Hogy itt most mi kezdődik – azt nem tudhatom. Szerintem senki más sem, hiszen nem csak a szándékok ismeretlenek, de az arcok is újak, miközben a környezet – a hazai és a nemzetközi egyaránt – kifejezetten kiszámíthatatlan! Néha az az érzésem, hogy őrültek irányítják a világot – ez nem segíti a tervezést!

Azt azonban tudom, hogy láttam emberek ezreit, amint boldogan ünnepelnek az utcán. Jó, ehhez korábban elég volt, ha a focicsapat esetleg eltalálta a labdát, de ez most mégis valami más volt! Az emberek, akik eddig lehajtott fővel, mogorva arccal éltek egy embertelen világban, akik szemrebbenés nélkül mentek el koldus és haldokló mellett akár… most észrevették egymást! Pacsiztak, táncoltak, közösen örültek! Ismeretlenül is. És igen, tudom, jönnek a szürke hétköznapok, az olykor fájdalmas kihívások, és garantált, hogy nem lesz mindig táncos kedvünk – de ez a felszabadultság erőt adhat átvészelni a nehéz napokat. Mert belekóstoltak az emberek, és a szabadság édes íze nagyobb függőséget képes okozni, mint a nikotin vagy az alkohol együtt.

Aztán jött a másnap, és még mindenki (jó: a többség) eufórikus hangulatban volt. Majd jött egy nemzetközi sajtótájékoztató. Egy olyan, ahol pártállástól függetlenül mindenki ott lehetett és kérdezhetett. Szokatlan jelenség volt… Legalábbis errefelé! Hazai és külföldi újságírók kaptak mikrofont, akik nem „alákárdeztek”, hanem sokszor nagyon is „belevágva a sűrűjébe” faggatták az újonnan választott miniszterelnököt! És jöttek is a válaszok. Tájékozottan és többnyire egyenesen.

És mindezt közvetített a köztévé! Az M1 Hiradója, ahova a kampány időszakában – akkor még a legnagyobb ellenzéki párt elnökeként – nem igazán sikerült bekerülni személyesen. Az AI által generált videók merítették ki a pártok esélyegyenlőségét. Errefelé eddig így járta a köztévében: Budapest főpolgármesterétől sem koptak el a székek…

Ma pedig jött a hír, hogy egy jegyző, aki a választási eredményt követően „buzizott” – ami korábban már fel sem tűnt, ha Bayer mondta, ahogy a poloskázás is szinte elvárás volt – csakhogy ezúttal az új szelek kifújták az illetőt a székéből: méltatlan magatartása miatt felmentették állásából! Kezdetnek nem is rossz…

Hit, remény, szeretet… Vallástól függetlenül mintha ez járta volna át az országot az elmúlt napokban! Végre nem pusztán egy falvédő lengette külsőségként, hanem emberek ezreinek lelkéből fakadva! Nem gondolom, hogy ez Magyar Péter érdeme lenne, mert ez az emberekből indult! És csak rajtunk, embereken múlik, hogy megőrizzük-e…

Hajrá, Magyarország! De most tényleg… Hajrá, magyar emberek!

Hívott a tavasz szelleme,
Ünnepbe mártotta lelkemet
Indultam is volna gyorsan,
Ám valami fékezte léptemet!

Jobbra színpadok sora várt,
Rajtuk hangzatos szólamokkal,
Harsányan mosnák agyamba,
Hogyan tarthatok a “jókkal”!

Balra csend honolt és béke.
Erdő, rét, színes virágok…
A nap simogatta arcom:
Erre szabadabban járok!

A természet sosem harsog
Fülembe hamis szólamot:
Egy szurdok árnyékában is
Bármikor láthatom a napot!

Susognak a fák, a bokrok
Rügyeikkel köszöntik a tavaszt
Itt senki nem harsogja felém:
“Ide kell ikszelj, te paraszt!”

Szabad itt lehet az ember,
Minden lélek, ki erre jár
Békét, jövőt, szép reményt itt
Bárki lelke megtalál!

Meghalni a hazáért nemes,
Ha az a békét hozza el,
Ha az embert felemeli, és
Nem másokat tapos el!

Itt most nem teremhet béke:
Fortyog a gőgös indulat!
A sajtó sem szabadon írhat,
Konzerv minden gondolat!

Még hogy itt nincs szabadság! –
Vetik sokan szememre…
“Mindenki azt gondol, mit akar,
Csak a négyfal közt tegye!”

Nem, ez nekem nem szabadság,
Hol szavakkal kötnek gúzsba.
Nem lesz kisebb így a vétek,
Mintha ostor csapna húsba!

A test begyógyul, a lelked hal meg!
De csak akkor, ha hagyod…
Hogy kire voksolsz, a te dolgod!
De válaszd mindig a Napot!

A fényt, a tavaszt, a napot,
Az életet! Hagyd a hazug szólamot…
Válaszd jogod, hogy ember maradsz!
S ezt másoknak is meghagyod.

Fót, 2026 március 15.

Már évekkel ezelőtt is sokszor leírtam, hogy szerintem miért törvényszerű az ellenzék „bénasága” (már azon az apró tényen kívül, hogy ha bárki érdemben felbukkant, az csirájában lett minimum „karaktergyilkolva”!). Két fő oka van:

