Egy rossz döntés, egy rossz mozdulat, egy szerencsétlen véletlen elég ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen holnap! És innen nézve még a rossz is jobb, mert azt mindig követi valami, van remény a jóra. A halált – ebben a létben – csak a porladás…

A gyász mindig azokról szól, akik itt maradnak. Az ő viszonyukat tükrözi élethez, halálhoz, az elhunythoz… Én – ha tehetem – a jót keresem ebben is. Nem, ez kicsit sem egyszerű, hiszen elveszíteni valakit sosem jó! De jó lehetett a közös út. Az emlékek. Vagy lehet abban tanulság, ahogy elment… Akár az, hogy vigyázz jobban, figyelj jobban, vedd észre – akár az, hogy értékeld az időt, amit még itt tölthetsz, és aminek értékét hajlamosak vagyunk alábecsülni!

Igen, tudom, kicsit csapongok a gondolatokkal… Talán az lehet az oka, hogy ezúttal nem találok semmit, csak indulatokat!

A negyvenes korosztály a társadalom számára talán a legértékesebb kor… Már vaskos tapasztalattal felvértezve, de még ereje teljében tervezi a jövőt!

Ezúttal is valami ilyesmi történt: egy új munkahely várt rá! Az alkalmassági vizsgán azonban nem jutott túl: magas volt a vérnyomása. Az aktuális hőkupola nemlétező árnyékában ez sokakkal megesett, de nem mindenkinél vették észre. Nála kiderült és kapott is időpontot kivizsgálásra. Augusztus közepén egy szeptember 11-i napra jegyezték elő!

Hogy miért akkora? Mert sürgős volt a helyzet… Így nem jövőre, nem karácsonykor, hanem már szeptember elejére tudtak rá időt szakítani, hogy kiderítsék, mi a baj.

Csakhogy az emberek néha olyan türelmetlenek… Ezt a pár hetet sem győzte kivárni és inkább meghalt!

Jó, mégiscsak lehet ebben is jót találni: szeptember 11-re valakinek felszabadult egy időpont! Ő talán kap esélyt még túlélni egy kicsit…

Az idézet Tamás Evangéliumából való. Valahogy mindig ezt éreztem…

Egyszerűen biztos voltam benne, hogy kell legyen egy Univerzális Erő – nevezzük akár Istennek, akár Energiának, mert nem a címkéje számít, hanem az a mindent átható erő, amit én leginkább úgy hívok: Élet.

Élet, az az ösztönös, ami a természethez köt… Aminek jó tudni, hogy a része lehetsz! Amit jó érezni! Kint az erdőben, vagy csak egy takaros ház ablakában lévő muskátlin. A gyerekeink szemében… A nap melegében, a szél susogásában! A fák simogató árnyában…

Mert jó!

Azt gondolom, senki nem ezért szül gyermeket, de ettől ez még – szerencsés esetben – így működik. Vagy legalábbis: így kellene működjön…

Más kérdés, hogy mostanában valahogy mindig megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy “mi jobban tudjuk!”. Jobban, mint elődeink. Jobban, mint amit a több ezer évnyi civilizáció már visszaigazolt! 

Amíg ez azzal jár, hogy végre újragondolunk pár szabályt, addig nincs is ezzel baj! A makarenkói pofonok eltörlése például végre szinkronba kerül azzal, hogy “kisebbet nem bántunk” – ez engem már gyerekként is zavart! Jó, hogy van változás, de lovasnemzet ide vagy oda: nem tudunk rajta megmaradni, muszáj átesni a ló másik oldalára. Nincsenek eszközeink, taktikáink, időnk és türelmünk – így következmények sincsenek. És nem tudom, a világ többi részén mi a helyzet, de errefelé a saját szabadságunkat is csak tanuljuk, így gyerekeink szabadságát is összetévesztjük a szabadossággal. 

