Részemről egyszerű a képlet: magyar állampolgárként itt születtem a fővárosban, amelynek szerelmese vagyok, azt hiszem, képtelen lennék elhagyni! Megértem a távozókat, magam is eljátszottam a gondolattal, de vélhetően én leszek majd, aki lekapcsolja a villanyt…

Az anyám is magyar (bár Lugoson született, és egyszer egy KDNP-s képviselő definíciója szerint ezzel én is elvesztettem a jogot a magyarságra!), így ebből következik, hogy az anyanyelvem is magyar. Igyekszem minél jobban (értsd: nem csak az iskolai tanulmányokból) ismerni hagyományainkat, történelmünket… és ezt – különösen ennek igényét – így egyben továbbadni gyerekeimnek!

Mondhatnám, hogy igyekszem tenni a közösségért, az országért, de egyrészt az annyira csepp a tengerben, hogy szóra sem érdemes – másrészt ez belőlem fakad, ha hottentotta lennék, vagy priléz, akkor annak a közösségnek, országnak javára csepegtetném…

Magyar vagyok! A rendszerváltás – vagy mi – után az ország kettészakadt, mint történelme során már annyiszor… Az egyik fele fennhangon hirdette magyarságát, magára aggatva ennek minden látható jelét, nemzeti színekbe csomagolva mindent, amit lehet! A másik fele eközben megalkotta a szót: magyarkodás! És ezzel együtt igyekezett kerülni a „magyarkodás” látszatát is…

Hogy miért fontos ez ma, ennyi évvel később? Mondhatnám, hogy egy új párt születése kapcsán, vagy egy régi megerősödése miatt… de nem! Mint mondtam, nincs szó politikáról!

Egy nyelvi műsort hallgattam ma délután, ahol bizonyos szóhasználatok helyességéről tanakodtak. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy az az elfogadott, amit az aktuális társadalmi elit használ, azaz amit például az Országgyűlés beszédeiben alkalmaznak.

Hát én ezt kikérem magamnak!

„Nyelvében él a nemzet” – és én ehhez tartom magam! Gyerekeimen rendre számonkérem, ha VELEM szemben szlengben, vagy angolosan beszélnek, mert az anyjukkal lesznek szívesek az anyanyelvükön kommunikálni! Igyekszem helyesen írni és beszélni, ami nem mindig sikerül, de törekszem rá! Mert magyar vagyok…

De hogy olyan embereket állítsanak ehhez elém példának, akik rendre egymásnak esve üvöltöznek, akik nem tudnak tisztelettel megszólítani sem, akiket nem is lehet tisztelettel megszólítani, mert nincs bennük semmi tisztelni való – azt visszautasítom! És azt is, hogy ma ők lennének a társadalmi elit!

Lehet, hogy ma már elavult az irodalom nyelve, de én a jövőben is maradnék Latinovits, Törőcsik, Básti stílusánál, vagy nyelvünk Erdély falvaiban őrzött kincseinél, melyek lehet, hogy talán elavultak, de frissíteni magam is tudom!

De hogy jellemtelen emberek értelmetlen, sokszor összefüggéstelen hadoválást tegyék elém nyelvészek etalonnak… – ezt nem tudom szó nélkül hagyni!

Nincs kokárdám, tarsolyom, nemezes ruhám – de anyámtól tanultam beszélni, Móra írásából olvasni, Gárdonyi, Mikszáth, Jókai bővítette szókincsemet, Karinthy, Örkény csiszolta stílusom… És Kisfaludytól Széchenyivel karölteve azt tanultam: nyelvében él a nemzet!

És én magyar vagyok!

Eddig azt gondoltam, talán a filmgyártás az, ahol pozitív irányba billenhet a mérleg serpenyője! Igaz, csak egy meghatározott körnek – akik vagy cimborák, vagy kellően visszatejelnek – de pályázatok, támogatások segítik az erre valóban méltó magyar filmgyártást. Sokan ugyan labdába sem rúghatnak, mégis sorra készülnek a jobbnál jobb produkciók, nemzetközi sikereket is elérve. És a külföldiek is előszeretettel dolgoztatnak velünk, részint az olcsó munkaerő, a magas szakmai színvonalon teljesítő technikai csapatok, és hát a Felfújható Unikornis Lovagjának szíve csücske: Etyek is remekül teljesít!

