Egy rossz döntés, egy rossz mozdulat, egy szerencsétlen véletlen elég ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen holnap! És innen nézve még a rossz is jobb, mert azt mindig követi valami, van remény a jóra. A halált – ebben a létben – csak a porladás…

A gyász mindig azokról szól, akik itt maradnak. Az ő viszonyukat tükrözi élethez, halálhoz, az elhunythoz… Én – ha tehetem – a jót keresem ebben is. Nem, ez kicsit sem egyszerű, hiszen elveszíteni valakit sosem jó! De jó lehetett a közös út. Az emlékek. Vagy lehet abban tanulság, ahogy elment… Akár az, hogy vigyázz jobban, figyelj jobban, vedd észre – akár az, hogy értékeld az időt, amit még itt tölthetsz, és aminek értékét hajlamosak vagyunk alábecsülni!

Igen, tudom, kicsit csapongok a gondolatokkal… Talán az lehet az oka, hogy ezúttal nem találok semmit, csak indulatokat!

A negyvenes korosztály a társadalom számára talán a legértékesebb kor… Már vaskos tapasztalattal felvértezve, de még ereje teljében tervezi a jövőt!

Ezúttal is valami ilyesmi történt: egy új munkahely várt rá! Az alkalmassági vizsgán azonban nem jutott túl: magas volt a vérnyomása. Az aktuális hőkupola nemlétező árnyékában ez sokakkal megesett, de nem mindenkinél vették észre. Nála kiderült és kapott is időpontot kivizsgálásra. Augusztus közepén egy szeptember 11-i napra jegyezték elő!

Hogy miért akkora? Mert sürgős volt a helyzet… Így nem jövőre, nem karácsonykor, hanem már szeptember elejére tudtak rá időt szakítani, hogy kiderítsék, mi a baj.

Csakhogy az emberek néha olyan türelmetlenek… Ezt a pár hetet sem győzte kivárni és inkább meghalt!

Jó, mégiscsak lehet ebben is jót találni: szeptember 11-re valakinek felszabadult egy időpont! Ő talán kap esélyt még túlélni egy kicsit…

Az idézet Tamás Evangéliumából való. Valahogy mindig ezt éreztem…

Egyszerűen biztos voltam benne, hogy kell legyen egy Univerzális Erő – nevezzük akár Istennek, akár Energiának, mert nem a címkéje számít, hanem az a mindent átható erő, amit én leginkább úgy hívok: Élet.

Élet, az az ösztönös, ami a természethez köt… Aminek jó tudni, hogy a része lehetsz! Amit jó érezni! Kint az erdőben, vagy csak egy takaros ház ablakában lévő muskátlin. A gyerekeink szemében… A nap melegében, a szél susogásában! A fák simogató árnyában…

Mert jó!

Azt gondolom, senki nem ezért szül gyermeket, de ettől ez még – szerencsés esetben – így működik. Vagy legalábbis: így kellene működjön…

Más kérdés, hogy mostanában valahogy mindig megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy “mi jobban tudjuk!”. Jobban, mint elődeink. Jobban, mint amit a több ezer évnyi civilizáció már visszaigazolt! 

Amíg ez azzal jár, hogy végre újragondolunk pár szabályt, addig nincs is ezzel baj! A makarenkói pofonok eltörlése például végre szinkronba kerül azzal, hogy “kisebbet nem bántunk” – ez engem már gyerekként is zavart! Jó, hogy van változás, de lovasnemzet ide vagy oda: nem tudunk rajta megmaradni, muszáj átesni a ló másik oldalára. Nincsenek eszközeink, taktikáink, időnk és türelmünk – így következmények sincsenek. És nem tudom, a világ többi részén mi a helyzet, de errefelé a saját szabadságunkat is csak tanuljuk, így gyerekeink szabadságát is összetévesztjük a szabadossággal. 

Nincs következmény, nincs határ. Ez is lehet egy módszer, ha következetes és felügyelt, de az országot járva – gyerekekkel dolgozva – azt tapasztalom: inkább kényelmes, mint hasznos mód az utódaink neveléséhez. Van, aki ezt a kényelmes módot választja, van, aki túlkomplikál. Nincs biztos módszer, és nincs nálam a bölcsek köve, így csak egy apróságra szeretném felhívni a figyelmet:

Nem az a feladatunk, hogy mindent megadjunk gyerekeinknek. Nem az, hogy a magunk akarata szerint szinte kisbaltával faragjunk embert belőle! Nem a széltől is védve kell megóvnunk az élet nehézségeitől őket. Egyetlen feladatunk van: felkészíteni őket arra, hogy képesek legyenek önállóan létezni! Életképes, gondolkodó ifjakat repíteni ki a fészekből, mert ez a természet törvénye: miként a fecskemama, a farkaspapa vagy akár az erdőrezervátumok hatalmas fái, nekünk sincs más kötelességünk, mint legjobb tudásunk és lehetőségeink szerint felkészíteni őket a nagybetűs életre.