Nincs következmény, nincs határ. Ez is lehet egy módszer, ha következetes és felügyelt, de az országot járva – gyerekekkel dolgozva – azt tapasztalom: inkább kényelmes, mint hasznos mód az utódaink neveléséhez. Van, aki ezt a kényelmes módot választja, van, aki túlkomplikál. Nincs biztos módszer, és nincs nálam a bölcsek köve, így csak egy apróságra szeretném felhívni a figyelmet:

Nem az a feladatunk, hogy mindent megadjunk gyerekeinknek. Nem az, hogy a magunk akarata szerint szinte kisbaltával faragjunk embert belőle! Nem a széltől is védve kell megóvnunk az élet nehézségeitől őket. Egyetlen feladatunk van: felkészíteni őket arra, hogy képesek legyenek önállóan létezni! Életképes, gondolkodó ifjakat repíteni ki a fészekből, mert ez a természet törvénye: miként a fecskemama, a farkaspapa vagy akár az erdőrezervátumok hatalmas fái, nekünk sincs más kötelességünk, mint legjobb tudásunk és lehetőségeink szerint felkészíteni őket a nagybetűs életre.

Erre nincs bocsánat!

És valóban… saját életemből is számtalan olyan dologról tudnék mesélni, ami túlmegy a józan ész elfogadhatóságán. Amire nyugodt szívvel mondhatnám: ezt tényleg nem lehet megbocsátani! Csakhogy ez a bennem élő sérelmet, haragot táplálná tovább – az elkövetőtől függetlenül! Hogy az illető megbűnhődik-e vagy sem – az nem számít! Illetve ne legyünk álszentek: mindegy, hogy egy bíróság vagy a sors ítél a vétkes számára büntetést, jólesően tud kiszakadni belőlünk egy „megérdemelte!”. És bizonyára így van, de ettől még nem lesz megbocsátás. Elégtétel lehet talán egy pillanatra, de az nem fogja megsemmisíteni az általunk átélt sérelmet, fájdalmat.

A lélekben vagy az agyban születik?

Sokan azt gondolják, a megbocsátás egy bocsánatkéréssel kezdődik. De nem… Sőt! Persze, néha jól jön, segít továbblépni, különösen akkor, ha azt érezzük: őszinte a bocsánatkérés. Vagy ha képesek vagyunk belátni, hogy bár mi voltunk az elszenvedői, de nem ellenünk irányult az egész… Hiszen az elkövető tettei őt minősítik!

Maga a bocsánat azonban bennünk születik meg. És mindegy, hogy a másik fél kéri-e, vagy megérdemli-e… mert nem mentesíti az elkövetőt. Mi vagyunk, akik megérdemeljük, mert a megbocsátással magunkon könnyítünk: azt mondjuk – úgy döntünk! –, hogy nem cipeljük tovább a fájdalom terhét, letesszük a sérelem köveit. Nem könnyű döntés, de igen, elsősorban döntés kérdése. Ha az agyunk úgy dönt, hogy ez így nem jó, akkor tud a valódi megbocsátás megszületni a lelkünkben…

Mindaddig, amíg ezt nem engedjük meg magunknak: nem az ellenünk vétő fog szenvedni, hanem mi magunk. Oda láncoljuk a haragunkkal, a sértettségünkkel a fájdalmat magunkhoz. Újra és újra elővesszük, átéljük, elszenvedjük – és ebből az elkövető semmit sem fog érezni! A haragunk csak tovább nő tőle, és mérgezni fogja a testünket és a lelkünket egyaránt!

Mintha egy mély sebről újra és újra lekaparnánk a varasodást: sosem fog elmúlni…

A seb megmarad

Ha nagyon mély a seb, akkor bizony a megbocsátás ellenére sem múlik el hegtelenül: ott marad bennünk a nyoma. De rajtunk múlik – és nem az elkövetőn –, hogy csak egy heg, ami emlékeztet a tapasztalatra, és esetleg még építünk is belőle, vagy kifogásként használjuk olyan dolgokhoz, amelyekhez még nem vagyunk elég erősek!

Hívott a tavasz szelleme,
Ünnepbe mártotta lelkemet
Indultam is volna gyorsan,
Ám valami fékezte léptemet!

Jobbra színpadok sora várt,
Rajtuk hangzatos szólamokkal,
Harsányan mosnák agyamba,
Hogyan tarthatok a “jókkal”!

Balra csend honolt és béke.
Erdő, rét, színes virágok…
A nap simogatta arcom:
Erre szabadabban járok!

A természet sosem harsog
Fülembe hamis szólamot:
Egy szurdok árnyékában is
Bármikor láthatom a napot!