• Ezt a kormányt békésen leváltani nem lehet! Nincs olyan kreatív forgatókönyv, amiben reálisan szerepelhetne, amint Orbán Viktor átadja a kamrakulcsot: „na jó, nyertetek – most ti jöttök!”. Ő és „csapata” nem csak a pénzért és hatalomért, hanem az életéért, a szabadságáért küzd és minden eszköze megvan ehhez. Most, amíg nyerésben van! Mert ellenkező esetben mindent elveszít, így tehát a cél érdekében nem fog megriadni semmitől. Egy kevésbé békés út pedig óhatatlanul áldozatokat követel, aminek a felelősségét senki nem szívesen vállalná magára… (A felelősségvállalálás amúgy is kiment a divatból, de ki merné megkockáztatni, hogy utcára hív embereket, nekimennek mondjuk a TV-nek, vagy bárminek – és ott elveszít néhány embert a dulakodásban? Vagy kerekedik belőle egy polgárháború? „Teccetek volna forradalmat csinálni!” – na ja, mert az olyan egyszerű!)
• Nincs egyetlen működő rendszer az országban! Béna az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, az ipar, a kereskedelem… és sorolhatnám a végtelenségig – miközben olyat sajnos nem tudok mondani, ami működik! Az emberek többsége a túlélésért küzd, nincs rajtuk mit megszorítani… Ellenben minden területen olyan „vezetők” vannak, akik szakértelemmel nem feltétlenül rendelkezve egyetlen ember iránymutatását lesik: Orbán Viktorét. Sok helyen kiszervezve, civilként ténykednek – így le sem lehet őket váltani. Mindezt üres(? ha csak üres lenne!) kassza mellett, elképesztő kötelezettségekkel nemzetközi porondon is… és folyamatos ellenszélben! Nincs az a párt, amelyik ilyen körülmények között képes lenne érdemi kormányzásra, vagyis az Orbán utáni első győztes bukása garantált!

Ha azonban lenne annyi felhatalmazása, hogy visszaállítsa valamennyire a pongyola- és salátatörvényekkel tarkított jogrendet és a demokráciának legalább a jogi hátterét, akkor erre azért nagyon jó lehetne… Hogy legalább elindítson valamit, amiből majd megszülethet egy működőképes Magyarország! Ha Magyar Pétert nem is tartom erre alkalmasnak, a mögötte álló emberbázis erejét igen! Ezért lenne fontos, 2026-ban bárki, aki nem Orbán, érdemi döntésekre alkalmas módon nyerjen, és maradjon felette annyi kontroll, hogy ezt ki lehessen követelni, ha önként nem menne…

Magyar Péterről azt gondolom, hogy nem pusztán Orbán embere, de egyenesen ő állította pályára. És nem véletlenül, hanem pont a fentebbi dolgok miatt. Léte és győzelme ugyanis elhallgattatná a hazai demokráciát megkérdőjelező nemzetközi hangokat, így szabadon áramolhatna a pénz újra. Legyen az EU-s támogatás vagy befektetői tőke… Mindenki megnyugodhatna, hogy lám, itt aztán demokrácia van! Elkerülhetetlen bukását követően pedig betonbiztosan térhetne vissza a mostani hatalom, esetleg egy addig felépített helyettesi rendszerrel, hogy ők nyugodtan élvezhessék a nyugdíjas éveket… (Lássuk be: ők sem fiatalodnak – és a magánynugdíjpénztárat már kimerítették!)

Azt azért nem tartom kizártnak, hogy Magyar Péter időközben vérszemet kapva önálló életre kelt, de erre nem látok egyértelmű jeleket… és nincs is nagy jelentősége. Majd az idő cáfol vagy igazol! A tömeg egyelőre mögötte van – és abból még születhet valami jó! Évek óta ez az első, ami legalább halvány reménysugárral világítja meg azt a tényt, hogy a történelem évezredeinek tanulsága szerint még egy rendszer vagy korszak sem tartott örökké…

Ha végre bukik ez a kormány… – akkor az szinte mindegy, hogy ki bukik még bele négy év múlva! Az számít, hogy utána egy demokráciára alkalmas ország lesz, vagy egy kellően bebetonozott alap a mostani folytatásához…

Meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy a Klauzál téri ügyfélszolgálat 12-13 óra között van zárva, hiszen öt perccel érkeztem a déli harangszó után. Sebaj: gyönyörű a napsütés, a játszótér – az ebédidő ellenére is – gyerekzsivajban úszik… Gondoltam: egy kis séta, némi elcsent pihenőidő éppen jól jönne, amihez jár egy fagyi, és egy jó kávé is a türelemért!

Nos, utóbbit gyorsan elengedtem, mert a már említett ebédidőnek köszönhetően minden hely tele volt ebédelő-kávézgató külföldi turistákkal. Ami érthető, mert ahogy elnéztem: az árak legfeljebb őket csalogatják… Fagylaltot elsőre nem találtam, de szerencsére ismerem a környéket: tudtam, merre van a jeges élvezet felé vezető út!

A sors azonban eltérített szándékomtól! A “Tiszta udvar – rendes ház” szlogen ma már kiment a divatból, amúgy sem itt a Nagykörúton belüli övezet jellemzője volt, de ez itt a bulinegyed: a járdákat a porták előtt igyekeztek megtisztítani az előző este nyomaitól, vélhetően a már emlegetett külföldiek tiszteletére. Csakhogy a vízzel alaposan fellocsolt aszfaltot épp a déli napsugár is próbálta fertőtleníteni – aminek az eredménye egy felszálló páraréteg lett, tömény húgyszaggal fűszerezve az ebéd időpontját… Bevallom, az illóanyagok magukkal vitték a fagylalt utáni vágyamat is. Amint lehetett, átsiettem a túloldalra, hogy a játszótér zöldje mossa tisztára légzőrendszeremet az iménti kalandjából…

Nos – ez sem sikerült! Igaz, nem néztem meg, hogy a sarkon álló Toalett feliratú épület üzemel-e vagy csak kalandvágyból létesült – az odavaló tartalmak hígabb és szilárdabb változatából igazán remek kiállítás nyílt a tér melletti járdán sorakoztatva… Lehet, hogy a szerencsefaktorom erősen megnövekedett volna, ha csukott szemmel teszek néhány lépést, mégsem éltem a lehetőséggel! Tudom, a „poop” manapság cuki, de maradi vagyok: különösen itt az utcán inkább ciki!

Nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja – de ezúttal végül az óránként 600 Ft-ért parkoló autómban kerestem menedéket, ahol az otthonról hozott szörpömmel öblítettem le a frissen szerzett emlékeket!
– Szarügy! – nevettem el magam morgásom közepette! Utóbbinak amúgy sincs értelme, mert bár követelhetnék öklöt rázva fejeket, hiszen tényleg nem értem, miért hagyják, hogy egy ilyen gyönyörű város egy történelmi, turisták által megszállt része – bocsánat, de – szarban-húgyban ússzon! Csakhogy aligha a vezető politikusok végezték ott dolgukat… Persze, ha azt valóban végeznék, akkor talán fülön csíphetnék azokat, akik ezt a galádságot művelik! Bírságolhatnának, amelynek egy részét kötelező lenne járdatisztítással letudni! Már amennyiben egyébként van hol elvégezni kis- és nagydolgait azoknak is, akik akár napközben, akár az esti buli után ennek szükségét érzik, mert ha egyszer valakinek menni kell, akkor az menni fog!

Utóirat: a nyilvános illemhely az illetlenségek elkerülésére 8-18 között van nyitva, ha épp üzemel. A bulizók 21-04 között illik vagy sem: használni fogják. Akkor is, ha zárva van…

Nem titok: magam sem rajongtam a Pride-ért – de tiszteletben tartottam, hogy vannak, akik számára ez jelenti szabadságot. Szomorú az a világ, ahol ezért az utcán kell vonulni, de én mégis azt gondolom, a szexuális életem csak rám tartozik. Sem a nagyközönségnek, de végképp a politikának nem lehet beleszólása, amíg ez két fél beleegyezésével történik. Persze, ez az én véleményem, és igyekeztem arra nevelni minden gyerekemet, hogy mindenki elsősorban ember, amit nem származásuk, vallásuk, szexualitásuk határoz meg, hanem a tetteik.

Ha már a tetteknél tartunk, örömmel nyugtáztam, hogy végre önök tenni is kívánnak valamit a gyerekekért. Talán csak az elmúlt évtizedek rutintalansága miatt mérték fel rosszul a teendőket, mert szerintem akad itt néhány sürgősebb tennivaló:

• Most hallom, hogy immár alkotmányos tétel lesz a drogtilalom. Csakhogy ettől még sokezer gyermek szenved alkoholista szülőktől! Szóval és tettel, többnyire életre szóló bántalmazásokat elszenvedve rettegik át gyerekkorukat! Nem kérnek segítséget, mert ők ebbe nőnek bele, számukra ez természetes velejárója az életnek! A drog most már Alaptörvényileg lesz tilos, de alkoholistának lenni szabad, sőt: a pálinkafőzés, a kocsmázás támogatott az önök részéről. Persze, legalább lesz mibe fojtaniuk sikertelen életüket, ha felnőnek…
• 
  
• Akár az elszenvedett sérülések, akár balesetek vagy (talán az egyre elégtelenebb étkezéseknek köszönhető) betegségek miatt, de néha sürgős egészségügyi ellátásra lenne szükségük a gyerekeknek is – de ez számukra is egyre kevesebbnek adatik meg! Bezárt osztályok, késve érkező mentők, létszám- és eszközhiányos ellátás veszélyezteti életüket, egészségüket…
• 
  
• Falvak sokaságában jártam, ahol a 12-14 éves lányok többsége már maga is anyaként tengődött. Esélytelenül bármi változásra, hiszen nincs alternatíva számukra… Persze, ez nem olyan veszélyes, mint látni egy másságát felvállaló embert, csak az én csökevényes agyam, amely azt gondolja, hogy prioritásában kicsit előrébb lenne ezeknek a falvaknak a sorsa – ahol néhány civil csoport próbál is tenni, de épp kinyírják őket… Amint ezt bizonyára tudják, hiszen kormányzati döntés volt.
• 
  
• Naponta százával találkozom gyerekekkel, az ország különböző pontjain. Bizonyára csak az én figyelmetlenségem, hogy olyanhoz nem volt még szerencsém, hogy valaki azért kezdjen érdeklődni azonos nemű társa iránt, mert látott valahol egy homoszexuális embert (mondjuk ereszen lógni), vagy olvasott tőle egy verset… Utóbbit már csak azért sem, mert a gyerekek többnyire nem olvasnak verseket, legfeljebb a kötelezőket az iskolában. Tanterv szerint, amely nem az igényeikről, lehetőségeikről szól, hanem a kormány által szigorúan meghatározott. Amit hogyan is merészelnék én vitatni? Minden bizonnyal tökéletes, csak itt-ott talán kicsit következetlen… Például „homokos” szerző műve nem kerülhet bele, mert nehogy a gyerek „elkapja”, de a fasizmus mocsarában megmártózott szerző műve maradhat! Az nem fertőz… Szerencsére ezeknek sincs jelentősége, mert nemzetünk Alaptörvénye ugyan mesél valamit a műveltség megszerzésének jogáról, mégis funkcionális analfabéták ezreit termeli a közoktatás. Akkor nem mindegy, kit tanítanak?

Amúgy is: írnak abban a nagykönyvben mindenfélét, gránit-szilárdságát bármikor újra és újra átfaragva! Azt is rögzítik benne, hogy az apa férfi, az anya nő. És most majd az is benne lesz, hogy csak ez a két nem létezik. Biztos fontos, csak én nem hallottam erről annyi vitát, hogy azt feltételezzem, ezt így kell külön rögzíteni! De ha már lapozgatjuk ezt a nagykönyvet, ott írnak a családról is. Meg hogy a gyereknek joga van hozzá…

Jog…
Na igen…
De mit ér a jog, ha már csak annyi marad belőle: jogom van eldönteni, hogy egyetértek-e a hatalommal? Tudom, örüljek, hogy még nem kötelességem!

Így csak csendben szemlélem, hogy gyermekek sokasága már az óvodában fújja a kötelező szólamokat, ellenben az iskolából kikerülve sem tudják a szorzótáblát, vagy az ABC-t. A tanárnak esélye sincs, hogy észrevegye, ha veszélyeztetik otthon, a civil szervezetekhez nem jutnak el, mert vagy nem tudják, hogy van rá lehetőségük, vagy csak szégyellik. Nem fog kiderülni, hogy törött-e apró testükön fakanál, kaptak-e már a héten gyümölcsöt, van-e áram, hogy megírják a leckét, vagy a nemzet italára folyt el az ára, apa torkán át… Ahogy a kompetencia tesztjére sem lesz ráírva, hogy egy eldugott szabolcsi faluban próbálták rá felkészíteni, vagy egy fővárosi „versenyistállóban” – ugyanazt a szintet kell megugrani! Hiszen joguk van az esélyegyenlőséghez…

De szerencsére legalább a Pride nem veszélyezteti őket tovább! És tudni fogják, hogy csak két nem létezik…

…még akkor is, ha nekik inkább igenekre lenne szükségük!

• nem nekem kell szimpatikus legyen, hanem az országnak legyen (végre valaki) hasznos. És ehhez most nem kell sok, akár ő is alkalmas lehet rá! Nem az én véleményemen múlik a dolog, úgyhogy: hajrá!
• lehet róla véleményt alkotni, ha már így kiállt a köz elé szerepelni – de ennél sokkal fontosabb, amiket felszínre hoz. Azok ugyanis ténykövek a rendszer rothadásából, ami teljesen független attól, hogy Magyar Péter milyen ember! Ha ő a legagresszívabb kismalac az ólban – akkor is (több konkrét bűncselekmény mellett) a jogbiztonságot is veszélyeztető kijelentések hangzottak el egy felvételen!
• megkérdőjelezhető, hogy valaki lehallgatja (ha!) a házastársát, de egy maffiarendszer részeként ez akár életbiztosítást is jelenthet – a Pegazus-ügy egyik felelősének lehallgatását számonkérni kicsit több, mint ironikus…

Hogy milyen ember Magyar Péter – nem fontos, és nem az én tisztem megítélni! Hogy mi folyik ebben az országban… az azonban nagyon is húsbavágó mostanában!

Mindezt el akartam mondani a teljesesség kedvéért, csakhogy nem az a fontos, hogy én mit gondolok erről a fickóról (tény: nem sok jót, de szeretnék tévedni), ennél ugyanis sokkal fontosabb dolog miatt ragadtam billentyűzetet!

Igen, most is, mint mindig: a családon belüli erőszak miatt…

Nem tudom szó nélkül tűrni, hogy viccet, bohózatot csinálnak valamiből, ami ezrek életét teszi – havonta többször visszafordíthatatlanul – tragédiává! Nőkét, gyerekekét, és igen: olykor férfiakét is! És az állam ötven éve nem tesz érdemben semmit…

Nem tudom, sírjak vagy nevessek, amikor azt olvasom, hogy – válaszul köztörvényes, államunk elleni maffiamódszerek vádjára, óvodás emlékeket megidézve – „jó, de ő meg” hozzádobta a könyvet (simán kinézem és undorító dolognak tartom), amire azért emlékszik, mert másnap neki kellett összeszedni. Nem, akihez repültek már kéznél lévő tárgyak, az nem erre emlékszik… a legjobb esetben is kétségbeesve néz körül, hogy mi lehet a következő, vagy épp nem mer ránézni valami veszélyes tárgyra, nehogy majd az legyen! Vagy csak egyszerűen védi magát, esetleg a gyerekeit. Az arrogánsan hozzávágott nadrág szintén képbe illő le(het)ne, és benne van a pakliban, hogy az öv – akarva vagy akaratlanul – egyet koppan, de ebből azt kihozni, hogy rendszeresen övvel verik (by Origo)… azért az már művészi kreativitás!  

Kicsit segítek árnyalni a képet, ugyanis sokan vannak, akiket tényleg szíjjal vernek, nekem is volt benne részem: nem a gerincünket féltjük, mert az nem látszik, ott múlik el a leghamarabb – hanem az arcunkat, mert azt nehezebb eldugni, kimagyarázni! És általában senki nem akar kérdésekre válaszolni, mert fél és/vagy szégyelli a helyzetét. Pedig hát nem neki kéne… (Segítek: az elkövető szégyene! És azé a rendszeré, amely nem tesz ellene semmit, amelyhez nem lehet érdemben védelemért fordulni!)

A „kicsire összekuporodva dúdolok magamban, amíg vége lesz” egy (sokszor leírt, megfilmesített) remek védekezés. Általában azoknál alakul ki, akiket már gyerekkorukban is bántalmaztak. Nem ismerem Varga Judit – mellesleg III/II-es ügynök – hadnagy apukáját, de ki tudja: lehet, hogy ő tényleg így nevelte gyermekét. Mert igen, hiába tiltja már a törvény: ma is vannak gyerekek, akik számára ez a mindennapok része – nem tudni, mikor csap le a szíj vagy az, ami épp kéznél van, de része az életüknek és tudják, hogy mindjárt vége, csak addig kell kibírni! Aztán persze, majd jön a következő, de a kettő között lehet létezni…

Elsősorban nekik kellett volna segítségként az isztambuli egyezmény ratifikálása – de erre még ráutaló magatartás sem történt egy (állítólag maga is bántalmazást elszenvedő) igazságügyi minisztertől, aki mellesleg nő, háromgyerekes anya! Ő végre tehetett volna valamit…

De nem tett! Kérdezzék csak meg Orosz Bernadett hatgyermekes családanyát, akit két-három héttel azután fojtogatott és vert felismerhetetlenre a „párja”, hogy Varga Judit politikai hisztinek minősítette az isztambuli egyezmény körüli vitát. Menet közben többször is hangoztatva, hogy nálunk a törvények így is tökéletesen alkalmasak arra, hogy megvédjék az áldozatot! Bernadett is kapott vagy 90ezer Ft-ot, igaz, védelmet, távolságtartást azt nem (így többször is bántalmazták, de ő még feljelentést sem mert tenni), az arcát embertelenre szétzúzó elkövető pedig közel öt évvel(!) később kapott egy év tíz hónapot, egyelőre nem jogerősen…

De térjünk vissza Varga Juditra, aki újabban – kilépve a boldog családanya imázsból, most kiderült – maga is már évek óta áldozat… Ez egyébként nem meglepő, nem csak a vak komondorok tudnának mesélni, hány boldognak látszó családban dúl az erőszak!