Talán ezt éreztem az egyetlen igazi sikertörténetnek az elmúlt években! Csakhogy a mérték és az elég itt is ismeretlen fogalom a pofátlan zsebtöméssel szemben! Hogy a Magyar Filmcézár, vagy a demszky-gödröket évek óta őrző cimbora zsebe duzzad… – nekem oly’mindegy! Nem a vagyonuk érdekel!

Szimplán kezdem azt hinni, hogy a külföldi forgatások nem azért választják hazánkat, mert itt annyira profi mindenem, hanem azért, mert – ha jó helyre „tejelnek” – akkor gyakorlatilag azt csinálhatnak itt, amit csak akarnak!

Országos szinten nem ismerem a helyzetet, de a fővárost lassan élhetetlenné teszik! 
Hogy a legnagyobb dugóban útlezárások vannak forgatás miatt, azt lassan megszoktuk, és amíg cserébe Bruce Willis vagy hasonló kvalitású barátai sétálgatnak utcáinkon, addig a szívünk mélyén talán meg is bocsátunk érte!
Az azonban már nehezebb eset, ha otthonunkat nem tudjuk megközelíteni autóval, akár napokon keresztül sem, mert épp forgatnak! Ahogy az sem, ha hétvégén nem tudunk kimozdulni a családdal, mert az amúgy is káoszos metrópótlóbusz és a vasárnap is zsúfolt Üllői út teljes forgalma egyetlen közös sávon kell haladjon, pontosabban araszoljon a tűző napon, mert a többi sáv a filmeseké!

Gyakorlatilag bárhol és bármikor felbukkanhatnak, korlátozhatják a mozgásunkat, a szabadságunkat – pusztán azért, mert általában van velük néhány „nem kifejezetten vékony” biztonsági őr, sárga fényvisszaverős mellényben, aki ellentmondást nem tűrő hangon és stílusban utasíthat és irányíthat bárkit!
Nekem ugyan dereng még valami, hogy ilyesmikhez csak a rendőrnek van joga, de ez ma már úgy tűnik: nem számít! Lehet, ha utánanéznék, kiderülne: valamelyik Alaptörvény-módosítás során már felruházták őket rendészeti jogokkal! Meg sem lepődnék…

Büszke vagyok minden magyar film sikerére, függetlenül attól, hogy nekem tetszik-e a produkció, avagy sem… És az is büszkeséggel tölt el, ha valamelyik hollywoodi szuperfilmben kedvenc városom részletei bukkannak fel! Mégis azt érzem, a mérleg kissé eltorzult, és ezek a jelenségek amúgy sem öregbítik a magyar filmgyártás hírnevét, sőt! Ha csupán a fél legális – azaz nem lehet, csak jó pénzért – lehetőségekkel csalják ide a külföldi produkciókat, azzal nem csak a zsebüket tömik a Vajna Baráti Körben, de egyben azt is üzenik: az, amit a magyar filmgyártás szakemberei nyújtani tudnak, nem elegendőek a nemzetközi munkák elvégzéséhez. És ezt visszautasítom, mert számtalan operatört, vágót, világosítót ismerek, nem kevés hangtechnikust, kellékest, statisztaszervezőt – és még sorolhatnám… És jellemzően kiváló szakemberek, akik élnek halnak a munkájukért, ami a teljesítményükön is meglátszik!
És engem felháborít, hogy az ők szakmaiságát megkérdőjelezhetően, szimpla egyéni érdekből indítva élhetetlenné teszi lassan kedvenc városomat!