Susognak a fák, a bokrok
Rügyeikkel köszöntik a tavaszt
Itt senki nem harsogja felém:
“Ide kell ikszelj, te paraszt!”

Szabad itt lehet az ember,
Minden lélek, ki erre jár
Békét, jövőt, szép reményt itt
Bárki lelke megtalál!

Meghalni a hazáért nemes,
Ha az a békét hozza el,
Ha az embert felemeli, és
Nem másokat tapos el!

Itt most nem teremhet béke:
Fortyog a gőgös indulat!
A sajtó sem szabadon írhat,
Konzerv minden gondolat!

Még hogy itt nincs szabadság! –
Vetik sokan szememre…
“Mindenki azt gondol, mit akar,
Csak a négyfal közt tegye!”

Nem, ez nekem nem szabadság,
Hol szavakkal kötnek gúzsba.
Nem lesz kisebb így a vétek,
Mintha ostor csapna húsba!

A test begyógyul, a lelked hal meg!
De csak akkor, ha hagyod…
Hogy kire voksolsz, a te dolgod!
De válaszd mindig a Napot!

A fényt, a tavaszt, a napot,
Az életet! Hagyd a hazug szólamot…
Válaszd jogod, hogy ember maradsz!
S ezt másoknak is meghagyod.

Fót, 2026 március 15.

A harkovi gyerekek azonban tudják: pont ennyi idő alatt ér oda az oroszok S300-as rakétája. Hasznos tudomány! És egy viszonylag egyszerű kivonással már azt is megtanulták, hogy ennyi idő alatt aligha jutnak el az óvóhelyre riadó esetén (vagyis napjuk jelentős részében), ezért a polgármester legújabb rendelkezése szerint tanórájaikat a metró aluljáróban tartják nekik – mert az élet nem állhat meg egy kis háború miatt és nekik azért még lenne más tanulnivalójuk is!

Errefelé azonban ez a legfontosabb lecke: túlélni! És mostanában minden nap feleltetés is van belőle, de osztályzatok helyett ölelésben, könnyekben és koporsókban mérik, hogy ki mennyire tanulta meg a leckét… 

Furcsa lehet úgy tanulni mondjuk a Sors Szimfóniáról, hogy légvédelmi szirénák és robbanások adják a zenei aláfestést… Hogy matekórán a számolást alma helyett tölténnyel gyakorolják… Hogy történelemórán a versailles-i békeszerződésről két légiriadó között tanulhatnak… De tanulnak! A metróban, online, ki hogy tud… Sőt: van, aki épp a felvételijére készül – az élet nem áll meg!

Bevallom: nem nagyon szeretem az ukránokat! Úgy általában… Tudnék mesélni rémtörténeteket, mikor borsot törtek az orrom alá, vagyis van rá okom is. A szomszédjaim közül se mindegyik a kedvencem, ettől még tudomásul vettem, hogy itt laknak! Valószínűleg nem fakadnék sírva, ha váratlanul elköltöznének, de azt azért nem szeretném, hogy valaki betörjön hozzájuk, bántsa őket, vagy egyik kinyírja a másikat!

Béna ez a példa, mert a szomszédomban nem egy nemzet lakik, idióta törvényekkel, fura szokásokkal, hanem emberek! És ugye: embereket nem bántunk…

Csakhogy mégsem olyan béna példa, mert az ukrán háború igaz, hogy két ország között zajlik, amiről lehet vitatkozni, állást foglalni, statisztikákat szajkózni – de ott, ahol a bombák robbannak, ott momentán emberek vannak! Valakinek a gyereke, valakinek a szülője, vagy a szerelme! Van nevük! Ha még áll a házuk: talán címük is! Léteznek. Még. Nem csak statisztikailag, jól csengő hírekbben…

Emberek, akkor is, ha katonák! Emberek, akkor is, ha most úgy tűnnek: csak katonák! Emberek, akiket nem lenne szabad bántani… Parancsszóra sem! Akkor sem, ha undok, vagy ha rossz szomszéd! Akkor sem, ha ukrán! És akkor sem, ha orosz… 