Erre nincs bocsánat!

És valóban… saját életemből is számtalan olyan dologról tudnék mesélni, ami túlmegy a józan ész elfogadhatóságán. Amire nyugodt szívvel mondhatnám: ezt tényleg nem lehet megbocsátani! Csakhogy ez a bennem élő sérelmet, haragot táplálná tovább – az elkövetőtől függetlenül! Hogy az illető megbűnhődik-e vagy sem – az nem számít! Illetve ne legyünk álszentek: mindegy, hogy egy bíróság vagy a sors ítél a vétkes számára büntetést, jólesően tud kiszakadni belőlünk egy „megérdemelte!”. És bizonyára így van, de ettől még nem lesz megbocsátás. Elégtétel lehet talán egy pillanatra, de az nem fogja megsemmisíteni az általunk átélt sérelmet, fájdalmat.

A lélekben vagy az agyban születik?

Sokan azt gondolják, a megbocsátás egy bocsánatkéréssel kezdődik. De nem… Sőt! Persze, néha jól jön, segít továbblépni, különösen akkor, ha azt érezzük: őszinte a bocsánatkérés. Vagy ha képesek vagyunk belátni, hogy bár mi voltunk az elszenvedői, de nem ellenünk irányult az egész… Hiszen az elkövető tettei őt minősítik!

Maga a bocsánat azonban bennünk születik meg. És mindegy, hogy a másik fél kéri-e, vagy megérdemli-e… mert nem mentesíti az elkövetőt. Mi vagyunk, akik megérdemeljük, mert a megbocsátással magunkon könnyítünk: azt mondjuk – úgy döntünk! –, hogy nem cipeljük tovább a fájdalom terhét, letesszük a sérelem köveit. Nem könnyű döntés, de igen, elsősorban döntés kérdése. Ha az agyunk úgy dönt, hogy ez így nem jó, akkor tud a valódi megbocsátás megszületni a lelkünkben…

Mindaddig, amíg ezt nem engedjük meg magunknak: nem az ellenünk vétő fog szenvedni, hanem mi magunk. Oda láncoljuk a haragunkkal, a sértettségünkkel a fájdalmat magunkhoz. Újra és újra elővesszük, átéljük, elszenvedjük – és ebből az elkövető semmit sem fog érezni! A haragunk csak tovább nő tőle, és mérgezni fogja a testünket és a lelkünket egyaránt!

Mintha egy mély sebről újra és újra lekaparnánk a varasodást: sosem fog elmúlni…

A seb megmarad

Ha nagyon mély a seb, akkor bizony a megbocsátás ellenére sem múlik el hegtelenül: ott marad bennünk a nyoma. De rajtunk múlik – és nem az elkövetőn –, hogy csak egy heg, ami emlékeztet a tapasztalatra, és esetleg még építünk is belőle, vagy kifogásként használjuk olyan dolgokhoz, amelyekhez még nem vagyunk elég erősek!

Aztán az élet újra és újra megmutatta, hogy nincs ilyen hely.

Egyetlen telefonhívás…
Egy baleset…
Egy betegség…
Egy döntés…
Egyetlen pillanat…

Ezek egyenként is elegendőek ahhoz, hogy porrá váljon mindaz, amit addig betonbiztosnak véltünk.

Furcsa módon azonban éppen ez a felismerés hozta el számomra a nyugalmat.
Mert, ha nincs állandó biztonság, akkor nem is kell görcsösen üldözni. Csak észre kell venni azokat a pillanatokat, amikor mégis megérkezik!

Amikor leülhetek egy hegytetőn…
Amikor csend vesz körül…
Amikor érzem a szél simogatását, a Nap melegét, a föld szilárdságát magam alatt…

Nem azért, mert örökké így marad. Hanem mert most épp így van!
És ez a „most” felbecsülhetetlen. Ezekből a pillanatokból élünk. Ezeket visszük magunkkal akkor is, amikor újra vihar jön.

Mert jönni fog.
Mindig jön.