Mindezt ráadásul úgy, hogy az emberek többsége a filmsikereinket is jellemzően csak a hírekből ismeri — mert moziba, pláne egy filmszemlére eljutni se pénzügyi lehetősége, se ideje, de lassan már igénye sem lesz senkinek…
Az igazi főhős itt már rég nem McClane a DieHard 22-ben – hanem a főváros! És sem a város, sem a lakói nem bírnak már igazán több terhet!

Köszönöm, hogy negyven éve hallgatom a dalaid, és még mindig ugyanazt érezhetem alattuk, mint egykor…! Mert – és ezt is köszönöm – csinálhattál akárhány olyan dolgot az életbe, amitől kerekedett sokunk szeme: a színpadon ugyanaz a fickó voltál mindig! (Kicsit azért pofátlanságnak tartom, hogy te látszatra sem öregszel, miközben nekem már iskolás az egyik unokám – de legyen!)

És köszönöm, hogy néhány órára feledhettem a közélet, de különösképp a kampány mocskát, és hogy a rock az volt a színpadon, aminek lennie kellett: vélemény, asztalra csapás, társadalom-kritika – és nem agymosás vagy kampány duma! Bevallom, kicsit féltem koncert előtt, hogy a másnapi választás meghatározza majd a hangulatot – de teljesen alaptalan volt, amivel – tudom, nem nagy érdem, de – legmélyebb tiszteletemet vívtad ki!

Szenzációs este volt, csodálatos színpad, látvány, fények, a hang is a helyén volt… Profi volt minden, méltó négy évtized munkájához! És néhány számra – hogy csak a Dsida-verset említsem – bizony a lúdbőr is jegyet váltott…

Az egyetlen, ami nekem fura volt, az két-három dal megváltozott dallama, de ezt bőven kompenzálta a hangulat!

Ja igen: és az időutazás mellékhatásaként most izomláztól sajog minden porcikám!!! Igen, erről csak te tehetsz… Hiába, negyven év az negyven év, ha rajtad nem is fog az idő!

Köszönöm az estét, az izomlázat – és ezt a negyven évet!

Nézem, és közben azt érzem: már majdnem tökéletes! Mert mit ér a szépség – akár világszerte – vagy egyáltalán a létezés, ha nincs mellette a másik fele: a férfi! Mert nem a nőt kell(ene) tisztelni, nem női egyenjogúság kell, nem azonosságra van szükség, hanem Az Ember egyenlőségének elfogadására! Függetlenül attól, hogy hova született, mi a vallása, mennyi pénze van, kik a szülei… Mert ezek tőle függetlenek! Minden embert egyenlő jogokkal felruházva, a saját tettei és döntései alapján kéne megítélni…

De továbbmegyek: kéne? „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek…” – írja Máté Evangéliuma. De ez már egy másik történet… Hamarosan erről is érkezik majd néhány gondolat!

Addig inkább nézzd meg ezt a videót, érdemes, hogy lásd: mindenkiben ott van a szép, ha megakarod látni!

Sokszor mondogatom: ha létezik a Pokol nevű intézmény – és valóban kénköves tüzek várnak ránk ott – akkor sincs ok az aggodalomra: az emberi szervezet olyan csodálatos, hogy ahhoz is fog alkalmazkodni!

Hogy létezik-e egy másik dimenzió, amely a halál után vár ránk – ma is csak sejtem, pedig volt szerencsém kicsit átkandikálni. De hogy a Pokol létezik, abban már biztos vagyok, csak a címét vétették el: nem a föld alatt, nem az Élet után, hanem itt, a Földön, ebben a létben található!

Ott, ahol ember embernek farkasa, ahol a pénz az isten, ahol semmi nem számít, ha egy kis előnyhöz juthat az ember, ahol – sokszor minden érdek nélkül, akár kedvtelésből is – pusztítanak Földet, embert, életet… ott rosszabb a helyzet, mint ahogy azt egy üstből kikandikálva megítélhetnénk!

A rossz hír az, hogy nem kell mindenféle Sátánt keresni, sem az ő angyalait: mi magunk, önként lépünk a pokol útjára, sokszor valóban úgy, ahogy a mondás tartja: jó szándékkal kövezett úton, olykor tudatlanságból, vagy csak azért, mert nincs más eszköz. Nézz rá bármelyik újszülöttre: ők mind tisztán érkeznek, mi rontjuk el!