Bár a februárban kirobbant kegyelmi botrány kapcsán meglehetősen csendes volt és eleinte Magyar Péter jelenségét is szűkszavúan (de azért fenyegetően) kommentálta az (ex)miniszterasszony, mégis aznap, amikor „robbant az atombomba”, avagy „kipukkadt a lufi” (ízlés szerint választható), hirtelen megindultak a szavai…

Több év hallgatás után ettől most kedvet kapott, hogy hosszan taglalja, micsoda nárcisztikus rémség hajdani férje, gyermekeinek apja. Ami – mint mondtam – akár hihető is lehetne, simán kinézem belőle. És ezrek vannak szerte az országban, akik számára ez a napi valóság. Utóbbiak zöme ugyan inkább hallgat, csak ne kelljen felidézni, szembesülni, hallgat akkor is, amikor kiabálnia kéne! És igen, előfordul az is, hogy valaki tehetetlenségében a dühét, fájdalmát, az elszenvedett dolgokat a legcifrább jelzőkbe próbálja beleolvasztani! De olyan nem nagyon akad közöttük, akik hosszú monológba bocsátkoznának minden konkrétum nélkül…

Márpedig a második, hosszabb bejegyzés (igen, a Facebookon, hol máshol: kormánydöntésekre, családi szennyesre ez az előírt felület) egyetlen tényszerű bántalmazást sem írt le, csak a jelzőket variálta. A legkonkrétabb kijelentés az volt, hogy a család (Hmmm! A gyerekek? Az ügynök apuka?) „öklendezve nézte”, ahogy kétmillió embert megvezet a volt férje. Nos, bizonyára csak nekem bizarr, hogy a családommal – akik eddig vagy nem tettek semmit, vagy nem tudtak semmit – együtt nézzem az exem interjúját (amieben egyébként nem volt semmi gyomorforgató), de az öklendezés általában egy pillanat, míg az ominózus videó kétmilliós nézettsége azért napok kérdése volt… Vagyis ez a szókép is inkább csak az olvasási élményt volt hivatott fokozni, mint a valóságot közvetíteni. Az pedig, hogy lemondott posztjáról Magyar Péter, vagy csak ezt hazudta, mert amúgy kirúgták – ez nem része a családon belüli erőszaknak, csak a rendszer működésébe nyújt ismételten egy röpke bepillantást… Akárcsak az, ahogy az ügyészség reagált Magyar feljelentésére. Vagy ahogy senki nem reagált a hangfelvétel érdemi részére.

Amit viszont nem tudtunk meg belőle, már azon kívül, hogy valójában hogyan is bántalmazta, az az, hogy

• egy edzett, sportos – jól dekázó – nő, akire az ország sorsa van bízva: miért tűrte el ezt a sok, de nem részletezett szörnyűséget mosolyogva? (Belehazudva a választók szemébe az ellenkezőjét!)
• egy jogot végzett – így azt jól ismerő – anya miért nem tette meg a szükséges jogi lépéseket a saját és családja védelmében?
• az igazságügyi miniszter védelmére kirendeltek miért nem nyújtottak segítséget és miért nem tettek erről soha, semmilyen jelentést azon az egy, ámde kissé megkérdőjelezhető veszekedésen kívül?
• egy (két!) ilyen érdemben csak szidalmat tartalmazó nyilvános bejegyzést követően hogyan tud a három gyerekének a szemébe nézni?

És a legfontosabb kérdés (jó: amellett, hogy miért is hagyta jóvá a bicskei pedofilügy egyik elítéltjének kegyelmi kérvényét): igazságügyi miniszterként miért nem tett semmit, hogy „sorstársai” (jó: ettől most én öklendezem!) életét érdemben biztonságosabbá tegye?
Egyelőre nincs több kérdésem…

Nincs itt semmi látnivaló! – üzente Novák Katalin azzal, hogy napokkal a kegyelmi botrány kirobbanása után jóízűen elmajszolta a békési foszlós kalács utolsó morzsáját. Újabb napok elteltével – egy örmény találkozó kapcsán, mellékesen – azért ezt szóban is egyértelműsítette: „Elnökségem alatt nem volt, és nem is lesz kegyelem a pedofiloknak, ez így volt ebben az esetben is. A pedofilok elleni szigorú fellépésnek, a pedofilok nyilvántartásának a bevezetésének én voltam az egyik leghangosabb élharcosa annak idején.” Nos, annyiban igaza volt, hogy nem egy pedofil kapott kegyelmet (amely bármely undorító, de mégiscsak egy beteges aberráció motiválja), hanem „csak” a segítője – ami késztetés nélkül szimplán gonoszság! De hagyjuk is az ügyet, az elmúlt napokban hallottunk róla épp eleget – térjünk vissza a(z ex-) köztársasági elnökhöz:

Lenyelte a kalácsot, kitárgyalta az örményeket, majd elrepült, hogy vasárnap estig hazánk fiaiba töltse a lelket a vizes VB-n. Aztán szombaton hirtelen a homlokához csapott, felpattant egy repcsire és hazajött lemondani! Teljesen életszerű, hogy ez az ő döntésé, ugye?

