Ha három szóval kéne jellemezni Japánt, akkor a felkelő nap és a cseresznyevirág mellett jó eséllyel a tisztelet valamelyik szinonimája, amelyet a többség megemlítene… Japánban ez a nőknek is jár – Magyarországon egy nőnek akkor se, ha japán! Nem tudom, milyen kósza szél hozta éppen a mi országunkba a „japán nőt”, de itt élt Budapesten,…
Napok óta sorra jönnek az értesítések… Vannak pillanatok, amikor – lehetsz akármilyen kemény rocker, vagy csak sokat megélt, edzett – a legkeményebb kőszív is úgy érzi, most megszakad… Azt hiszem, ez egy ilyen pillanat! Hosszú és fájdalmas lenne a lista, ha fel akarnám sorolni azokat a barátokat, ismerősöket vagy életünket meghatározó közismert személyeket, akiket mostanában…
Idén sem maradtak el a „Magyarországon márpedig nincs halloween!” kitörések, melyek erőssége olykor vetekszik az emlékezés hétvégéjére megérkezett napkitöréssel… Szerencsére ezúttal én nem sokat érzékeltem belőle, mert közel két hétig Ausztriában dolgoztam. (Mellesleg éppen egy halloween rendezvényen – és határozottan kijelentem: nem állt meg a világ, sőt!) Halottak napja ráadásul nem október 31-én van, hanem…
Hét másodperc! Ennyi állt a rendelkezésükre… Szinte csak egy pillanat, ahhoz is kevés, hogy észre vedd: baj van! Nagy baj… Hét másodperc! És mire feleszmélnél, már körbevesz a 15 fokos víz bénítóan fagyos ölelése, átláthatatlan sötétsége és az áramlat, amely akkora, mintha az autópályán állva utaznál egy kocsi tetején! Hét másodperc! És talán még…
Mintha kiszakítanának belőled egy darabot… Csak úgy, értelmetlenül! Nem tudod az okot, nincs válasz, csak a bénító fájdalom! Aztán lassan, nagyon lassan megtanulsz újra lélegezni… ez az első lépés. Apró, ámde annál fontosabb. A bénultság még uralja a tested, még nem akarsz mozdulni, gondolkodni végképp nem – de már lélegzel… Az is valami! Időbe telik…
Éjfél van. Várom a híreket… MTI – de azt is meghallgatom. A szignál után érkezik a drámai főhír: meghalt Michael Jackson apja! Tragikus! Tényleg! Minden irónia nélkül! Ha egy ember befejezi földi pályafutását, az mindig szomorú. 89 éves korában is. Ha ráadásul az egyik legkegyetlenebb hasnyálmirigy rák viszi magával – mint azt a hírekből megtudom…
Emlékezünk vagy elmegyünk mellette… de 32 éves lett e tény… Nem kerek, nem is különleges évforduló – talán a választási eredmények árnyékában bújkáló “Paks II” dosszié teszi mégis kiemeltté ezt a megemlékezést! 32 éve ezekben a napokban a Svéd készülékek fura dolgokat jeleztek, és mi még nem is sejtettük, milyen veszély leselkedik ránk, és mekkora…
– Még sincs olyan hideg! – gondolta valaki ebben a momentumban pillanatban… Vagyis akkor semmi nem gátolja meg őket abban, hogy – hosszas tűnődés után – megünnepeljék 1956-ot! Igaz, én azt sem tudom: mit lehet ezen ünnepelni? Elég szarul jöttünk ki belőle, sokan meghaltak… Igen, van, aki szabadságharcosként. Van, aki ártatlan áldozatként és van, aki…
„A szomorúság mélységet ad. A boldogság magasságot. A szomorúság gyökeret ad. A boldogság ágakat. A boldogság olyan, mint egy ég felé törő fa, a szomorúság olyan, mint a föld méhe felé hatoló gyökerek. Mindkettőre szükség van, és minél magasabbra tör a fa, annál mélyebbre is hatol. Minél nagyobb egy fa, annál nagyobbak a gyökerei. Tulajdonképpen a…
Megszületünk. Tisztán, ártatlanul, és az egyetlen, ami elsőként meghatároz: emberként! Persze, egy kórházi szülőszobán ez magától értetődő – talán ezért feledkezünk meg róla… Embernek születünk, s csak eztán derül ki: fiú vagy lány érkezett-e a világra – férfivé vagy nővé serdül majd egyszer? Aztán – többnyire – hazavisznek szüleink, legyen ez a haza bárhol… hogy…