A jó hír pedig az, hogy a rossz nem létezhet jó nélkül, a sötét világos nélkül, az árnyék fény nélkül – mert egyszerűen: értelmüket, létüket veszítenék el! Vagyis: ha létezik a Pokol, akkor kell legyen az a Mennyország is, vagy Éden, vagy nevezd akár Paradicsomnak, de léteznie törvényszerű, bárhogy hívod is!

Csakhogy, ha elfogadjuk – és amíg ezt nem cáfolja valaki, addig én erre bíztatlak – ez a sok szörnyűség itt körülöttünk maga a Pokol, akkor felmerül bennem, hogy talán ez a Csodaország is itt leledzik… És ahogy szétnézek: látom a természet tökéletességének megnyilvánulásait, a körforgás csodáját… Látok embereket, akik hisznek a szeretet erejében, akik próbálnak úgy élni, hogy visszarántsanak embereket a Pokolból, hogy mosolyra váltsanak égő sebeket… Látom, hogy bármilyen giccsesnak tartják: ezredjére is el lehet merülni a lenyugvó nap csodájában, mely nem csak látványnak különleges, de egyben reményt is ad, hogy holnap viszont látjuk fényét! Látok sziklából kinövő fákat, semmiből élő mosolyokat, önzetlenül segítő kezeket – és tudom: itt van a hely, ahol annyi csoda várhat ránk…

Igen, egyszerre, egy térben és egy időben van jelen e kettő – talán ezért van az, hogy minden vallás, minden kultúra, minden bölcs meglátás a kettősség jegyében születik és nyer értelmet…

Hogy melyikben élünk? Az főként rajtunk áll! De azt hiszem, egyszerre kell megmártózni mindkét létben ahhoz, hogy értékelni tudjuk, hogy teljesek legyünk, hogy megteremtsük önmagunkban az Egyensúlyt!

Ahogy ezt egy sokkal bölcsebb ember sokkal szebben elmondta már:

„Egyetlen ismeret van,

a többi csak toldás:

Alattad a föld,

fölötted az ég,

benned a létra.”

(Weöres Sándor)

X, és egyéb faktorokban bővelkedő jelenetek

Ha egy filmben a gonoszt akarják szemléltetni, az biztos, hogy rockerként jelenik meg, ha bántanak valakit, ha részegeket mutatnak – rockzene szól a háttérben.

Részeg ember igazat szól – tartja a mondás, és ennyiben valóban lehet köze a keményebb műfajnak az alkoholhoz, valamint az sem hátrány, ha az indulatoktól el- és felszabadultan tud egy kicsit létezni. De nem hinném – sőt! Kifejezetten nem azt tapasztaltam –, hogy a népszerű popzenekarok bulijain kiszáradva állnának a sörcsapok… és a drogosok száma is látványosabb a disco helységek közelében, tehát ez alapján sem kéne kategorizálni. A bűnözök pedig többségében fehér ingben járnak, bőr szerkó és farmer helyett öltönyben!

Feltehetően naivitás, hogy valaki szimplán a tehetségével akarjon ismertséget szerezni… Mégis hiszem, hogy ez azért a ló másik oldala, és van olyan arany középút, ami még vállalható eszközökkel mutatja be a tudományát bárkinek. A tehetségkutató műsorokban való részvételről azonban nem árt tudni: ők nem tehetséget keresnek, hanem showműsort csinálnak! Nem a belő értékek fogják érdekelni, hanem a nézettségi adatok! És bizony itt érvényesül igazán a régi kínai mondás: aki ki áll a sarokra, ne lepődjön meg…

Aki ellenben színpadra áll, annak legyen mondanivalója, gondolata, legyen szándéka, hogy ezeket átadja a közönségének… és az majd eldönti, hogy vevő lesz-e a valódi értékre, vagy hagyja magát megvezetni csili-vili showk jegyében! Nyugi, elárulom: utóbbi! De hogy miért? Az ismét csak egy másik történet…

Hogy a Bermuda RockbanD-nek van-e mondanivalója – azt legközelebb novemberben hallgathatod meg!