Legalábbis: a saját nevében kért nagyon meggyőzően bocsánatot, és én például majdnem meg is hatódtam a szép szavaktól (komolyan: a hallottak alapján szerintem akár köztársasági elnöknek is ideális lenne!), ha nem lett volna benne egy (ordenáré hazugság) apró bökkenő! „Tavaly áprilisban abban a hiszemben döntöttem a kegyelem mellett, hogy az elítélt nem élt vissza a rá bízott gyermekek kiszolgáltatottságával.” – hangzott el az egyetlen mondat, ami valamiféle magyarázatnak lett szánva. Csakhogy ez számomra indok helyett újabb kérdést vet fel: a köztársaság elnöke vagy azt feltételezi, hogy a bíróság merő poénból osztott ki több mint három év börtönt egy pedofil ügyben, vagy annyira csak „aláírógép” volt, hogy – nemhogy az aktába nem nézett bele, de – a címkéjét sem olvasta el! Nem tudom, melyik a rosszabb…

És mindez természetesen igaz volt kolléganőjére, Varga Juditra is! Ebben a helyzetben jogos elvárás és elkerülhetetlen következmény volt mindkettőjük lemondása.

A harmadikként csatlakozó exférj, Magyar Péter nyilatkozata – aki most világosodott meg, hogy valójában milyen rendszert szolgált eddig – igazán szórakoztató volt a végjátékban. Ugyanakkor mégis: talán az övé volt a leghasznosabb! Sokan – bevallom: pár másodpercre én is – hallani véltük a hatalom betonalapjának újabb repedését… És egy pillanatra elhozta a reményt, hogy talán történik valami! Mondom: egy pillanatra!

Csakhogy valójában nem történt semmi! Csupán egy röpke betekintést nyerhettünk abba a világba, amelynek létezéséről eddig is tudtunk: egy mocsokkal és bűnnel átszőtt, vallási áhítattal fűszerezett, de valójában csak a Pénz oltárán áldozó, hatalmát fitogtató és azzal szemrebbenés nélkül visszaélő világ nyert visszaigazolást… És senki ne aggódjon: minden megy tovább, a repedés hangját csak vágyaink idézték meg, itt nem változik semmi! Olyannyira nem, hogy az elmúlt napok még csak megsem ingatták a hatalom bástyáit, mi több: természetesen a történtekért ismét Gyurcsány a hibás! Egy 2009 óta, vagyis immár 15 éve bukott ex miniszterelnök…

De nyugalom, Szijjártó Péter már meg is hirdette a Vendettát: kihangsúlyozva, hogy a köztársasági elnök posztját átmenetileg (ismét – valahogy mintha nem menne ez az elnökválasztósdi) Kövér Lajos házelnök tölti be, aki majd végre rendet tesz a baloldalon…

Nos, ismerve stílusát és szemléletét: efelől nincsenek kétségeim! Mi pedig boldogan tapsolhatunk majd egy újonnan kinevezett köztársasági elnöknek, aki pont ugyanúgy aláír majd százból száz jó törvényt… – amíg valaki meg nem buktatja!

Nagyon kölyök voltam, mikor első alkalommal láttam, de sok jeleneten és sok poénon jót nevettem akkor is, ha magából a filmből még szinte semmit sem értettem! Aztán persze, lassan összeállt a kép, felnőttként így kicsit átértelmeződtek bennem a jelenetek, de kedvelem a szatírát: továbbra is jókat derültem a filmen! Igen, akkor már tudtam, hogy valójában annyira nem vicces, de vannak dolgok, amiket csak a humor szemüvegén keresztül lehet vagy érdemes visszanézni, mert másképp elszorul az ember gyomra! Visszanézni azonban mégis muszáj néha egy kicsit, hogy ne feledjük, hol és mi lett elszúrva… Hogy emlékezzünk, mi volt az, amit talán „akkor még nem sejtettem”!

Most azonban, amikor naponta olvasom a hírekben, hogy a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, és lassan már a gránitszilárdságú alaptörvényünkben kell rögzíteni, hogy Gogolák elvtársnő mai utódjainak mi a neme és mennyire lehet kurta a szoknyája, ha „a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának” hagynánk – most egyre zavaróbb, ha azt hallom:

Kicsit zavaró, mert néha hirtelen nem tudom, hogy a filmből jön, vagy a közszolgálati csatorna hírműsorából! Könnyű összetéveszteni, mert a tartalom is hasonló és a főszereplők is… Mintha mindegyikük legszerethetőbb tulajdonsága a szerénység lenne! Csak úgy süt… Ráadásul az embernek néha az az érzése, hogy egy gátőr ma is bárhol felbukkanhat, kivéve a gátnál!

Azért nekem is van egy kis rossz érzésem. Mégiscsak mintha becsapnák az embereket… De már hallom is a megnyugtató választ:

Nem bizony! Se az imperialistáknak, se Brüsszelnek! Ha narancs kell, narancs van. Ha nem kell, akkor is! Vagy stadion. Esetleg akkumulátorgyár. Eszi, nem eszi: nem kap mást! Örüljön mindenki, hogy nem kell feketén disznót vágnia – igaz, nincs már fehéren se…

Szerencsére fekete autók se – legalábbis jelenleg nem járnak, de ugyan, kinek lenne annyi felesleges pénze, hogy fizesse a benzint?!? Mostanában így csak Isten hoz minket össze, legfeljebb ő nem mindig tud róla! Vagy esetleg a kórház várólistája…

Nem mintha manapság itt bármi probléma lenne, hiszen dübörgünk, előre megyünk, nincs itt semmi látnivaló! Csakhogy mi már megtanultuk: az a gyanús, ami nem gyanús! A lényeg, hogy itt szabadság van, demokrácia – jó, kicsit talán savanyúbb, kicsit talán illiberálisabb, de a miénk! Itt soha nem fordulhatna elő, hogy Pelikán elvtárs vallomásának gyakorlása közben véletlenül az (előre megírt) ítéletet kapja a kezéhez… mert már rég senki nem ügyel a látszatra sem! És mert korábban titkosítják, mint kihírdetnék…. Bástya elvtárs azonban ma már Pegazuson ülve hallgathatná meg, hogy ki mit beszél össze-vissza! Néhanap ma is megesik, hogy kérnek valami szívességet… Vagy egy üzletrészt… Felesleges az ellenkezés, mert másnapra kész egy új törvényt, te meg mehetsz a levesbe! “Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös!” És elérik, hogy ha esetleg rehabilitálnák, inkább az akasztást várjuk! Önként…

