, hogy mások számára misztikussá, ijesztővé tegyék a kencét (ami többnyire sikerült is), megelőzve ezzel az illetéktelen használatot. Az egyéb „boszorkányos adalékok” pedig többnyire valamely gyógynövénynek voltak a boszorkány- vagy egyszerűen csak a népiesebb neve: az árvacsalán volt a méhevirág (hatással is van a méhre, kimondottan női szer), vagy a kőhere, ami közismertebb néven a somkórót takarja (vénás problémákra, duzzanatra való).

A boszorkány-kenőcsről egyébként már Apuleius is szót ejt, igaz, nála még ez nem a repülést szolgálta, hanem az átváltozást: aki bekente magát az hipp-hopp állattá változott. Sok kultúrában máig „átváltoznak” a boszorkák is: farkassá, macskává… esetleg mindent látó madárrá!

És akkor térjünk vissza a hatóanyagokhoz… Több leírás említi a solanumot. Nos, ez két növényt is takar: egyrészt a fekete csucsor (solanum nigra) szerepelt a kellék-listán, másrészt a solanum tuberosum, avagy közismertebb néven a jó öreg krumpli. Ez utóbbiról egyébként kevesen tudják, hogy termésére nézve az egyik legmérgezőbb hazai növényünk! Nem kell képzett fitoterapeutának (azaz: gyógynövényeket ismerő, és azzal gyógyító szakembernek) lenni ahhoz, hogy rájöjjetek – ezek biza’ egytől egyig olyan alkaloidokat tartalmazó növények, amelyeket nemes egyszerűséggel hallucinogéneknek is szoktak nevezni a túlélők. És akkor még a sisakvirágról (acotinum), az ópiumról, az indiai kenderről és a légyölő galócáról nem is szóltam – ezek mindegyike és/vagy alapú listatag volt.

Az összetevők tájegységek szerint is változtak, akárcsak az, hogy miben és hol kell az elkészült kenőcsöt tárolni. Volt, ahol a tűzhely alá ásva kellett tartani és volt, ahol simán a kemence-párkányon. Volt, ahol varázsvesszővel kellett használat előtt megütögetni, de volt, ahol kanca-vajjal kellett hígítani… A megfelelő hatáshoz azonban még kellett általában egy mondóka is, afféle varázs-szöveg. Ez volt, ahol csak egy „hipp!hop!” volt vagy egy „Hip, hop, ott legyek, hol akarok” – és volt ahol komplett versike: „Cúc, kerekeggyí, Lapis domboroggyá, Mingyár ott legyek, Ahun akarok!”.

És persze a legtöbb helyen nem ártott hozzá egy seprű sem… ami – mint erről már volt szó – kézenfekvő volt, hiszen anélkül nem kezdődhetett semmilyen szertartás. 

A kenőcsöt repüléshez, átváltozáshoz a térdük alá, a könyökhajlatba, nyakukra – na és persze a seprűre – kenték, vagyis csupa olyan helyre, ahol a bőrünk vékony, a mélyreható kenőcs könnyen a véráramba jut. Így elég volt egyszer-kétszer elmondani a megfelelő varázsszöveget és mire a végére értek, már fel is szívódtak a jó kis kábítószerek. Ezek után lehetett röpülni, átváltozni… És szerencsés esetben visszatérni!

A repülő boszorkány egyébként még az ókor Dianájára vezethető vissza, de a sötét középkor élesztette fel igazán: mert nem csak azt gondolták az emberek, hogy a boszorkák titkos találkára járnak, ahová akkoriban nem volt egyszerű eljutni, hanem ez volt a magyarázat, ha a boszorkának kikiáltott hölgyeményt akarták hibáztatni, hogy a környező falvakban elpusztultak a tehenek. Szegény pára hiába hivatkozott arra, hogy épp heten látták két faluval arrébb – ha mindenki tudta, hogy neki semmiből nem tart odarepülnie…

Higgyétek el, azért a landolás nem volt mindig egyszerű – és gyakorta volt kaloda vagy máglya a leszállópálya végén. De nem csak ezért intek mindenkit óva a kipróbálástól, hanem azért is, mert ezt ma szép hazánkban (is) igen szigorú törvények tiltják. Nem kívánom ehelyütt megvitatni, hogy ez így helyes-e – én mindenestre nem bánom! Az egyéb mellékhatásokról nem is beszélve…

A magam részéről maradok a szuperszonikus seprűnél: azaz a porszívónál! Röpködni pedig lehetőleg majd a Kecskeméti Repülős Napon fogok!

Ha tetszett, add tovább:
Címke , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük