Hogy ki mikor érezte meg, hogy valami változás van a történelem folyamán? Még ez sem egyformán meghatározható. Utólag persze átértékelődnek dolgok, de azért a nyolcvanas évek közepén kevesen remélték, hogy a rendszer (hó)napjai meg vannak számlálva…

Sokunknak az István, a király rockopera bemutatója már megbirizgálta a szabadságérzetét. Talán – zsenialitása mellett – pont ez adta meg azt a pluszt a műnek, ami miatt azóta sem születhetett hozzá fogható: engedte, hogy elgondolkodjunk bizonyos dolgokon! A bemutató idején azonban még csak 1983-at írtak a naptárak, így csak az igazán merészek játszottak el a kérdéssel: „mi lett volna, ha”? Vagy egyáltalán: lehetne-e másképp élni, mint azt a Szovjetunió vagy a Központi Bizottság előírja? Merne-e majd bárki is – 1956 és annak megtorlásai, következményei után – másképp gondolkodni?

Valami valóban elkezdődött, csakhogy erről a köznép még semmit nem tudhatott. A többség akkor kezdte el felkapni a fejét, amikor – kereken harminc éve – Nagy Imre és társainak újratemetését nézte… Szép volt, felemelő, és egyben teljességgel lehetetlen. Eddig. Hogy mégis megtörtént, az ékes bizonyítéka volt annak, hogy „valami van”! Hát még, amikor felbukkant egy fiatalember, aki fennhangon, határozottan mondott nemet a hatalomnak! Egy ország zárta a szívébe, nem feltétlenül azért, mert annyira szimpatikus volt, hanem mert azt mondta ki végre, amit tudatosan vagy tudat alatt már mindenki hallani akart: ruszkik haza! Bátran, követelve, bele a hatalom képébe… Naná, hogy mindenki felkapta a fejét!

A sokak számára jól csengő szólamok azonban már akkor megmutatták jellemét, ha valaki tudta a teljes valóságot – csakhogy ez keveseknek adatott meg! Az ugyanis titkos volt, hogy már a temetés napjáig is több mint tízezer szovjet katona hagyta el az országot, természetesen nem Orbán Viktor felszólításának engedelmeskedve, hanem egy rendkívül érzékeny diplomáciai megállapodásnak köszönhetően. Épp ezért a szervezők és a résztvevők meg is állapodtak a rendezvény retorikájáról, amelyet mindenki be is tartott – leszámítva a bozontjaival a koporsó felett harsogó Orbánt. „Bátor tett” – gondolták sokan. „Egy igazi hős!” – tartják róla ma is néhányan ezért a tettéért. Akik azonban „képben voltak”, tudták: egyáltalán nem a saját fenekét, hanem pontosan azt kockáztatta, amit látszólag követelt: a békés megszabadulást a felszabadítóktól. És mindazt, ami ezzel járt… Csakhogy őt már akkor sem az ország érdeke vezérelte, hanem a saját karrierje, amihez ez remek ugródeszka volt: ezt akarták látni-hallani az emberek!

Az utolsó szovjet katona távozásáig még volt néhány év, de időközben Szűrös Mátyás – 1989 október 23-án – kikiáltotta a köztársaságot, és ezzel a pillanattal jegyezzük a rendszerváltást is, mint történelmi eseményt. Hogy mi változott? Sok dolog… Jó is, rossz is. A hirtelen jött szabadsággal sokan nem tudtak mit kezdeni, sokan igyekeztek kihasználni a változás okozta zavaros helyzetet a saját érdekükben. A többség nem azt kapta, amit várt – talán pont azért, mert annyira reménytelen volt korábban ennek a pillanatnak az eljövetele, hogy nem is gondoltak bele, milyen lehet… Ettől – és a hirtelen eluralkodó bizonytalanságtól – aztán még nehezebb lett megtanulni szabadon élni!

Az emberek mégis boldogok voltak: útlevél, fagyasztó, demokratikus választás, bármit is jelentsen az… Ahogy az sem volt egyértelmű, ki miért szabadulna a szovjetektől?!? Bizonyára azok sem voltak kevesen, akik az ominózus 6:0, vagy épp a Los Angeles-i olimpia, esetleg egy orosz nyelvi pótvizsga miatt… De a lényeg: a Hajógyári szigeten több ezren ünnepeltük meg, hogy az utolsó szovjet katona – az ukrán származású Viktor Jegorovics Silov, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka – 1991 június 19-én beült Volgájába és Záhony felé végleg elhagyta az országot. 

Orbán azonban maradt velünk… És focirajongóként ismeri a szabályt: bevált taktikán nem szabad változtatni! Folyamatosan közeledni a tűzhöz úgy lehet, ha útközben mindenkinek azt mondod, amit hallani akar, és aki az utadba áll, azt eltakarít(tat)od onnan. Nem hiába hallhattuk tőle lassan az összes létező ideológiát… Mert ő ebben remek volt, tudta, kinek mit kell mondjon. És elérte, amit akart. Mindig, mindenáron. Egy elbukott választás után már azt is megtanulta, hogyan tartsa meg hatalmát. Ha pedig már ott van, akkor csak szítani kell a tüzet, mert ettől nagyobbnak látszik, hatalmasabbnak – és a füst eltakarja a lényeget… Nos, ez is bevállt: remekül megy neki! Ha vitathatatlan képességeit nem önös érdek, hanem a hazája iránti elkötelezettség vezérelte volna, akkor a legnagyobb politikusok közé emelte volna a történelem. De neki ez kevés volt…

Hosszan lehetne sorolni lajstromját, de ezúttal nem tenném! Mindegy, miket követett el, hogy hány milliárd hova lett általa avagy barátai (kegyeltjei) által, és kiken gázol át, mit rombol le… Mindegy, mert nem látom, hogy valaki végre alkalmas lenne arra, hogy megállítsa! És így holnapra már tovább is pereg a számláló, miközben mi egykedvűen nyugtázzuk: „nahát, tényleg képes volt erre is – ki gondolta volna?!?„

Nem, nem látom a végét… Amit látok, azt meg nem akarom látni! Látom a koporsókat, a harminc évvel ezelőtti újratemetésen. És közben hallom a beszédet, amelyben egy dolog azért utólag igaznak bizonyult:

„Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

Igen, a miénk! Meg a gyerekeinké! Eddig kereken harmincnál tartunk… – de ez a számláló is csak pereg, csak pereg tovább!

Valaki megállíthatná már végre, még mielőtt teljesen elporladunk abban az utolsó koporsóban! Addig is:

„Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.”

Valamikor a rendszerváltás (vagy mi) környékén azt csiripelték a madarak: egy jó menet a kocsisoron 3000, de gumi nélkül 5000 Ft-ba kerül – orvosi kezelés nélkül. Nos, ha valami fejlődött kis hazánkban, akkor az kétségkívül ez az árfolyam, hiszen – akciósan, csak itt, csak most, azaz kb 5-6 év alatt – három alkalom gumi nélkül akár 35 milliót hozhat a konyhára!

Igen, kurvák lettünk a saját országunkban, vagy legalábbis annak néz minket a miniszterelnökünk. Csakhogy ez a mesterség nem csupán arról híres, hogy ősidők óta része a társadalomnak, hanem a vele járó szövődményekről is, hogy a stricik természetrajza helyett most csak a nemi bajokat említsem hirtelen… Márpedig nemi vagy sem: baj az bőven van!

Mert ugye: rendben, dugjunk egy jót, és – ahogy egy „magunkfajta rendes hazafi”-től elvárás – szüljünk is két-három, esetleg négy gyereket szegény államnak. Ne kalandozzunk most el a filozófia azon kérdésein, hogy az utódok nemzése és az erről való döntés két ember legnemesebb feladata, avagy állami előírás kell legyen – csak simán szüljünk!

Csakhogy itt máris belefutunk az első problémába: ha eltekintünk most az otthonszülés vitatható lehetőségétől ehhez ugye kellene egy kórház! A kórházban esetleg lehetőség a vizsgálatokra, no meg: orvosra, szülésznőre, nővérre, betegszállítóra… Ne adja az ég: működő koraszülött osztályokra! Tudom, Nagy Feró  – és néhány kormányalkalmazott – szerint minden rendben van az egészségügy terén, de sajnos a (bizonyára rosszul megválasztott) barátaim és a saját tapasztalataim nem ezt mutatják… Persze biztos, én vagyok rosszindulatú, tehát lépjünk is tovább a lényegre: éljen az újszülött! Igen, most már bébikötvénnyel is jutalmazzák érkezését, ami ugyan csak arra jó, hogy cserébe születésétől fogva legyen kötelezett az adóazonosítóra, hiszen kamatozgat és az jövedelem. És most inkább hagyjuk, hogy egy baba születése, akárcsak szimplán a kelengye megvásárlása mekkora terhet ró egy családra – aki próbálta már, az úgyis tudja, aki nem, az el sem tudná hinni…

Lényeg, hogy itt a kölyök, de kell(ene) mellé egy védőnő, egy gyerekorvos… Ja, és nem mellesleg: temérdek pelenka – csakhogy elszakadjak attól a ténytől, hogy a magyar egészségügy jelenleg sem rendszerében, sem létszámában nem alkalmas a gyermekvállalásra! A pelenka és a bébiétel azonban nem kormányprogram, hanem olyan tényező, amely a kisded szemszögéből nézve (egészen jól hallhatóan előadott) jogos követelés, melyet nekünk, szülőknek haladéktalanul teljesíteni kell! Méghozzá a föld alól is akár, lopva-csalva-hazudva, ha kell, de azért mégis leginkább pénzért adják őket számunkra. És – ha az ember nem a kormány családtagja, akkor – bizony keményen dolgoznia kell a parkolóban eldobható pelenkáért. Is. S bár meggyőződésem, hogy a jelenleg hatályos gyermekvédelmi törvény több sebből vérzik, azt azért talán biztosítja, hogy egy pár hónapos gyereket büntetlenül ne hagyhassak otthon egyedül…

Márpedig a nagyszülők szerencsére korán halnak (megtakarítva így a nyugdíjterheket), így jobb híján bölcsődébe kell vigyem a jövő szavazóját! Szerencsére most már hallottam, hogy végre temérdek fog épülni – csak azt nem tudom, hogy gondozónő és dadus hiányában ki fog ott majd benne vigyázni az én gyerekemre… Mert valahogy csak ki kellene termeljem a törlesztőrészletet, hogy ne kerüljünk az utcára családostul és persze a baba egyéb igényeit is… Persze ezt a kérdést akkor is feltehetem majd, ha óvodás lesz a csemete: ez a probléma ott hatványozottan jelentkezik, pedig óvodába járni most már kötelező! Miközben már nem a kis lurkóknak, hanem az óvónéninek is könyörögni kell, hogy minden nap bejárjon, és lassan már ő is sírva lépi át reggelente a küszöböt…

Merészség lenne azt mondani, hogy bezzeg majd az iskolában harmonikusak lesznek végre a hétköznapok: a túlhajszolt tanárok egy képtelen, de kötelező tanterv alapján – kötelező, ámde használhatatlan könyvekből –próbálnak gondolkodó lények helyett kicsi zombikat nevelni. A közép- és felsőoktatás dolgaiba már bele se mennék, egyrészt mert a legtöbb családnak úgyis elérhetetlen, másrészt mert az onnan kikerülő “végtermék” a munkaerő piacán egy képzetlen, használhatatlan, ámde a munkáltatók által megfizethetetlen réteget eredményez – az üdítő kivételek pedig jellemzően már külföldön fejezik be tanulmányaikat… és meg se gondolják, hogy hazajöjjenek!

Hogy a gyerek költsége – különösen, ha több is akad belőlük – ebben az első 18-20 évben mekkora tételre rúghat, azt a Jóisten sem tudhatja… Jó, a miniszterelnök talán – ebből is látszik, hogy ő felette áll! Én is felneveltem  ugyan négy gyereket, de sosem éreztem késztetést, hogy összeadjam, mennyire rúghat akárcsak a szakkörök, sporteszközök díja, igaz: én botor módon a saját örömömre – és költségemre – szültem mind a négy kölköt! (Nem is igen kaptam semmit Állambácsitól, pár megalázó helyzeten kívül.)

Most végre még nekem is jut a zsírosbödönből: elvileg nem kell többet személyi jövedelemadót fizetnem! Akkor se, ha megtehetem… Én meg itten hálálkodás helyett azon gondolkodom, hogy ezekből az egyéb csudaizgalmas lehetőségekből bezzeg csak akkor részesülhetnék, ha további négy gyereket is összehozunk otthon. Nem mondom, jól jönne végre egy kis támogatás, szó se róla – és már épp terveztem a kiságy helyét (merthogy az is kell hozzá), amikor végiggondoltam: nem vagyok-e mégis kicsit öreg hozzá… Talán nem nekem szól a támogatás, én már leírható vagyok az ötödik X hez közeledve. De ha már itt tartunk:

Egy egyetemista – életmódja, vagy egyéb lehetőségei alapján – aligha dönt a gyerekvállalás mellet, inkább egy másoddiplomára szavaz, ha teheti! Addig se kell szembesüljön a világ dolgaival! Majd a harminc magasságában esetleg elkezd párválasztáson gondolkodni, és ha elcsábul a Kormány (ágyba)hívószavára, akkor még a negyven előtt összejöhet a harmadik puja. Hogy ezek után majd milyen karrierbe tud még belekezdeni, amely borítékjában számottevően jelentkezik a megspórolt SzJA?!? Hát… esetleg elmehet kormányszócsőnek…

De visszatérve: lehet tényleg én vagyok igazságtalan, meg önző is, és talán a gyerekeimet segíti majd ez a sok szépen csengő lehetőség…

Mondom: talán! Mert melyik pályakezdő fiatal rendelkezik olyan jövedelemmel, olyan hitelképességgel, hogy mind ezeket a támogatásokat igénybe vegye?!? Az enyémek sajnos nem… Pedig nem panaszkodhatnak: mindegyik azt csinálja, amit szeret. De ne térjünk el a tárgytól, maradjunk csak a támogatásoknál: van-e köztük valódi segítség, vagy szimplán egy pénzügyi intézmény promóanyaga az oly sok családot felemelő hitelek lehetőségéhez? Nekem erősen ez utóbbira hajaz, vagyis nem elég, hogy kurvának néz minket az állam, és az asztalunkra is hitelből tenné a pénzt… – de ráadásul nekünk kell visszafizetni! Már ha valaki – a saját barátikörükön kívül – véletlenül felveheti!

Beszélhetnénk még arról, hogy az önálló életüket megkezdve azért ők még a mi gyerekeink maradnak, és hogy ez a tény azért hatással van továbbra is a pénztárcánkra – de ne akarjunk túl sokat: mi emberek, szülők eddig sem számítottunk, miért pont most lenne másképp?!?

Szabadság – én nem pont ilyennek képzeltelek, bár végül is: még én dönthetem el, hogy kivel, mikor és mennyiért… de a többi kérdést lassan már –  bocsánat, de – baszhatjuk!

Most van rá egy törvény – na bumm! És akkor mi fog változni? Talán kevesebb lesz általa a feketemunka, de legyünk őszinték: ez Magyarország, ahol az adóelkerülés sikk, vagyis számottevően fehéríteni sem fog a gazdaságon…

Hogy miért kellett a pukkanás? Mert ezt megértik az emberek. Ez húsbavágó. Ez mindenkit érint! Legalábbis az, amit ebből tálalnak felé: a „négyszáz órával többet kell dolgozni, és három év múlva kapsz pénzt” tökéletes mondat egy gondolkodásról leszoktatott tömegnek a hergelésre!

Ez persze jó a kormánynak is, hiszen amíg ezen hőbörög mindenki, addig például simán végignyomták a Parlamenten a közigazgatási bíróságokról szóló törvényt, amely ugyan sokkal jobban korlátozza a szabadságunkat, csorbítja demokráciánkat, de a közvélemény számára értelmezhetetlen, nem látják át a lényegét, és különben is: ez valami olyan, mint a betörés vagy egy tragikus baleset – a többség meggyőződése, hogy vele ez nem fordulhat elő, mert ő okosabb, mert ő vigyáz… Hát persze…!

Nem a rabszolgatörvénnyel van baj! Illetve de, nagyon is nagy baj van vele – csak épp nem az, amit az ellenzék (első látásra legalább végre közösen) harsog felénk!

A rabszolgatörvénnyel az a baj, hogy beterjesztették és elfogadták. A kettő között nem voltak megfelelő egyeztetések, hatástanulmányok, felmérések. Nem közelítettek álláspontokat – ez van, és kész! Eldöntötték, tetszik vagy sem: ez van! Ez komoly baj vele, de még komolyabb, hogy gyakorlatilag az elmúlt években minden törvényünk így született! Izomból, azonnal, következmények felmérése nélkül! Nem mintha bármit is számítana itt az a szó, hogy következmény… ez számukra ismeretlen fogalomnak tűnik.

Aztán az is baj, ahogy elfogadták: egy botrányos parlamenti ülésen, a Házszabály több módon való megsértésével, a szavazórendszer nem épp rendeltetésszerű használatával… Ha így, hát így – akkor is ez lesz! És ez baj… De még nagyobb baj, hogy ez a mentalitás, ez a „szarok rád, én megtehetem” megnyilvánulások tömkelege nem épp azt üzeni, hogy ez egy demokratikus ország, ahol a megválasztott vezetőink az ország érdekében tevékenykednek!

Mondom „ország”, nem a szavazóik vagy a haverok – ugyanis a leges legnagyobb baj, hogy a Választások megnyerése nem egy kolesz szoba hajdani lakóinak vezetését jelenti, hanem az országét. Amelybe beletartozik az is, aki történetesen nem szimpatizáns… Csakhogy ebben az országban ez nem így működik: itt, aki nincs velük, az jó esetben nem is létezik… Rosszabb esetben – ha például ellenérzését ki is nyilvánítja – egyszerűen ellenségnek számít! Innentől kezdve szabadon szivatható: kaphatja a rohadtabb zöldséget, kerülhet hátrább a beadványa, pályáznia nem is érdemes, de az adó- és egyéb hatóságok bármikor ízekre szedhetik…

Rabszolgatörvény nélkül is rabszolgák vagyunk, csak ezt még nem mindenki tudja magáról, mert jó helyre szavazott. És azt hiszi, talán majd ő is kiváltságos lehet előbb-utóbb a hűségéért cserébe, de rossz hírem van: aki nem tagja a brancsnak kezdetektől, annak nincs esélye másra, mint ígéretre, az ígéretek földje helyett! Ha az érdek úgy kívánja, akkor esetleg morzsákat hintenek elé, de a harminc ezüstöt már hiába várná…

Évek óta fújom, hogy rossz irányba megyünk, és az élet eddig sorra igazolt. Már nem mondom, mert aki látja a híreket, az tudja… aki csak azt látja, amit mutatnak neki – annak én úgyis hiába mondanám… Legfeljebb dühöngök magamba (vagy a blogomba) csendesen.

Egy biztos: nem lesz vége magától! Sőt, a helyzet napról napra rosszabb! A hatalommániás dafke-kapitány és barátai szinte már minden napra produkálnak valami olyat, amely sok országban önmagában elég lenne, hogy „visszahívják”, de ők – mintha csak magukat treníroznák – sorra bizonygatják, hogy bizony ezt is megtehetik! És nem, nem látom magam előtt a képet, ahogy a fejéhez kap valamelyik egy tüntető tömeg láttán, majd beadja lemondását… Vagy a közlekedésében megbénított város miatt felszólítaná valamelyik miniszterét… vagy egyáltalán: bármi olyat reagálna bárki a „brancsból”, ami nem pökhendi vállrántás, amiben nincs benne, hogy „le vagytok szarva, akkor is ez lesz”! Boldog karácsonyt – ahogy egy miniszterelnök reagálhat egy ellenzéki számonkérésre… Mert neki ezt is lehet!

Jut eszembe: időközben elmúlt karácsony, de a (nyáron!) ekkora ígért sajtótájékoztató – ahol majd mindenre kitér, és kérdezni is lehet tőle – valahogy elmaradt… Pedig a MÚOSZ – az az újságírói szövetség, aki fizetett hirdetésben sem hozhatja le időnként közleményeit – felajánlotta segítségét is a szervezésben… De nem: itt már nincs érdemben ellenzéki média, akik még tartják magukat, azok a legtöbb tájékoztatóra be sem tehetik a lábukat. Ha mégis, akkor sem kérdezhet senki. Nincs kérdés, nincs vita, nincs válasz… csak a megszerkesztett szöveg, amely a csapból is folyik. Az például feltűnt valakinek, hogy a fővárostól 50-60 kilométerre már nem lehet más hírt hallgatni rádióban, mint a kormánynak tetsző MTI híreit? Hogy az esetleg nekünk nem tetszik? Rabszolga ne válogasson, örüljön, hogy már (még?) nem divat az ostor és a fekete autó…

Nem, a fekete autó tényleg nem jön hajnalban – ettől még egyetlen pillanat alatt hoznak bárkit olyan helyzetbe, hogy az inkább azt választaná… Most más a trend, de a végeredmény számít: aki útban van, aki vétett, annak – és akár a családjának – annyi! Ez itt Orbán országa, és Kövér Parlamentje, se civil, se ellenzék ne próbáljon meg mást akarni, mint amit ők…

Hogy meg kell(et volna már rég!) állítani? Ez nem is kérdés… Igaz, fájni fog, de mint a születés: túl kell esni a fájdalmakon, hogy az élet vegye át a helyét… Persze, az ellenzék csitít – de attól tartok: leginkább azért, nehogy utólag bárki őket tegye felelőssé, ha a helyzet eldurvul. Márpedig elfog, ez szinte biztos!

Hogy ki fogja ezt véghez vinni? Részemről lassan már tökmindegy, csak valaki tegye meg! Nem, sajnos alkalmas személyt nem tudok – bár az elmúlt hetekben bukkantak fel új és szimpatikus arcok. De azt hiszem, abba a helyzetbe, ami egy nagy (el)takarítás után vár majd az új vezetésre, abba a világ legjobb vezetői is belebuknának! Azért is, mert a megismerhető adatok már önmagukban is katasztrofálisak (elég, ha csak az egészségügybe, oktatásba gondolunk bele), a szekrényekből kidőlő csontvázakkal tarkított kozmetikázatlan valóság vélhetően meghaladja majd bárki szakértelmét és stratégiai képességét… És akkor még nem beszéltünk a kellően beépített, mindent átszövő szimpatizánsokról, akik tutira vérbosszút követelnek majd kedvencük bukásáért, és ott tesznek majd keresztbe, ahol csak tudnak – miközben kirúgni sem lehet őket részint a szerződéseik miatt, részint azért, mert az ő helyükre esélyes munkaerő már rég Nyugaton mossa inkább a lábasokat…

Káosz és bukás – hogy ez miért jobb mégis, mint a jelenlegi állapot? Mert a mostani – exponenciálisan növekvő sebességgel – száguld az összeomlás felé! Méghozzá az egész ország összeomlása felé! De ha bekövetkezik, akkor a személycsere annyit tesz majd: valamelyik kesztyűbáb előlép marionettfigurává…

Míg egy sima politikai buktatás, egy mielőbbi semlegesítés hiába okoz majd káoszt: abba nem az ország, csak előbb a mostani, és – ilyenek vagyunk: fájni fog, mérgesek leszünk – az új vezetőség bukik majd bele.

Ám apránként talán elindul valami, amit úgy hívhatunk: Magyarország. Egy Magyarország, amelynek van egy demokratikusan, többség által megválasztott kormánya, amely egy egész országot vezet… 

Lassan már az is mindegy, merre – csak végre ne turbóra kapcsolva a szakadék felé!

Például az, hogy miért? 

Mert menekült az igazságszolgáltatás elől? Az nem bűnpártolás, jobb helyeken? Netán szolidaritásból: ki tudja, mikor fordul a kocka? Tudomásom szerint – ha bízhatunk Szijjártó hivatalában – egy biztonságosnak tartott országból érkezett Gruevszki, méghozzá Magyarország által is támogatottan EU csatlakozásra váró, tehát demokratikus jogrenddel rendelkező országból. Ahol történetesen elítélte a bíróság! A nemzetközileg (és elvileg Polt Péter által is) elismert bíróság, méghozzá letöltendő börtönbüntetésre! Nem illene ezt tiszteletben tartani?

Érdekelne az is, hogy hogyan?

Mert a hivatalos ítéletet követően (ahogy ez hazánkban is szokás) bevonták az ex-miniszterelnök útlevelét – márpedig az jelenleg nem mellőzhető a schengeni határ átlépéséhez. Igaz, egy diplomata rendszám mögé bújva ez bizonyára nem okoz problémát, hiszen az autó egy darabka Magyarországként működik jogilag: ha abba beszállhatott, akkor már gyakorlatilag átlépte a határt. 

Csakhogy az útlevél hatósági bevonása nem pusztán egy dokumentum mellőzése, hanem egyben a határ átlépésének a tiltása! Nem azért vonják be, hogy ne tudja magát igazolni vele, hanem azért, mert nem hagyhatja el az országát… Legalábbis: törvényesen!

Innentől kezdve nem értem, hogyan kísérhették át magyar diplomaták – különösen úgy, hogy azzal ne sértettek volna meg (nem is egy) törvényt, ahogy azt a külügyminiszterünk ma nyilatkozta. Márpedig ő ezt mondta… és – bár ő még nem jelentette ki – vélhetően nem hazudik?!? Vagy mégis?

De legyünk nagyvonalúak: átjutott, itt van! Jó, nem a tranzit zónában, ahol lennie kéne – ezt még meg is értem. Nekem ugyan nem tűnt terhesnek, sem kiskorúnak… de egy miniszterelnöknek élete végéig jár ez a cím, még akkor is, ha elítélték korrupció miatt! Hát jó, kapjon különleges bánásmódot!