De ha egyszer már átéltük a csendet, a békét, a szabadságot, akkor tudjuk, hogy érdemes újra felépíteni mindent. Akár a romokból is.
Nem azért, mert ezúttal biztosan sikerül. Hanem mert már tudjuk, milyen érzés megérkezni.

Ezért újra és újra elindulunk.
Ezekért a pillanatokért. A biztonság pillanataiérta A pillanat varázsáért…

És azt gondolom: ez maga a boldogság!

Ez volt az a pillanat, amikor kivételesen nem szavakban, hanem egy képben jelent meg előttem, mit jelent számomra a nő.
Megpróbáltam ezt a képet láthatóvá tenni… Lehetetlen küldetésnek tűnt, hogy sikerült-e valamennyire, azt már nem az én tisztem eldönteni. Aki azonban ismer egy kicsit, az tudja, hogy sosem vagyok elégedett, ezért megpróbáltam mellé szavakkal is festeni, hátha abban jobb vagyok.

A nő… szerintem az a teremtmény, aki biztosítja a gyökeredet, miközben képes új életet teremteni. Aki kitart, akár mennyei, akár pokoli lét övezi, és akinek mindegy, hogy éjjel van vagy nappal. Aki képes működtetni maga körül mindent. Aki része az örök körforgásnak, és részévé tesz másokat is.
Aki újra és újra képes újjászületni, újrakezdeni – ha kell, főnix módjára, egy marék porból. Akiben ott a végtelen erő és a végtelen lehetőség.

És akire mindez akkor is igaz, ha egyszerűen csak elaprózva árulja a testét… mert mindig akad, aki csak az anyagot látja benne.

Hívott a tavasz szelleme,
Ünnepbe mártotta lelkemet
Indultam is volna gyorsan,
Ám valami fékezte léptemet!

Jobbra színpadok sora várt,
Rajtuk hangzatos szólamokkal,
Harsányan mosnák agyamba,
Hogyan tarthatok a “jókkal”!

Balra csend honolt és béke.
Erdő, rét, színes virágok…
A nap simogatta arcom:
Erre szabadabban járok!

A természet sosem harsog
Fülembe hamis szólamot:
Egy szurdok árnyékában is
Bármikor láthatom a napot!

Susognak a fák, a bokrok
Rügyeikkel köszöntik a tavaszt
Itt senki nem harsogja felém:
“Ide kell ikszelj, te paraszt!”

Szabad itt lehet az ember,
Minden lélek, ki erre jár
Békét, jövőt, szép reményt itt
Bárki lelke megtalál!

Meghalni a hazáért nemes,
Ha az a békét hozza el,
Ha az embert felemeli, és
Nem másokat tapos el!

Itt most nem teremhet béke:
Fortyog a gőgös indulat!
A sajtó sem szabadon írhat,
Konzerv minden gondolat!

Még hogy itt nincs szabadság! –
Vetik sokan szememre…
“Mindenki azt gondol, mit akar,
Csak a négyfal közt tegye!”

Nem, ez nekem nem szabadság,
Hol szavakkal kötnek gúzsba.
Nem lesz kisebb így a vétek,
Mintha ostor csapna húsba!

A test begyógyul, a lelked hal meg!
De csak akkor, ha hagyod…
Hogy kire voksolsz, a te dolgod!
De válaszd mindig a Napot!

A fényt, a tavaszt, a napot,
Az életet! Hagyd a hazug szólamot…
Válaszd jogod, hogy ember maradsz!
S ezt másoknak is meghagyod.

Fót, 2026 március 15.

Ezt onnan tudom, hogy szívem szerint amint hazaértem, elkezdtem volna festeni, de nem mertem, mert csak azt éreztem, hogy ezt én nem tudom megfesteni!

Papírt-ceruzát ragadtam, és bár rajzolni nem szoktam, vázlatot se készítek soha – most pillanatok alatt megszületett egy A4-es lapon a vázlat…
…majd álltam bénultan a vászon előtt: ezt én biztos nem tudom megfesteni! Le akartam magam beszélni, de a kép nem hagyott! Itt motoszkált a fejemben, mintha csak provokálna!

Kiborultam! Oké, tetszik, ami a fejemben van, zseniális, amit látok – de ki a fenének hiányzik egy kudarcélmény?!? Márpedig AZT nem tudom megfesteni. De akkor miért nem tudom elengedni?!? Egyáltalán: mit jelent nekem ez a kép, hogy ennyire akarom?