Igyekeztem elhatárolódni attól a ténytől, hogy röpke 3 milliárdot tapsoltunk el két óra alatt – és a különböző vélt vagy valós (CT-kről, pénzmosásról stb. szóló) hírátfedéseket is igyekeztem kizárni a fejemből, hogy tényleg csak a ceremóniára koncentráljak! Ennek ellenére is csak vakarom a fejem…

Röviden azt mondanám: valaki nagyon profin értette a dolgát, mások meg egyszerűen: seggfejek voltak! Minduntalan ocsúdni próbáltam a fojtogató ocsútól!

Mert én csak lestem, hogy a piros bikinis lányok – akik egyébként egy nagyon klassz produkciót adtak elő – mit keresnek a római korban…. Vagy hogy egy ilyen sportrendezvényre miért kell katona és sámán? Nem mintha bajom lenne a sámánokkal, sőt! De itt?!? És igen: megcsinálták! Bárkinek is az érdeme, de ezt is, és a többi történelmi és/vagy tradicionális fogalmat is úgy építette be az előadásba, hogy cseppet sem volt sok, vagy nem odaillő… Minden jelenet büszkeséggel töltött el, jó volt nézni, jó volt érezni! Leszámítva azt a kis hányingert, amit mindezek dacára érzek… Nem, nem a vacsorát nem tudtam megemészteni!

Azt nem sikerül feldolgozza sem a gyomrom, sem az agyam, hogy miért kell minden mozzanatot giccsparádéba hajtani?!? Mert, ha már sámán: miért nem lehet normális botja és dobja? És miért szarvazta fel a sámánné – vagy a rendező? Az énekművész madaras sapkája is megért egy misét – csak az árát nem biztos, de hát ne legyünk finnyásak!

Sissi bájos integetése aligha volt az est fénypontja, lehet, hogy ezért jött egy JetSki csapat, hogy gyorsan elvonja róla a figyelmet… Talán ezt a pillanatot élték át újra és újra az Anna bál megidézésében résztvevő hölgyek? Legalábbis nem jöttem rá, mi másért voltak szépségeink erőteljesen depressziósak…Persze, az is lehet, hogy ők már tudták: a Pancsoló kislány Nagy Feró nélkül olyan, mint megnyitó ünnepség Himnusz nélkül… Szerencsére nem derült kis, hogy ez utóbbi milyen…

A hivatalos ceremóniát nehéz lenne a napi politika illata (bűze?) nélkül értékelni, márpedig ettől most eltekintenék! De tényleg… csak ez az eskütételes-fáklyavivős hangulat birizgálja az orromat, hogy tüsszentsek ki magamból egy savanyú szőlős megjegyzést: majdmimegmutatjukhogy csakazértisleszolimpia! Vagy mi… Egészségemre! Mentségemre legyen mondva: Orbán Viktor orrát is birizgálta valami, látszott a Himnusz alatt!

A technikai ötletek valóban sokat adtak hozzá az egészhez: tény, hogy kreativitásban – és igen: pénzben! – nem volt hiány! Bámulatos! Ugyanez a technikai lehetőség úgy tűnik, a közvetítéshez nem állt rendelkezésre… Akár a kortárs költőnk versét daloló kórus, vagy híres magyar celebjeink duettjét próbáltam hallgatni, akár a „világhírűnemzetközi” celeb hangjára lettem volna kíváncsi: csődöt mondott a technika! Előbbiekről azt sem sikerült többnyire eldöntsem, hogy magyarul vagy angolul éneklik playbackjüket, utóbbiról pedig legnépszerűbb dala (Fuck You) jutott minduntalan eszembe… nem is tudom, hogy a hanghiba miatt, vagy a mi a fackyout keres itt egy kábítószeres eszméletlen nőkre bukó fickó, ha csak nem azért, hogy helyettünk mondja ki az érzést – de végül két másik dalt plébekkelt…