Tehát itt van, és menedéket kért, majdnem hivatalosan – már csak el kellett bírálni a kérelmét ennek megfelelően! Mert az fel sem merülhet bennem, hogy „valaki” baráti, avagy kollegiális viszonya miatt segítene neki menteni az irháját! És bár mindig kell egy barát – különösen, ha az egy miniszterelnök – csúf rágalom, hogy az egész csak valami eszement hatalomfitogtatás lenne…

Szerencsére a mi külügyminiszterünk olyan megnyugtatóan elmagyarázta a dolgokat:

… nem történt bűncselekmény, mindenki szabályosan járt el, a magyar állam semmilyen szöktetésben nem segített. 

Valamint azt is mondta, hogy nem hisz az összeesküvés-elméletekben! Amit értek…

Csak azt nem értem: akkor mi alapján döntötték el a kérelmet? A sokszor egy évig is elhúzódó procedúrát néhány nap alatt elbírálták. Gondolom, ennyi idő alatt pik-pakk lefordították az ítéletét eredményező peranyag többszáz oldalát, felmérték – a jogrendjében nem vitatott – hatóság börtönjeinek körülményeit, és – tekintettel a várható hazai és nemzetközi visszhangra – különös gonddal utánajártak, hogy Gruevszki valóban egy olyan személy, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni*.

Csak így történhetet…

( * – idézet az ENSZ menekültek helyzetéről szóló 1951. évi Egyezmény meghatározásából)

Molotov koktél… A legtöbb embernek ez jut eszébe a volt szovjet külügyminiszter nevéről, pedig a Hitler-Sztálin paktum aláírása is hozzá kötődik – éppen ma 79 éve. Ezért választották ezt a napot a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjának. És nekünk, magyaroknak bőven van mire emlékezni ennek kapcsán…

Jó lenne, ha megtennénk, hogy emlékezünk, mert nem csak az áldozatoknak, és hozzátartozóiknak, vagy épp az egy életre testi-lelki nyomorba döntött túlélőknek tartozunk ezzel, hanem a gyerekeinknek, unokáinknak is! Az áldozatoknak, a szenvedésnek csak az adhat szikrányi értelmet, ha képesek vagyunk okulni belőle, hogy többet ez ne fordulhasson elő…

Emlékezzünk… Talán egy néma főhajtás elegendő lenne… Egy film, egy könyv, egy visszaemlékezés… De évek óta képtelenen vagyunk bármit úgy ünnepelni, vagy bármire úgy megemlékezni, hogy az pártsemleges maradhasson! Most sincs másképp!

A KDNP szavai fülembe forró ólomként ömlöttek – szerintük ugyanis egyöntetűen kell felemelnünk a szavunkat az elesettekért és az elnyomásban élőkért.

„Továbbra is meggyőződésünk, hogy az igazi védelem az elnyomással szemben egy olyan kereszténydemokrácia lehet, amely mindennél jobban óvja az emberi méltóságot és mindent megtesz azért, hogy a közösség értékein belül az egyén minél jobban kiteljesedhessen”

És dübörögnek a fejemben az elmúlt napok hírei: az éheztetések, a kilakoltatások, a hajléktalan törvény, az embertelenség megnyilvánulásainak számtalan formája – melyekben nem mellékesen oroszlánrésze volt a KDNP-nek! És tombol bennem a tehetetlen düh, mert ugyan szégyenletesen kevesen, de megpróbáltak szót emelni, megpróbáltak tenni valamit – de nem hagyták! És én egyrészt nem látom a tömeget, aki odaállt volna például Iványi Gábor mellé, másrészt nem hallom, hogy az összes még használható média beszámolna róla, terjesztené, megmutatná a valóságot!

Igen, tudom: aki szót emel, azt kicsinálják! Nem, még nem az életét veszik el – még csak a megélhetését, az életkörülményeit, az eddig felépített egzisztenciáját! És mindenki fél… Megértem! De egyszerre nem lehet mindenkit kicsinálni, épp ezért kellene egyszerre szólni! Ahogy a KDNP is nyilatkozta ma (na mégegyszer, hogy megjegyezzük!): 

„…egyöntetűen kell felemelnünk a szavunkat az elesettekért és az elnyomásban élőkért”

– még ha ők valami teljesen mást is értenek ezalatt!

Megesik az ilyen… Anno Molotov bácsi is azt mondta: ők ugyan nem támadják a finneket, csak élelemcsomagokat dobálnak! Kedves! Ma talán ő is KDNP-s lenne… A repülőkről érkező csomagok persze, hogy bombát rejtettek. Ezt viszonozta a finn csapat az „üdvözlő koktéllal”, amely aztán Molotov-koktél néven „robbant be” a magyar köztudatba is!

Emlékezzünk… És: tanuljunk már végre! 

…a nemzetpolitikában „középre és lefelé” kell célozni, tapasztalta szerint a magasan képzett értelmiségi rétegek megtalálják a maguk útját magyarként a Kárpát-medencében. Az alsóbb és középszintű csoportokat ugyanakkor olyan nemzetpolitikával kell segíti, amely szerint magyarnak lenni felemelő érzés, sőt kifizetődő is. „A következő évek egyik nagy eredménye lesz, hogy a magyarok azt fogják tapasztalni: szélesebb fejlődési, foglalkoztatási, jövedelmi, iskoláztatási lehetőségekkel rendelkeznek, mint korábban” – jelentette ki a miniszterelnök.

Nemes gondolatok! Voltak mostanában ennél szebbek is, hiszen áprilisban Választások voltak, kellettek a voksok. Érthető. 

Csak egy kérdésem van: hol van ez a támogatás, ez a „veletek vagyunk”, a „részünk vagytok” akkor, mikor épp nem csak hangzatos szavakra, látványintézkedésekre, pénzmosást támogató beruházásokra van szükség, hanem arra, hogy kiálljanak az emberekért?

Jogerősen öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a román legfelsőbb bíróság a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) terrorizmussal vádolt székelyföldi tagjait, Beke Istvánt, a HVIM kézdivásárhelyi elnökét és Szőcs Zoltánt, a HVIM erdélyi szervezetének vezetőjét – írja az Origo.

Ennyi. Ez volt a „hivatalos” MTI hír!

Hol volt a Magyar Állam, a magyar diplomácia, amikor kihirdették például a „két magyar terrorista” ítéletét? Vagy amikor az emberek utcára vonultak, hogy tiltakozzanak ellene? Csak nem a Ferencváros – Belgium elődöntőjére készültek?