Van két tanmese, amit nagyon szeretek. Az egyik egy indián bölcsesség, mely szerint két farkas él mindenkiben: az egyik hűséges, szelíd, a másik vad és gonosz. Hogy melyik az erősebb? Nos, amelyiket eteted! – mondja az indiánok bölcsessége. A másik mese egy hindu bölcshöz vezet, aki a királylány gyűrűjébe kellene írjon valamit, ami a szomorú napokon vigasztal, a nehéz helyzetekben bátorít, a boldog időszakokban óvatosságra int majd. A gyűrűbe egyetlen szó került: “Elmúlik!”. És tényleg…

Nos, ez a kígyó és az angyal nekem a fent és a lent… És egy picit a végtelen! De emlékeztető is, mint a gyűrű, hogy a nehéz és a boldog napokra egyaránt jusson eszembe: nem lehet felszámolni a rosszat, a jó önmagában értéktelenné válik. Mindkettő ott él mindenkiben, így bennem is – és csak a szabad akaratom dönti el, hogy „melyiket etetem”!

Nem lett olyan, mint szerettem volna – ez tény! De az enyém… Az én gyűrűm! És hiába lett tökéletlen az elképzelthez képest: nekiálltam és nem adtam fel! Nem lett tökéletes, ahogy én sem leszek soha az… Valami, ami ajándékként érkezett hozzám, és amit nem képesség festett, hanem az akarat: mert meg akarom csinálni! Akkor is, ha nem olyan…

Így most ez egy darab belőlem – ami azt hiszem, ahhoz így is elég jó lett, hogy emlékeztessen engem, és talán még ahhoz is elég, hogy esetleg másoknak is adjon valamit!

A harkovi gyerekek azonban tudják: pont ennyi idő alatt ér oda az oroszok S300-as rakétája. Hasznos tudomány! És egy viszonylag egyszerű kivonással már azt is megtanulták, hogy ennyi idő alatt aligha jutnak el az óvóhelyre riadó esetén (vagyis napjuk jelentős részében), ezért a polgármester legújabb rendelkezése szerint tanórájaikat a metró aluljáróban tartják nekik – mert az élet nem állhat meg egy kis háború miatt és nekik azért még lenne más tanulnivalójuk is!

Errefelé azonban ez a legfontosabb lecke: túlélni! És mostanában minden nap feleltetés is van belőle, de osztályzatok helyett ölelésben, könnyekben és koporsókban mérik, hogy ki mennyire tanulta meg a leckét… 

Furcsa lehet úgy tanulni mondjuk a Sors Szimfóniáról, hogy légvédelmi szirénák és robbanások adják a zenei aláfestést… Hogy matekórán a számolást alma helyett tölténnyel gyakorolják… Hogy történelemórán a versailles-i békeszerződésről két légiriadó között tanulhatnak… De tanulnak! A metróban, online, ki hogy tud… Sőt: van, aki épp a felvételijére készül – az élet nem áll meg!

Bevallom: nem nagyon szeretem az ukránokat! Úgy általában… Tudnék mesélni rémtörténeteket, mikor borsot törtek az orrom alá, vagyis van rá okom is. A szomszédjaim közül se mindegyik a kedvencem, ettől még tudomásul vettem, hogy itt laknak! Valószínűleg nem fakadnék sírva, ha váratlanul elköltöznének, de azt azért nem szeretném, hogy valaki betörjön hozzájuk, bántsa őket, vagy egyik kinyírja a másikat!

Béna ez a példa, mert a szomszédomban nem egy nemzet lakik, idióta törvényekkel, fura szokásokkal, hanem emberek! És ugye: embereket nem bántunk…

Csakhogy mégsem olyan béna példa, mert az ukrán háború igaz, hogy két ország között zajlik, amiről lehet vitatkozni, állást foglalni, statisztikákat szajkózni – de ott, ahol a bombák robbannak, ott momentán emberek vannak! Valakinek a gyereke, valakinek a szülője, vagy a szerelme! Van nevük! Ha még áll a házuk: talán címük is! Léteznek. Még. Nem csak statisztikailag, jól csengő hírekbben…

Emberek, akkor is, ha katonák! Emberek, akkor is, ha most úgy tűnnek: csak katonák! Emberek, akiket nem lenne szabad bántani… Parancsszóra sem! Akkor sem, ha undok, vagy ha rossz szomszéd! Akkor sem, ha ukrán! És akkor sem, ha orosz… 