– Vajon Nóra sensei is karate ruhában jön?
– Nem hiszem, mert hát: ő a család! – figyeltem fel mosolyogva a két aprócska fiú párbeszédjére, miközben gyülekeztünk, hogy utolsó útjára kísérjük Kurdi Gábort, a Shihant, a hazai ShitoRyu karate egyik atyját. A két fiúcska talán tíz éves sem volt, de nekik még megadatott, hogy a vizsgán tőle vehessék át az oklevelet. Talán még hallották, micsoda erő volt az ő kiai-jában még akkor is, amikor már tudtuk, hogy beteg…

Figyelgettem, a sorra érkezőket: ki munkából, ki edzőtáborból, ki nyaralásból jött… volt, aki vidékről, de volt, aki egyenesen külföldről érkezett! Ez a rengeteg ember tényleg olyannak tűnt, mint egy népes nagycsalád! Zömiben összetartóan, ahogy a testvérek, de persze – mint minden családban – itt is akadt, aki kínos nagybácsiként futott be, vagy épp, aki nem érkezett meg… Csakhogy mindez nem számított, hiszen a lényeg a közös élmények, az összetartozás, a sok barát, tanítvány, akik most összegyűltek, hogy közösen emlékezzenek, búcsúzzanak…

…mert mindaz, amit a hosszú évek tanítása magként elültetett a fejekbe és a szívekbe (és Shito Ryu-ról lévén szó: az öklökbe és a lelkekbe!): most lezárult! Mostantól az itt maradók felelőssége, hogy ott meddig él majd tovább, és mi hajt ki ezekből a magokból!

“Csak az hal meg, akit elfelejtenek!” – tartja a mondás. Talán ezért sem tudtam odamenni Nóra Senseihez, hogy részvétemet fejezzem ki – hiszen én, aki csak ritkán találkoztam vele, még így is azt éreztem: ő nem halt meg, legfeljebb a testét adta vissza a Földnek! Lelke apró darabjai, tudásának morzsái ott sorakoztak most, egy-egy szál fehér virággal a kezükben!

A szertartás szomorú szépsége a búcsúbeszédek után teljesedett be, amikor az Elemeké lett a főszerep: a napfény tüzében csillogó vízsugár ölelte magához a levegőn át a Mester hamvait, hogy magával ragadja a puha földbe. Majd egyszer csak meghallottuk a hangját: a ShitoRyu induló felcsendülése könnyekkel és mosollyal adott feloldozást, mintha csak azt üzente volna huncut mosollyal a szemében: „Nyugi, pupákok! Minden megy tovább, hiszen a tudás bennetek van, csak gondozzátok! Holnap vizsga, ügyesek legyetek!”

– Osu, Shihan – vágta volna rá a többség, de már csak annyi maradt számukra, hogy tíz gyaku tsukival tisztelegve köszönjenek el a tanítványok! Hangjuk díszsortüzet megszégyenítően remegtette meg a temetőt, és ez a pillanat minden bizonnyal elégedett mosolyt varázsolt a Shihan arcára is…

Nyugodj békében, Kurdi Gábor Shihan!

…szóval most, hogy a gyerekeinknek az Alkotmány (Jaj, nem: bocsi, az itt nincs! Majd’elfelejtettem: Alaptörvény!) biztosítja a védelmet, és még azt is leszögezi, hogy az apa férfi, az anya nő… De azért – bár miniszterelnökünk az imént nyugtatott meg, hogy a gyerekvédelem nálunk mindenek felett áll, ha esetleg nem tudnám – a teljes megnyugváshoz lenne néhány (tudom: pitiáner-kötözködő és persze illiberális) kérdésem:

• Mikor fogják végre megvédeni azokat a gyerekeket is, akiket szüleik bántalmaznak? Sokszor részegen, bedrogozva… vagy csak éjszaka hangosan dulakodva – a rendőrség mégsem csinál semmit! Az Alaptörvény is legfeljebb úgy nyújt védelmet, ha a gránit szilárdságút már fel tudja emelni a gyermek, hogy azzal védje magát… (Mondjuk… a nők is csak így tudnak védekezni – talán ezért emelkedett duplájára a kapcsolaton belüli erőszakok száma! És mert nem tudják a helyüket… – de ez egy másik történet!)
• Mikor fogják megvédeni a gyerekeket azoktól a szülőktől, akik ugyan fizikailag talán nem bántalmazzák, de lelki terrorral, éheztetéssel, gyerekmunkával, vagy pusztán alkalmatlansággal veszélyeztetik őket, egy életre megnyomorítva a lelküket? Különös tekintettel azokra a CSOK-gyerekekre, akik megszületését nem szüleik vágya, hanem a banki kritérium generálta…
• Meddig lehet elmenni a bajtársi védelemben, ha az illető díszpolgár, nagykövet, intézményvezető bántalmazza a (sokszor rábízott) gyermekeket? Pedofíliával, prostitúcióval, emberkereskedelemmel – a pofonok, zsarolások mellett… Mikor lesz ezeknek valódi következménye? Hány politikus érdekét takarják a ledönthetetlen falak? És még meddig?
• Meddig kell még eltűrni a gyerekeknek, hogy azt tanulják: naponta egyenek gyümölcsöt – de szüleik napi 8-10 óra munka mellett is jó, ha hetente néhány almát képesek venni. Sokan vannak, akiknek ennyi sincs… Tudom, rossz helyen dolgoznak (mondta Lázár úr is), de nem lakhat mindenki Budapesten, és ott is csak a miniszter úr fejében – no és a családjában – keres egy diák havi 800ezret…
• Mikorra lesz olyan egészségügy, amely legalább a gyerekeknek születésüktől biztosítja az egészséges élethez való jogot? Mikor lesz garantált, hogy bezárt szülészetet miatt nem veszítik el őket szüleik és nem maradnak árvák? A gyermekegészségügy nem túlterhelt háziorvost, csak más városokban elérhető szakorvost kéne jelentsen és nem civilek által összegyűjtött kerekesszéket vagy külföldi kezelést, hanem valódi lehetőséget az egészséges életre…
• És végül egy költői kérdés, hiszen tudom: ez senkinek nem érdeke az érintetteken kívül: Mikor kapják vissza annak lehetőségét, hogy az iskolát befejezve értően írni, olvasni, számolni, esetleg önállóan gondolkodni legyenek képesek? Szerencsére még van, akinek sikerül – de egyre kevesebben, és az sem a rendszer érdeme…

Mondanám, hogy „nincs több kérdésem”, de bizony, akadna még bőven! Mégis beérem azzal, ha ezeken elgondolkodnak néhányan… Vagy legalább azon, hogy ezeknek a (papíron oly fontos) gyerekeknek kell majd kitermelniük öreg napjaink anyagi és társadalmi biztonságát… Ha a valóságban nem is számítanak annyira, legalább merő önzésből: nem kéne egy kicsit jobban vigyázni rájuk?

Egy kérdés még nem hagy nyugodni: ha a gyerekeim nem járnak a Pride-ra, nem olvasnak lefóliázott könyvet, és lassan már a védőnő is ki van tiltva az oktatási intézményükből (úgy sincs rá kapacitás), nemhogy a nemváltó műtétek propagandistái, és mégis kiderülne, hogy valamelyik a saját neméhez vonzódik, akkor azt már jelentenem kell valahova? És esetleg be is gyűjtik majd őket valami gyógyító átnevelésre? Vagonoktól nem félek – ma már a vonatok nem jutnának el a városhatárig sem…

Mondanám klasszikust idézve, hogy „Én kérek elnézést” – de nem! Tőlem nem vehetnek el gyűrűt humorosnak szánt, de sötét valóságot rejtő gondolatokért, és egyáltalán nem akarok elnézést kérni! Azt akarom, hogy gondolkodjatok: hol húzzátok meg a határt az elfogadható és az elfogadhatatlan között!

És… hogy vedd észre, ha tehetsz valamit!

Meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy a Klauzál téri ügyfélszolgálat 12-13 óra között van zárva, hiszen öt perccel érkeztem a déli harangszó után. Sebaj: gyönyörű a napsütés, a játszótér – az ebédidő ellenére is – gyerekzsivajban úszik… Gondoltam: egy kis séta, némi elcsent pihenőidő éppen jól jönne, amihez jár egy fagyi, és egy jó kávé is a türelemért!

Nos, utóbbit gyorsan elengedtem, mert a már említett ebédidőnek köszönhetően minden hely tele volt ebédelő-kávézgató külföldi turistákkal. Ami érthető, mert ahogy elnéztem: az árak legfeljebb őket csalogatják… Fagylaltot elsőre nem találtam, de szerencsére ismerem a környéket: tudtam, merre van a jeges élvezet felé vezető út!