Mint kiderült: a kivetítés sem volt zökkenőmentes, márpedig a – nagylelkűen ingyen megtekinthető – rendezvényt élőben csak a VIP szektor láthatta, mindenki más csak kivetítőn…

Álomszerű? Vagy inkább rémálom? Nem jutok dűlőre magammal! Mondanám, hogy megkérdezem külföldi barátaimat, de mint kiderült: a nemzetközi média annyira nem kapta szárnyra az eseményt – nemhogy fő csatornán, de a sokadik sportcsatornán sem tolongtak a közvetítések! Hogy hogyan lesz meg így a hatmilliárd néző?!?

A vízbe nem fulladt bele senki, igaz: az árát tekintve nem mondhatjuk, hogy olcsón megúsztuk… De tetszik vagy sem: a Vizes VB megnyitva! Nem maradt más hátra: szurkoljunk, hogy legalább sportolóink élvezzék ki a hazai pálya előnyét… Egyszer majd talán nekünk is megadatik! Hajrá Magyarország!

Emlékszem, ifjúságom hajnalán majdnem poppernek lettem kikiáltva! Az ok egyszerű: ez a hajviselet nem csak jól állt, de elegendő voltam hozzá én is, és a hajam is. Vékony lábaimon a répanaci lényegesen jobban festett, mint a trapéz – és bár „lecsövesítettem”, akkor is csak répának tűnt, hisz’ alig voltam 30 kiló! De nem is ez a lényeg, hanem az az élmény, amikor első alkalommal vitt el valaki egy rock koncertre! Ifipark… Igen – nekem még megadatott, hogy az eredeti verzióban csápolhassak a falai között.

Soha nem felejtem el… Prognózis dübörgött, a színpadon füst hömpölygött, a színes fények, reflektorok varázslatosan verődtek róla vissza! Ez ma már természetes, de akkortájt a tévében is ritkán lehetett látni ilyet! Ráadásul azt énekelte a banda, amit én mióta az eszemet tudom: éreztem, vallottam, gondoltam… Harmincegynéhány év után is futkos a hátamon a hideg, amikor behunyom a szemem, és érzem, ahogy lüktet a zene, hallom, ahogy a fiatal srác – Vörös Pisti – kiénekli a lelkemből, hogy „Én az időt nem sajnálom – csak élni szeretnék. Hagyjatok élni!”… és sírni tudnék, mert ez még mindig így van, és amikor meghallom, egy pillanatra újra tini leszek, és újra hiszek abban, hogy van erőm is hozzá!

Én így lettem szerelmese a rockzenének, és bár Mozart vagy Vivaldi sem áll tőlem távol: ez bizony örökszerelem! EDDA, HBB, Mobil, Piramis… Nem volt megállás!

Alig vártam, hogy „szabad legyek”, és élvezhessek minél több koncertet ebben a csodás birodalomban – de mire eljött az én időm: bezárták! Életveszélyes… Nem részletezem – szerintem sokan látták, amint napról-napra készül összeomlani, mígnem több mint három évtizednyi(!) enyészetet követően végre felújították, és Várkertbazár néven átadtak valamit, ami talán szép, talán jó – de: nem AZ!

Az Ifipark tehát bezárt, és az ifjúság hoppon maradt – de csak néhány hónapra: hamarosan elkészült a Petőfi Csarnok és intézményei a Városliget szívében. Persze, ezt leírni egyszerűbb, mint megélni, hiszen mindenki kicsit fenntartással fogadta az új helyszínt. Már a neve is fura poén volt – különösen akkoriban, amikor a hülye szóért még intő járt a suliban, és kisípolás a médiában –, onnantól kezdve szabadon lehetett bárkit a „pecsába” küldeni! És – bár ennyivel azért nem lehetett megvenni a fiatalokat – a Karthago hívószavára hatezernyien dübörögtették az elefántokat a nyitóbulin! A dizájn ugyan kissé megosztotta az embereket – piros falak, csupasz betonnal, hogy csak a két végletét említsem –, és az akusztika is hagyott némi kivetnivalót, de az biztos, hogy technikailag az ember már szinte a (vad)nyugaton érezhette magát egy-egy estére!