Már évekkel ezelőtt is sokszor leírtam, hogy szerintem miért törvényszerű az ellenzék „bénasága” (már azon az apró tényen kívül, hogy ha bárki érdemben felbukkant, az csirájában lett minimum „karaktergyilkolva”!). Két fő oka van:

• Ezt a kormányt békésen leváltani nem lehet! Nincs olyan kreatív forgatókönyv, amiben reálisan szerepelhetne, amint Orbán Viktor átadja a kamrakulcsot: „na jó, nyertetek – most ti jöttök!”. Ő és „csapata” nem csak a pénzért és hatalomért, hanem az életéért, a szabadságáért küzd és minden eszköze megvan ehhez. Most, amíg nyerésben van! Mert ellenkező esetben mindent elveszít, így tehát a cél érdekében nem fog megriadni semmitől. Egy kevésbé békés út pedig óhatatlanul áldozatokat követel, aminek a felelősségét senki nem szívesen vállalná magára… (A felelősségvállalálás amúgy is kiment a divatból, de ki merné megkockáztatni, hogy utcára hív embereket, nekimennek mondjuk a TV-nek, vagy bárminek – és ott elveszít néhány embert a dulakodásban? Vagy kerekedik belőle egy polgárháború? „Teccetek volna forradalmat csinálni!” – na ja, mert az olyan egyszerű!)
• Nincs egyetlen működő rendszer az országban! Béna az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, az ipar, a kereskedelem… és sorolhatnám a végtelenségig – miközben olyat sajnos nem tudok mondani, ami működik! Az emberek többsége a túlélésért küzd, nincs rajtuk mit megszorítani… Ellenben minden területen olyan „vezetők” vannak, akik szakértelemmel nem feltétlenül rendelkezve egyetlen ember iránymutatását lesik: Orbán Viktorét. Sok helyen kiszervezve, civilként ténykednek – így le sem lehet őket váltani. Mindezt üres(? ha csak üres lenne!) kassza mellett, elképesztő kötelezettségekkel nemzetközi porondon is… és folyamatos ellenszélben! Nincs az a párt, amelyik ilyen körülmények között képes lenne érdemi kormányzásra, vagyis az Orbán utáni első győztes bukása garantált!

Ha azonban lenne annyi felhatalmazása, hogy visszaállítsa valamennyire a pongyola- és salátatörvényekkel tarkított jogrendet és a demokráciának legalább a jogi hátterét, akkor erre azért nagyon jó lehetne… Hogy legalább elindítson valamit, amiből majd megszülethet egy működőképes Magyarország! Ha Magyar Pétert nem is tartom erre alkalmasnak, a mögötte álló emberbázis erejét igen! Ezért lenne fontos, 2026-ban bárki, aki nem Orbán, érdemi döntésekre alkalmas módon nyerjen, és maradjon felette annyi kontroll, hogy ezt ki lehessen követelni, ha önként nem menne…

Magyar Péterről azt gondolom, hogy nem pusztán Orbán embere, de egyenesen ő állította pályára. És nem véletlenül, hanem pont a fentebbi dolgok miatt. Léte és győzelme ugyanis elhallgattatná a hazai demokráciát megkérdőjelező nemzetközi hangokat, így szabadon áramolhatna a pénz újra. Legyen az EU-s támogatás vagy befektetői tőke… Mindenki megnyugodhatna, hogy lám, itt aztán demokrácia van! Elkerülhetetlen bukását követően pedig betonbiztosan térhetne vissza a mostani hatalom, esetleg egy addig felépített helyettesi rendszerrel, hogy ők nyugodtan élvezhessék a nyugdíjas éveket… (Lássuk be: ők sem fiatalodnak – és a magánynugdíjpénztárat már kimerítették!)

Azt azért nem tartom kizártnak, hogy Magyar Péter időközben vérszemet kapva önálló életre kelt, de erre nem látok egyértelmű jeleket… és nincs is nagy jelentősége. Majd az idő cáfol vagy igazol! A tömeg egyelőre mögötte van – és abból még születhet valami jó! Évek óta ez az első, ami legalább halvány reménysugárral világítja meg azt a tényt, hogy a történelem évezredeinek tanulsága szerint még egy rendszer vagy korszak sem tartott örökké…

Ha végre bukik ez a kormány… – akkor az szinte mindegy, hogy ki bukik még bele négy év múlva! Az számít, hogy utána egy demokráciára alkalmas ország lesz, vagy egy kellően bebetonozott alap a mostani folytatásához…