Ja – hogy ezek az emberek és a barátaik elég jól láthatóan nem a Fideszre szavaztak volna, hanem kicsit jobbra, és akkor már nem számítanak?

Nincs több kérdésem…

Hatvannégyvármegyések… Tényleg: akkor ki a fenét érdekelnének? Az az apróság, hogy általában a magyarság megfélemlítését szolgálja ez az egész cirkusz – ne zavarjon senkit! Legkevésbé azokat, akik az összetartozásunkat hirdetik! Se az, hogy elvben alapvető emberi jogunk megválasztani nézeteinket. Nekem se feltétlenül „szimpi” nézetek, de nem is tisztem megítélni őket: két emberről beszélünk ugyanis! Két életről! Ez nem pártpolitika!

Azért ma este, ha a Parlament felé járok, megnézem, ott virít-e még a székely zászló, hogy láthassa mindenki: „veletek vagyunk”! 

Nem védem a cigányokat! Már csak azért sem, mert számomra ennek a mondatnak nincs jelentése: nekem minden ember EMBER, amíg meg nem győz az ellenkezőjéről, és minden más – nemzetiség, vallás, társadalmi vagy bármilyen más státusz – csak ezután létezhet, de magát az embert nem ez határozza meg, hanem a tettei, gondolatai! Nekem…

Hogy a politika épp kit állít be ellenségnek, és ki ellen uszít – az pláne nem érdekel! De a többségnek ez lesz a meghatározó…

Van, hogy nyíltan megmondják, ki az “ellenség”! Most épp a „migránsok”. Itt. Utálni kell őket, elutasítani, megtagadni létük jogát. Félni tőlük! Már csak azért is, mert aki fél, az jól manipulálható! Aki harmóniában él, az hajlamos gondolkodni – és az ebben az érában nem kívánatos!

De nem csak ilyen nyíltan lehet támadni! Remek eszköz az uszításra a pozitív diszkrimináció! Amikor egy kisebbséget – legyen az cigány, vagy muszlim, vagy homoszexuális, vagy sárgaszemű, mindegy, mi a szempont – látványosan támogatnak. Olyan dolgokkal, ami a többség számára is fontos lenne, de nem kapja meg, mert ő nem része a kisebbségnek. Mint például a határon túliak beiskolázási támogatása! Nem nagy összeg – húszezer forint volt – és igen, egy gesztus is lehetne, amely azt üzeni: “hozzánk tartoztok, segítünk”, vagy hogy “ragaszkodj a magyar oktatáshoz, bárhol is élsz”… Persze: ez csak kifelé volt üzenet. Mindenki elégedett volt azzal, hogy az emberek többségéhez nem ez jutott el, hanem hogy “ők bezzeg miért kaphatnak, mi miért nem?” – és máris ugrásszerűen nőtt a “tökömtelearománokkal” kezdetű mondatok száma!

Nem is mondanék most nagy szavakat arról, hogy egyenlőek vagyunk, hogy nem mi határozzuk meg, hova születünk, hogy végül ugyanott kötünk ki úgyis… csak kérdeznék – és nem nekem kell válaszolni, csak magunknak! Úgy – belülre!

• Segítségre van szükséged. Kit veszel fel dolgozni? A kiéhezett, rongyos ruhájú jelentkezőt, mert neki kellene a legjobban a munka?
• Nincs pénzed. Ételed. Ruhád. Otthonod. Adókártyád. Melyikért fogsz leghamarabb mindent elkövetni? És ha nem az adókártyát: hogy fognak neked egy fillért is kifizetni?
• Mennyi ideig kell rimánkodj a sofőrnek, hogy felengedjen a buszra, ha szezonális munkát találsz és dolgozni mennél egy tanyáról? (Igen, elvisznek ingyen is akár a munkáltatók – ha már tudnak rólad…)
• Tízen vagytok egy munkahelyen. Négyen cigányok. Van köztük egy nagyszájú, hőbörgő. Mennyit kell teljesíteni a másik háromnak, hogy ne vele azonosítsák? Miért nem zavar senkit az a nem cigány származású tolvaj, aki csendesebb ugyan, de végiglopta az öltözőszekrényeket? Vagy a munkáltató, aki esetleg feketén foglalkoztatja mind a tíz ember, meglopva ezzel az egész országot?
• Tudod vagy sem: egy egész rendszer dolgozik azon, hogy te egy legyél a sok közül. Tömeg, és nem Valaki. És van, aki be se kerülhet a rendszerbe. Mert hajléktalan. Mert cigány. Mert féllábú. Mert tökmindegymiért! Akadnak szerencsés fordulatok, de nem ez a jellemző. Szerinted hogy könnyebb elviselni ezt: tiszta fejjel, vagy az alkohol (drog) rózsaszínű ködjén keresztül? Ami nem megoldás, de egy pillanatra kikapcsol – és ezeknek az embereknek csak ezek a pillanatok adnak oldást. Tényleg azt gondolod, hogy simán lemondanak róla, és ezzel megoldódik minden problémájuk?

Kérdésem sok lenne még… de aki érti, miért tettem (tetettem) fel őket, annak ennyi is elég! Aki meg csak szeretne egy jót hőbörögni, annak oly’mindegy, mit mondok!

Van, aki ettől többnek, jobbnak érzi magát! A közösségi portálon is nagy sikere van az ilyen „az embereknek csak 3-4%-a tudja megoldani” címkéjű, de különösebb gondolkodást nem igénylő feladatoknak. A Győzikés-Valóvilágos műsorok is erről szólnak: hogy gondolkodás nélkül is okosabbnak érezhesd magad és érd be ennyivel!

Hajrá…

Utóirat: Gondolataim rögzítését egy beszélgetés indította el, mely szerint a képen látható nyomor hazugság, és bárkinek lehet lehetősége… Nos, nem tudom, hogy a kép mikor és hol készült – de meglehetősen sok embert láttam hasonló helyzetben! És a szemem ritkán hazudik… – legfeljebb az agyam számára marad felfoghatatlan, amit lát!