Na jó, befejeztem: nem akarok azon lovagolni, amit a vaksi szememmel látok, a süket fülemmel hallok, miközben tompa agyammal nem érhetek fel nagy célok igazságához – és ideológiailag sem vagyok elég képzett. Mégis most, hogy nézem a filmet ki tudja hányadszorra, valahogy elfogott egy furcsa érzés:

De nem baj, megpróbálok fejlődni. Addig kérlek, ne bántsatok: nagy kár lenne értem, ha egy vadászaton most tetszenének agyonlőni…

A tények mindenesetre továbbra is makacs dolgok! Akárcsak a vízállás…

Az új névadó Mária Terézia lett, aki – a hivatalos indoklás szerint – arról nevezetes, hogy büszkén küldte hadba fiait, hogy védjék a hazát! Derék dolog! Hősies! És ebben a megállapításban most kivételesen semmi irónia nincs: minden tiszteletem azok felé, akik akár életüket is áldozzák hazájukért! Mondjuk a Rákóczi család sarjai talán nem értékelik annyira ezt a névcserét, de hát nem lehet mindenkinek megfelelni… Mária országát Mária Terézia szellemében védik!

De vajon mivel győzte meg a magasrangú hölgy szelleme hadunk nagyjait, hogy jó lesz ez az új név? A tizenhat gyermek szülésével? A kettős VÁM-mal? Netán azzal, hogy utálta az eretnekeket? Vagy hogy megpróbálta kiűzni a zsidókat az országból? Mert hogy nem az oktatáshoz való viszonyulása miatt lett példaképértékű névadó, az bizonyos… – erre az idei szeptember önmagában igazolást biztosít!

Mondjuk, azért Petőfi nem tudom, odafentről nézve hogyan ítélheti meg a helyzetét: még mindig helyesnek tartja-e, hogy tolla helyett fegyvert ragadott ezért a hazáért… – különösen annak függvényében, hogy mára hol tart a világ, s benne különösképp a mi hazánk?!? Ma is büszkén vonulna a harctérre? És mit szólhat ahhoz, hogy éppen a róla szóló évet választották ahhoz, hogy sok-sok évtized után lekerüljön a neve egy országos intézményről?

Nem, nem a múzeumról, csak a laktanyáról! Egyelőre…

Bár… ami annak szellemiségét mostanában jellemzi – talán ott is találóbb lenne Mária Terézia!

Mondjuk, az is lehet a mérleg nyelve, hogy ki mit ünnepel ezen a napon!

Egyáltalán: van-e mit ünnepelni?

Mert ugye, ez a szép nap nem csak az „álamfö” által képviselt „álam” alapításának ünnepe, de az Alkotmányé is, ami ugye: már nincs! Alaptörvény van, gránitszilárdsággal, viszonylag csekély ünnepelni valóval! Ahogy a jó anyámmal egyidős Forint is ezen a napon ünnepel, de az inflációs adatokat elnézve: a gyomros után is szegény anyám van jobb bőrben, noha sokéve már egy másik világból vigyázza napjaim – mindkettő reménye a feltámadás… majd, egyszer! Az új kenyér is ezen a napon kerül piedesztálra – de a kenyértörésen éppen átesett kenyérszelő erkölcsi magassága is visszatart sokunkat! (Igen, magassága! Ha pozitív nulla létezhet, akkor a magasság is lehet negatív szám!) Ráadásul a jóféle kenyér négyszámjegyű árán igazán nincs mit ünnepelni, leszámítva, hogy egyre többeknek ünnep, ha a silányabbat megvehetik minden nap! És ezt ünnepeljük?

Menni vagy nem lenni

Poéngyilkos leszek: én mentem! Igaz, nem terveztem, mert az aktuális kormány első nagyszabású rongyrázása óta egyfolytában az volt az érzésem, hogy erre az ünnepre én már nem vagyok hivatalos… Így évek óta csak a távolból lestem meg, mert igen – kövezzetek meg nyugodtan – én szeretem a tűzijátékot!

Pontosan tisztában vagyok, hogy mennyire környezetkárosító, de hosszan tudnám sorolni az ennél sokkal ártalmasabb dolgokat, amelyek mellett ez csepp a tengerben (hogy csak az ide-oda röpködést említsem!). Tudom, a természet, a környezetünk több szereplőjét is zavarja – ahogy ezt számtalan mindennapos rendezvényről is elmondhatom, különös tekintettel a fesztiválokra! És igen, azzal is tisztában vagyok, hogy a rongyrázós koreográfia nem az embereknek szól, csak így több pénzt lehet melldöngetéssel társítva lenyúlni általa – mégis: a legnagyobb demagógia lenne az oktatás, egészségügy helyzetét emlegetni ennek kapcsán, hiszen egyrészt gyermeki naivság lenne még a feltételezés is, hogy a tűzijáték elmaradása esetén valamelyik terület megkaparinthatná a megtakarított összeget, netán hátrányos helyzetűek megsegítésére fordítanák! Amúgysem a rendezvény ennyire drága, hanem a körülötte tolongók zsebe ilyen nagy… Másrészt igen, válság van, meg háborúshelyzet, meg… (hmm! Ezt inkább most hagyjuk – ahogy mondani szoktam: ez egy másik történet!), de a születésnapi torta gyertyagyújtásánál sem tesszük hozzá, hogy ez a jövőheti villanyszámla vagy ebédpénz árából van, és azért még egy kis ajándékot is igyekszünk tenni mellé, akkor is, ha erő feletti! Mert vannak különleges napok, amelyek kellenek ahhoz, hogy a szürkéket megszépítsék! Napok, amelyeket várni lehet…

