A Shito Ryu a legjobb…

…ha nem tudnád!

– Vajon Nóra sensei is karate ruhában jön?
– Nem hiszem, mert hát: ő a család! – figyeltem fel mosolyogva a két aprócska fiú párbeszédjére, miközben gyülekeztünk, hogy utolsó útjára kísérjük Kurdi Gábort, a Shihant, a hazai ShitoRyu karate egyik atyját. A két fiúcska talán tíz éves sem volt, de nekik még megadatott, hogy a vizsgán tőle vehessék át az oklevelet. Talán még hallották, micsoda erő volt az ő kiai-jában még akkor is, amikor már tudtuk, hogy beteg…

Figyelgettem, a sorra érkezőket: ki munkából, ki edzőtáborból, ki nyaralásból jött… volt, aki vidékről, de volt, aki egyenesen külföldről érkezett! Ez a rengeteg ember tényleg olyannak tűnt, mint egy népes nagycsalád! Zömiben összetartóan, ahogy a testvérek, de persze – mint minden családban – itt is akadt, aki kínos nagybácsiként futott be, vagy épp, aki nem érkezett meg… Csakhogy mindez nem számított, hiszen a lényeg a közös élmények, az összetartozás, a sok barát, tanítvány, akik most összegyűltek, hogy közösen emlékezzenek, búcsúzzanak…

…mert mindaz, amit a hosszú évek tanítása magként elültetett a fejekbe és a szívekbe (és Shito Ryu-ról lévén szó: az öklökbe és a lelkekbe!): most lezárult! Mostantól az itt maradók felelőssége, hogy ott meddig él majd tovább, és mi hajt ki ezekből a magokból!

“Csak az hal meg, akit elfelejtenek!” – tartja a mondás. Talán ezért sem tudtam odamenni Nóra Senseihez, hogy részvétemet fejezzem ki – hiszen én, aki csak ritkán találkoztam vele, még így is azt éreztem: ő nem halt meg, legfeljebb a testét adta vissza a Földnek! Lelke apró darabjai, tudásának morzsái ott sorakoztak most, egy-egy szál fehér virággal a kezükben!

A szertartás szomorú szépsége a búcsúbeszédek után teljesedett be, amikor az Elemeké lett a főszerep: a napfény tüzében csillogó vízsugár ölelte magához a levegőn át a Mester hamvait, hogy magával ragadja a puha földbe. Majd egyszer csak meghallottuk a hangját: a ShitoRyu induló felcsendülése könnyekkel és mosollyal adott feloldozást, mintha csak azt üzente volna huncut mosollyal a szemében: „Nyugi, pupákok! Minden megy tovább, hiszen a tudás bennetek van, csak gondozzátok! Holnap vizsga, ügyesek legyetek!”

– Osu, Shihan – vágta volna rá a többség, de már csak annyi maradt számukra, hogy tíz gyaku tsukival tisztelegve köszönjenek el a tanítványok! Hangjuk díszsortüzet megszégyenítően remegtette meg a temetőt, és ez a pillanat minden bizonnyal elégedett mosolyt varázsolt a Shihan arcára is…

Nyugodj békében, Kurdi Gábor Shihan!