Nem tudnám végigmondani a névsort, hogy kik léptek fel a PeCsa színpadán… Az Accepttől a Nightwishig, a Nirvanától Slashig hosszan sorolhatnám a világsztárokat, a magyarok közül pedig egyszerűbb lenne elmondani, hogy ki nem volt fellépő a csarnok vagy a szabadtéri színpad deszkáin. Senkit nem szeretnék kihagyni, így még ízelítőt sem mondanék… csak egy személyes kedvencet emelnék ki: éveken át tartotta magát családunkban az a hagyomány, hogy december 24-én meggyújtottuk a gyertyát a fán, majd 25-én Hoboval töltöttük a karácsonyt, méghozzá gyerekeinkkel együtt!

Igen, utóbbi már csak kedves emlék – de talán ezért is lett olyan fontos a bakancslistánkon, hogy az általam menedzselt zenekar egyszer eljusson a színpadára… Azt hiszem, ez sok bandának volt álma az elmúlt évtizedekben – nekünk is! Amikor az első hírek jöttek, hogy esetleg bezárják a PeCsát, akkor aggódva néztünk össze: vajon megadatik-e még…

És igen! Végszóra… – mondhatnám viccesen, de vegyesek az érzéseim! Szomorú vagyok, mert már nincs visszaút: október végén végleg bezár, megszűnik létezni a hely, amely a koncertek szentélye, a bandák álma, a közönség kedvence volt 30 éven keresztül – és amíg az Ifipark bezárásakor már lehetett hallani, hogy azért lesz „tovább” élet, most síri a csend! Az Aréna a közönségnek megfizethetetlen, a legtöbb zenekarnak elérhetetlen… És bár a Várkertbazár már ott virít a hajdani szentély helyén – azért aligha érezzük a hajdani intézmény utódjának!

Azt mondtam vegyesek az érzéseim… És igen, ha már említettem a saját csapatunkat, akkor muszáj megemlítenem, hogy napok óta azon dilemmázom, melyik a megtisztelőbb? Megvalósítani, hogy fellép a csapat a PeCsa színpadán? Részese lenni a magyar zenei élet egyik kultikus intézményének búcsúzásán? Vagy egy színpadon állni azokkal a legendákkal – Bajnok, Donászy, Som, Vikidál, Závodi, Zeffer, hogy Horváth Attilát, vagy hála a technikának: Tunyogi Pétert már csak tejszínhabként említsem a tortán – akiknek dalain cseperedtünk?

Nos, ezen a kérdésen még sokáig töprenghetek… Az biztos, hogy egyenként is megtisztelő számomra – és a Bermuda RockbanD minden tagja számára –, így együtt pedig nincs is rá szó! De mégis: boldogok vagyunk!

Csak ne lenne ez ilyen keserédes… Vagy legalább tudnám, hogy ez csupán a szokásos körforgás, és ez most elmúlik, de jön helyette egy új lehetőség… Engem az Ifiparkban, gyerekeimet pedig itt, a PeCsában csapta meg a rock szele – az unokámnak vajon hol lesz erre módja? Lesz-e egyáltalán?

Kérdéseim lennének, bőven – de a válasz csak néma csend! Illetve… még egy utolsó dübörgés – aminek minden formában részese lehetek! Felemelő érzés…

És ki tudja: a Nirvanának ezek a deszkák és egy lemez kellett, hogy beírják magukat a törikönyvbe – ez azért jó ómen!

Ámen!

…igaz, csak e-book formátumban, de remélem, azért így is eljut azokhoz, akiknek talán pont erre van szüksége! És talán arra is jó, hogy megtanuljuk értékelni azt, ami körülvesz minket…

Utóirat: már a Bookline oldaláról is megrendelhető!