A sors azonban eltérített szándékomtól! A “Tiszta udvar – rendes ház” szlogen ma már kiment a divatból, amúgy sem itt a Nagykörúton belüli övezet jellemzője volt, de ez itt a bulinegyed: a járdákat a porták előtt igyekeztek megtisztítani az előző este nyomaitól, vélhetően a már emlegetett külföldiek tiszteletére. Csakhogy a vízzel alaposan fellocsolt aszfaltot épp a déli napsugár is próbálta fertőtleníteni – aminek az eredménye egy felszálló páraréteg lett, tömény húgyszaggal fűszerezve az ebéd időpontját… Bevallom, az illóanyagok magukkal vitték a fagylalt utáni vágyamat is. Amint lehetett, átsiettem a túloldalra, hogy a játszótér zöldje mossa tisztára légzőrendszeremet az iménti kalandjából…

Nos – ez sem sikerült! Igaz, nem néztem meg, hogy a sarkon álló Toalett feliratú épület üzemel-e vagy csak kalandvágyból létesült – az odavaló tartalmak hígabb és szilárdabb változatából igazán remek kiállítás nyílt a tér melletti járdán sorakoztatva… Lehet, hogy a szerencsefaktorom erősen megnövekedett volna, ha csukott szemmel teszek néhány lépést, mégsem éltem a lehetőséggel! Tudom, a „poop” manapság cuki, de maradi vagyok: különösen itt az utcán inkább ciki!

Nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja – de ezúttal végül az óránként 600 Ft-ért parkoló autómban kerestem menedéket, ahol az otthonról hozott szörpömmel öblítettem le a frissen szerzett emlékeket!
– Szarügy! – nevettem el magam morgásom közepette! Utóbbinak amúgy sincs értelme, mert bár követelhetnék öklöt rázva fejeket, hiszen tényleg nem értem, miért hagyják, hogy egy ilyen gyönyörű város egy történelmi, turisták által megszállt része – bocsánat, de – szarban-húgyban ússzon! Csakhogy aligha a vezető politikusok végezték ott dolgukat… Persze, ha azt valóban végeznék, akkor talán fülön csíphetnék azokat, akik ezt a galádságot művelik! Bírságolhatnának, amelynek egy részét kötelező lenne járdatisztítással letudni! Már amennyiben egyébként van hol elvégezni kis- és nagydolgait azoknak is, akik akár napközben, akár az esti buli után ennek szükségét érzik, mert ha egyszer valakinek menni kell, akkor az menni fog!

Utóirat: a nyilvános illemhely az illetlenségek elkerülésére 8-18 között van nyitva, ha épp üzemel. A bulizók 21-04 között illik vagy sem: használni fogják. Akkor is, ha zárva van…

Nem titok: magam sem rajongtam a Pride-ért – de tiszteletben tartottam, hogy vannak, akik számára ez jelenti szabadságot. Szomorú az a világ, ahol ezért az utcán kell vonulni, de én mégis azt gondolom, a szexuális életem csak rám tartozik. Sem a nagyközönségnek, de végképp a politikának nem lehet beleszólása, amíg ez két fél beleegyezésével történik. Persze, ez az én véleményem, és igyekeztem arra nevelni minden gyerekemet, hogy mindenki elsősorban ember, amit nem származásuk, vallásuk, szexualitásuk határoz meg, hanem a tetteik.

Ha már a tetteknél tartunk, örömmel nyugtáztam, hogy végre önök tenni is kívánnak valamit a gyerekekért. Talán csak az elmúlt évtizedek rutintalansága miatt mérték fel rosszul a teendőket, mert szerintem akad itt néhány sürgősebb tennivaló:

• Most hallom, hogy immár alkotmányos tétel lesz a drogtilalom. Csakhogy ettől még sokezer gyermek szenved alkoholista szülőktől! Szóval és tettel, többnyire életre szóló bántalmazásokat elszenvedve rettegik át gyerekkorukat! Nem kérnek segítséget, mert ők ebbe nőnek bele, számukra ez természetes velejárója az életnek! A drog most már Alaptörvényileg lesz tilos, de alkoholistának lenni szabad, sőt: a pálinkafőzés, a kocsmázás támogatott az önök részéről. Persze, legalább lesz mibe fojtaniuk sikertelen életüket, ha felnőnek…
• 
  