Sok jót lehetett hallani róla – mégtöbb rosszat – de mindenki kedvenc története az volt, hogy milyen jó lesz majd annak, aki mostantól 47 frissen nyomott ezrest oszthat be egy teljes hónapra… És ez a tény végre összefogta az országot: az egyik fele azért mosolygott, mert a 28 ezerhez képest ez valóban felüdülés (nesze neked, ne életlen késsel nyiszáld a torkodat!), csak a mondatnak ezt a felét már nem tartalmazza az ellenzéki idézet… A másik fele nem csak egyszerűen mosolygott, de fekvőbetegre röhögte magát, midőn elképzelte mélyen (!) tisztelt vezetőinket, amint beosztják ezt az összeget egy hónapra…

Szóval megszerettük a közmunka intézményét, na! Jó, talán nem azok, akik diplomásként repültek az utcára, hogy közmunkások betanításával végeztessék el feladatjaikat – de lássuk be: még így is nagyobb szakértelemmel rendelkeztek, mint a legtöbb területen a kormány által kinevezett vezetőink! Kükönösen azokon a helyeken, ahol a korábbi – 2-3 diplomás, nyelveket beszélő – dolgozó tért vissza immár közmunkásként…

De a lényeg, hogy sokaknak – ha nem is megoldást, de – jelentős könnyebbséget okozott a közmunka. Így aztán nem csoda, ha kampány idején csak meglebegtetni kellett, hogy egy rossz helyre behúzott X-szel bukhatják a lehetőséget! Gumitalpú kémeink jelentései szerint akadt, ahol ez odáig fajult, hogy le kellett fotózni mobillal a helyesen kitöltött szavazó cédulát – de természetesen ez csak rossz ízű pletyka! (Azért rossz íz ide vagy oda: lenyeltük. Ezt is!) Pedig úgy tartják: különösen vidéken ebben rejlett a kormány varázsa, vagy legalábbis: győzelmének titka!

Aztán egy szép napon – alig néhány héttel később – „jött a hír” (értsd: itt-ott felbukkant!), hogy ezrek számára megszüntetik a megélhetéshez csekélyke, de a túléléshez mégis sokat jelentő bevételt… Első körben a kulturális területen, de sorra várható a többi ágazatban is. Mondhatni: itt a vége, fuss el véle!

A baj csak az, hogy nem a történetnek, és főképp nem a nélkülözésnek van vége – csupán ismét bezárult egy kapu!
A keleti filozófiában úgy tartják, ilyenkor valahol kinyílik egy másik… Ne csodálkozzunk, ha az a másik nem a szülőszoba, hanem inkább külföld felé nyílik – mert a magyar ember leleményes: 47 000-ből simán képes akár az útiköltséget is kigazdálkodni!
Az országra meg kiírjuk majd: kampányszünet miatt zárva!

Természetesen ez nem olyan fontos hír, mint Jacko papájának szomorú halála, így a forint árfolyamával együtt simán elbújhatott miniszterelnökünk nadrágja mögé – pedig hivatalosan arról sem beszélünk.
Csak röhögünk…

Bár egyre többen inkább sírni, üvölteni szeretnénk!

Nálunk márpedig demokrácia van! És szabadság! Mert ez egy szabad ország, ahol mindenki azt csinál, amit csak… szabad! Vagy: amit – egyelőre – még szabad!

Akár csak a választások: mindenki szabadon eldöntheti, hogy ki ellen szavaz! A kormány ellen, a komcsik ellen (igen, tudom: nagy az átfedés, de ebben az esetben ez a teljes baloldalt jelenti!), vagy a nácik ellen (nem ismételném magam – jelentsen bármit is másoknak ez a szó!). Hogy a demokrácia egy olyan rendszer, ahol egy minket képviselő politikusra (oké, legyen: eszmére!) kellene szavazni és nem valaki ellen? Ahhoz elsőként jelöltek kellenének! Valakik, akikre szavazhatunk! Kiválasztottak, akik megválaszthatóak. Vagy legalább: eszmék! De már azt sem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb – és bár ez csak a kezekre lenne ez igaz… Ne kötözködj: ez attól még demokrácia! Kicsit savanyú, kicsit megcsúfolt – de a miénk…

És igenis: mindenki egyenlő esélyekkel indul! Tessék többet nyújtani, többet jelen lenni! Azért mert kampány van, vagy épp valami szavazásos bohóckodás, azért az ország még nem állhat le! És igen, történetesen a kormány álláspontja egybeesik az épp kormányzó párt kampányának lényegével – ez csak nem baj?!? A kormány meg történetesen akkor és annyit hirdetheti gondolatait a költségvetésből, amennyit jónak lát a lakosság tájékoztatásának érdekében… Mert ez egy gondos kormány! Aki a véleményünket is folyton kikéri! Jó, nem érdekli, de azért jó érzés, nem? Konzultál velünk… alig pár millióból! Jó, a mi pénzünk, de zsugoriskodjá’má… Ők itt a kedvünket keresik (igaz, ők se találják), és azért a havi pár millióért a lelkület is kiteszik elénk! Azért nincs… De bármikor kell: tíz perc alatt törvényt írnak valamiről! Vagy akár: ellene! Erre jó a parlamenti többség! Túlsúly lenne?!? Dehogy!

Az emberek, azok igen! Ők túlsúlyosak, tehát nincs szegénység! A kormánynak, vagy a médiának nincs túlsúlya – utóbbi kifejezetten szabad! Csak vannak dolgok, amikről beszélnie nem szabad! Mint például a migránsgyerekekről! Vagy a hajléktalanokról! Cserébe van, amiről kicsit többet is próbálnak mondani, mint például a Soros-terv! Vagy néhány nemkívánatos személy magánélete. Vagy a jólét, amihez már csak egy kicsit kell még megharcolni…

Szerencsére van szabad sajtó ehhez a harchoz, amíg nem ír helikopterekről, összefonódásokról, vagy más kellemetlen kérdésekről! Mert ha mégis, akkor megszűnik… Igen, mint a Népszabi! Vagy a Nemzet, még ha az kicsit másképp is zajlott! Vagy az Esti Hírlap! Vagy még jónéhány! Persze, ezek a megszűnések mindig gazdasági döntések…  Magyarul: nem sikerült a stábot megvenni. Sem az újságot felvásárolni! Na ugye, hogy gazdasági döntés!

Persze – mint minden demokráciában, ahol szólás szabadság van – tovább élhetnek ezek a lapok! Jó, lehet, hogy csak szamizdatként! És? Igaz, nyomtatni Landlernél már nem lehet, csak a szlovákoknál! És nemhogy állami hirdetés nincs benne (na még csak az kéne egy ilyenbe!), de nincs vállalkozó, aki reklámozni merne hasábjain…
Fenének se hiányzik, hogy a visszadobott pályázat mellé még az adóhivatal is küldjön levelet… Na nem direkt – mert itt demokrácia van és jogállam – csak a miheztartás végett…

Mint az egyszeri – de korántsem egyedi – vendéglátós, aki nem hajlandó eladni, amit megteremtett – ezért naponta támadják a legkülönfélébb módszerekkel… Persze, úgy kell neki, miért nem ment inkább trafikosnak! Igaz, akkor már simán becsődölhetett volna! Kivéve, ha jó kollégiumba járt..