Kőzáporra várva

De ott tartottam, hogy jöhet a kőzápor: én szeretem, ahogy temérdek színes hullócsillag zuhan felém és kívánhatok bármit, mert nem az a lényege, hogy teljesül-e, hanem hogy egyáltalán kívánhatok! Igen, van, akinek ez is nagy dolog, ahogy nekem is az volt! Talán egy átlagos gyerekszobában felcseperedve ez nehezen érthető, de én gyerekkoromból nem sok pozitív emléket tudok felmutatni, a kívánságlistám is elég rövid volt: ma ne legyen balhé! És amikor ott ültünk a Dunaparton, jellemzően a család vendégeinek társaságában, akkor ezt például nyugodt szívvel kívánhattam: teljesült! Aznap nem volt balhé, sőt! Ültünk a rakpart lépcsőjén, dinnyét és kukoricát majszolhattam, néha még egy-egy nyalóka is került. Nagyapám mesélt, például azokról a felderítőkről, amelyek előtt tisztelegve kezdés előtt fénynyalábok pásztázták az eget… és szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a mese végén végre kezdődjék a varázslat!

Pedig az akkori meg sem közelítette a mai „nagyszabásúakat”, mégis jó volt hallgatni, ahogy a hatalmas tömeg egyemberként morajlik, csodálkozik, tapsol egy-egy elem láttán… Aggódva lestük a vége felé, ahogy szegény Gellérthegyen a tűzoltók igyekeznek csökkenteni a károkat (hétköznapokon arra járva néha megsimogattam az elfeketedett köveket) – miközben azt vártuk: lesz-e a végén görögtűz a Citadellánál… (Lett!)

Én ma is elővarázsolom magamból azt a gyermeki ámulatot… Bár tudom, hogy ifjúságomat nem tudja – és nem is akarnám – ezzel visszahozni. De nézve a tömeget: vagyunk azért még párezren, akik rendszertől, hatalomtól és mindentől függetlenül jöttek el! És élvezték… Ki ezért, ki azért!

Nem, én nem szeretném, hogy megszüntessék… Szigorúbb szabályozás jó lenne, mert veszélyes is, nem csak ártalmas, szerintem avatatlan kezekbe nem való. De augusztus 20-án és Szilveszterkor szerintem tervezhető és talán elviselhető kompromisszum. Csakhogy egyre hangosabb a kampány, így bár most sem éreztem, hogy hivatalos lennék erre az ünnepre (erről még mindjárt), azért mentem mégis ki, mert félő, hogy többet nem lesz majd rá alkalom… (És mert egy húzós nap után egy romantikus randevúval volt egybekötve – de ez is egy másik történet!)

Azért magáról az idei tűzijátékról is essen szó:

Nagyon vegyesek voltak az érzéseim… Este nyolc után már csak a Margit híd elejére lehetett feljutni, így a hatalmas showból semmit nem láttunk, csupán az égi látványosság jutott el hozzánk. Bár mintha felettünk is lett volna egy hangszóró, hang csak a távolból érkezett recsegve, érthetetlenül – de az a kevés elcsípett foszlány megnyugtatott, hogy nem sok dologról maradtam le. (A Tavaszi szél vizet áraszt dallamát azért így is felismertem. Szép dal, de nem tudom, mennyiben volt itt aktuális…) Az onnan nem követhető eseményeknek köszönhetően ezúttal nem egy tűzijáték volt, hanem négy vagy öt rövid, szünetekkel – amelyek így sajnos megtörték a varázst. Bumm, bumm, színek – sötétség! És újra. És újra. A szünetekben így volt idő látni az arcokat, és például a szeméttengert, amelyek egy része talán belelandolt volna a zsákokba, ha van kirakva (csakhogy nem volt). De itt már legalább nem cikáztak a rollerosok nagy sebességgel, mint a lezárt körúton idefelé baktatva, természetesen a rendőrök szemeláttára…  

– Ennyi volt? Ez már a vége? – kérdezték köröttem mindenfelé minden szünetben. Végül mi is bedőltünk: a „most már tényleg vége” után következő galambokról-koronáról-keresztről (amely oldalnézetben egyszer leginkább egy halálfejre emlékeztetett, de azért tényleg varázslatos volt!) majdnem lemaradtunk, pedig azt legalább onnan is lehetett látni!

Szóval nem, nem bántam meg, hogy idén kimentem, mert eltöltöttem egy estét a Másikfelemmel a kellemessé szelídült augusztusban, és mert egy-egy pillanatra azért így is magával ragadt a hulló csillagok színpompás látványa – és mert megerősített abban, hogy az elmúlt években nem maradtam ki semmiből! És bár a képek, videók alapján a VIP szektorból valóban különleges látvány lehetett az idei ünnepség ezen epizódja – oda a többség hozzám hasonlóan csak a TV csatornáján kapott meghívót, amit még nem volt kedvem elfogadni…

Jövőre, veled – ugyanitt?

Hogy jövőre elmegyek-e? Vagy újból csak távolról szemlélem, elcsenve egy-egy szép pillanatot? Nem tudom… De az biztos, hogy szomorú leszek, ha nem lesz!

Annak viszont nagyon örülök – és bízom benne, hogy ez még sokáig így is marad – hogy ha meghallom a dübörgést, nyugodtan kiengedhetem magamból a gyermeket és szaladhatok az erkélyre, hogy keressem a színes csillagok látványát, mert a jellegzetes hang errefelé tűzijátékot jelent…

…és nem azt, hogy rohanni kell az óvóhelyre!

Ha egy pillanatra innen nézzük a kérdést: szinte felemelő, hogy ez fénylő dübörgés számunkra egy megosztó vita tárgya – és nem a hétköznapok pusztító, gyilkos drámája!

Utóirat

Egy hozzászólásban már kifejtettem, de fenntartom: jó legyen, szüntessék meg! Ne legyen többet tűzijáték! Amint a törvényeknek, intézményeknek, szokásoknak köszönhetően a gyermekvédelem már ott tart, hogy nincs az országban gyerek, akinek a szemébe csak a tűzijáték tudna csillogást varázsolni!