• Akár az elszenvedett sérülések, akár balesetek vagy (talán az egyre elégtelenebb étkezéseknek köszönhető) betegségek miatt, de néha sürgős egészségügyi ellátásra lenne szükségük a gyerekeknek is – de ez számukra is egyre kevesebbnek adatik meg! Bezárt osztályok, késve érkező mentők, létszám- és eszközhiányos ellátás veszélyezteti életüket, egészségüket…
• 
  
• Falvak sokaságában jártam, ahol a 12-14 éves lányok többsége már maga is anyaként tengődött. Esélytelenül bármi változásra, hiszen nincs alternatíva számukra… Persze, ez nem olyan veszélyes, mint látni egy másságát felvállaló embert, csak az én csökevényes agyam, amely azt gondolja, hogy prioritásában kicsit előrébb lenne ezeknek a falvaknak a sorsa – ahol néhány civil csoport próbál is tenni, de épp kinyírják őket… Amint ezt bizonyára tudják, hiszen kormányzati döntés volt.
• 
  
• Naponta százával találkozom gyerekekkel, az ország különböző pontjain. Bizonyára csak az én figyelmetlenségem, hogy olyanhoz nem volt még szerencsém, hogy valaki azért kezdjen érdeklődni azonos nemű társa iránt, mert látott valahol egy homoszexuális embert (mondjuk ereszen lógni), vagy olvasott tőle egy verset… Utóbbit már csak azért sem, mert a gyerekek többnyire nem olvasnak verseket, legfeljebb a kötelezőket az iskolában. Tanterv szerint, amely nem az igényeikről, lehetőségeikről szól, hanem a kormány által szigorúan meghatározott. Amit hogyan is merészelnék én vitatni? Minden bizonnyal tökéletes, csak itt-ott talán kicsit következetlen… Például „homokos” szerző műve nem kerülhet bele, mert nehogy a gyerek „elkapja”, de a fasizmus mocsarában megmártózott szerző műve maradhat! Az nem fertőz… Szerencsére ezeknek sincs jelentősége, mert nemzetünk Alaptörvénye ugyan mesél valamit a műveltség megszerzésének jogáról, mégis funkcionális analfabéták ezreit termeli a közoktatás. Akkor nem mindegy, kit tanítanak?

Amúgy is: írnak abban a nagykönyvben mindenfélét, gránit-szilárdságát bármikor újra és újra átfaragva! Azt is rögzítik benne, hogy az apa férfi, az anya nő. És most majd az is benne lesz, hogy csak ez a két nem létezik. Biztos fontos, csak én nem hallottam erről annyi vitát, hogy azt feltételezzem, ezt így kell külön rögzíteni! De ha már lapozgatjuk ezt a nagykönyvet, ott írnak a családról is. Meg hogy a gyereknek joga van hozzá…

Jog…
Na igen…
De mit ér a jog, ha már csak annyi marad belőle: jogom van eldönteni, hogy egyetértek-e a hatalommal? Tudom, örüljek, hogy még nem kötelességem!

Így csak csendben szemlélem, hogy gyermekek sokasága már az óvodában fújja a kötelező szólamokat, ellenben az iskolából kikerülve sem tudják a szorzótáblát, vagy az ABC-t. A tanárnak esélye sincs, hogy észrevegye, ha veszélyeztetik otthon, a civil szervezetekhez nem jutnak el, mert vagy nem tudják, hogy van rá lehetőségük, vagy csak szégyellik. Nem fog kiderülni, hogy törött-e apró testükön fakanál, kaptak-e már a héten gyümölcsöt, van-e áram, hogy megírják a leckét, vagy a nemzet italára folyt el az ára, apa torkán át… Ahogy a kompetencia tesztjére sem lesz ráírva, hogy egy eldugott szabolcsi faluban próbálták rá felkészíteni, vagy egy fővárosi „versenyistállóban” – ugyanazt a szintet kell megugrani! Hiszen joguk van az esélyegyenlőséghez…

De szerencsére legalább a Pride nem veszélyezteti őket tovább! És tudni fogják, hogy csak két nem létezik…

…még akkor is, ha nekik inkább igenekre lenne szükségük!