Mert az bizony, itt fontos: a kis közösségek – jó, legyen: bizonyos kisközösségek – jelentősége megnőtt az elmúlt év(tized)ekben… Egyetlen koleszszoba képes lehet kitermelni az ország előkelőségeit akár! Akik mindegy, mit csinálnak: nyúlhatnak le székházat, hordhatják az országimázsra szánt milliárdokat ezüst hajóval Kaya Ibrahimnek,  aki barátjával az első, és egyben legismertebb migráns… az ufók gabonaköreihez hasonlóan létrejött – és ugyanúgy eltűnt – polgári körök hitét nem ingathatja meg semmi annyira, hogy következményeket követeljenek…

De ha meg is tennék, “poltosan” úgy járnának, mint a magyar futball válogatott: jöhetne egy pillanatnyi “naugye” érzés – majd a nagy pofáraesés!
Tényleg: az megvan, hogy éves szinten több stadiont adnak át, mint ahány gólt rúg a válogatott? Ha így haladunk, és figyelembe vesszük a Nemzeti Vágta és az új oktatási trend lehetőségeit is, akkor hamarosan kijelenthetjük, hogy hazánk nem csak egyszerűen demokratikus és szabad, de már alakul a loVAS és ACÉLszögescipők országa!

32 éve ezekben a napokban a Svéd készülékek fura dolgokat jeleztek, és mi még nem is sejtettük, milyen veszély leselkedik ránk, és mekkora tragédia történt néhány órával korábban – boldogan (vagy kényszerből, ez most mellékes) készültünk a május elsejei felvonulásra…

Emberi mulasztás okozta, mint kiderült… Kísérletet végeztek, mert a szovjeteknek élen kellett járni mindenben! Csakhogy hibás volt a tervezés…

Érdekes módon a robbanás következtében azonnal “csak” egy ember halt meg, és egy másik utólag halt bele sérüléseibe. Két élet…

Ami azonban ott elszabadult, arra nincs szó! Csak az oltás során 28 ember vesztette életét a sugárfertőzés miatt, de hogy összesen hány áldozata van a tragédiának, azt megbecsülni sem lehet!

A közvetlen áldozatok egy részének teste ma is ott nyugszik a négyes reaktor szarkofágja alatt! A közvetett áldozatok számát pedig tippelni sem képes senki: emberek ezrei szenvedtek sugárfetőzés következtében kialakult betegségektől. Még itt, sokszáz kilométerrel messzebb is ugrásszerűen megemelkedett a leukémiások és egyéb daganatos betegségek száma…

És akkor még nem beszéltünk azokról, akik élték életüket, és egy pillanat miatt elveszítve mindenüket, addigi életüket: menekülniük kellett! Nem tudva, hova érkeznek, nem csomagolva, csak menni mielőbb, hogy túlélhessék… Túlélték, hogy egészségileg milyen következményekkel, azt nem lehet követni, de hogy ők is áldozatok, ha élnek is – ez biztos! Belegondolt már valaki, milyen érzés lehet mindent otthagyni?!? Nekünk egyszer egy bomba miatt el kellett hagyni a lakást – elmentünk addig vacsorázni, de így is ki voltunk akadva: épp hajat szárítottam, és csapot-papot ott kellett hagyni, sürgetett a rendőr… Csakhogy mi két óra múlva visszatértünk! Ők soha nem tehetik ezt meg… Gyerekeim már unják, amikor a városban járva örvendezve mutogatom: ide jártam iskolába, itt laktam, itt születtem – ők ezt soha többé nem tehetik meg…

Gorbacsov szerint Csernobil robbanása gyengítette meg a Szovjetuniót is… Lehet benne valami, nem tudom, nem is igazán érdekel! De azt tudom, hogy a 26-án hajnalban bekövetkezett robbanást április 28-án este mondták be először a Petőfi rádióban! És még akkor sem lehetett sokat tudni, hogy ez veszélyként leselkedik ránk nézve – csak a robbanás tényét! És hogy magasabbak az értékek Svédországban… Minket bizonyára átugrott!

De a suttogás elindult, és akinek bármi információja volt – igaz, akkor is, ha téves volt, de hát: félelem lengte be a napokat – azonnal igyekezett a maga suttogó csatornáján közzétenni… Na igen: Facebook nem volt akkoriban! Még a telefon is státuszszimbólumként funkcionált… Óvónők szóltak egymásnak, hogy “erősen süt a Nap, ne menjetek udvarra”, egymást figyelmeztették – sokan az állásukat kockáztatva – hogy ne vigyenek ki állatokat a legelőre, hogy ne vegyenek zöldséget… Suttogó összefogás – vajon ma működne?

És nem csak a suttogás indult el, hanem az ébredés is! Visszatekintve: ez volt az a pont, ahol azok az emberek is eszmélni kezdtek, akik hittek az előző rendszerben, avagy egyszerűen “elvoltak benne”, alkalmazkodtak és élték kis életüket: ezt itt meg lehet tenni? Ez volt az a pillanat, amikor megkérdőjeleződött mindenki számára a Hatalom szavahihetősége: ezek tényleg hazudnak? És elhallgatnak egy ilyen dolgot? És kitérnek a válaszok elől? Az emberek fejében akkor indult el a rendszerváltás!

Lám, még egy ekkora tragédiában is van valami, ami – ha jónak nehéz is nevezni, de – pozitív hozadékként mindenképp észre kell venni! Talán az a tény, hogy emberek milliói indultak egy szabadság felé vezető irányba némi értelmet adna ennek a borzalomnak – már ha nem tudnánk, hogy mára azért ez a szabadság egyre kevésbé érződik, a volt Szovjetunió területén és Magyarországon is!

Hogy lehetett-e volna bármit tenni még – sose derül ki! Ahogy az sem, hány magyar áldozata van, és hány szenvedője még a mai napig is… Barátaim között is akad több is, akiket – vagy akik hozzátartozóit – a semmiből érkező leukémia ragadott el… Szerencsére olyan is akad, aki kapott még egy esélyt. de nem ez a jellemző! Értük vajon ki a felelős? Az emberi mulasztó? A Szovjetunió? A magyar vezetés? Kérdések 32 év után is vannak, de a válaszok már nem segítenek…

Egy kérdést leszámítva: milyen tragédiát kell majd elszenvednünk ahhoz, hogy megint egy kicsit felébredjünk?