– Mit rinyálsz? Azt írsz, amit akarsz… – vágják időnként a fejemhez, ha meg merem kérdőjelezni a szabadság, a demokrácia jelenlétét. Márpedig ez gyakorta megesik, az idézet azonban a legenyhébbek közül való, minden jelzőtől megcsonkítva, pedig igen választékosan szoktak megnevezni…

Igazuk lenne?

Szeretném hinni, hogy igen! Hogy tényleg csak én látom rosszul, hogy én túlzom el! Hogy csak az én hülye elveim – mely szerint nekem ne mondják meg se jobbról, se balról, hogy mit gondolok a dolgokról – tartanak vissza attól, hogy egy szerkesztőségben ülve püföljem a billentyűzetet, és nem az, hogy ma nincs ilyen szerkesztőség. Készséggel elfogadnám, hogy én írok bénán, és ezért jelennek meg úgy általában az 500. olvasás után azok az egyébként bizonyára kedves, jóakaró emberek, akik rendre utasítanak, hogy micsoda népellenes, nemzetromboló görény vagyok, és minek él az ilyen egyáltalán… Szeretném egy pillanatra elhinni, hogy ez mind igaz, és ők a jók, és én meg itten csak károgok, mint egy hülye…

Csakhogy: nem megy!

Nem megy, mert azt látom, hogy lassan senki nem meri az arcával, nevével vállalni a véleményét! Mondjuk az engem bírálók sem, de ez nem érdekel. Az érdekel, hogy valóban jogos a félelem, mert ha vállalod a véleményed, amely épp ellentétes az aktuális fuvallattal, akkor te ellenséggé válsz. Innentől kezdve a kisboltban a csúnyább húst kapod, a rohadtabb zöldséget, és ez a szerencsésebb helyzet, mert boltot könnyebben vált az ember. Munkahelyet már nehezebb, márpedig az állásodat kockáztatod, ha a véleményed nem csak eltér a főnöködétől, de még hangot is adsz neki! A nőgyógyász az erkölcsöd kéri számon, a tanár az ideológiát… De nem kell ehhez politika, mindegy, hogy jobb, vagy bal, néha elég egy Pride, egy focicsapat, egy vallás, vagy épp a menekültkérdés… Ha hangod eljut a főnökig – jó eséllyel kereshetsz másik munkahelyet!

Tegnap egy városnév mögé bújva valaki összefoglalta az elmúlt öt év – vélt vagy valós – disznóságait. Senki nem erősítette meg, senki nem cáfolta – mindenki csak azt vetette a szemére, hogy „ja, hát arctalanul pofázol itten”! Kisváros… bennfentesnek tűnő információkkal – vajon meddig maradna a helyén névvel és arccal? És bár őt emeltem ki, naponta futok bele hasonlóba – pontosabban már csak ilyenbe!

EZ lenne a szólásszabadság?

Ahol nem merik leírni, elmondani, felvállalni az emberek még a legszűkebb közösségben sem a véleményüket? Ez lett a nagy rendszerváltásból, aminek az útlevélen kívül a szabad véleménynyilvánítás volt az egyik legsarkalatosabb eredménye? Ezt az eredményt ünnepeljük? Ez az a szabadság, amiért odaadtuk a gulyáskommunizmus által nyújtott létbiztonságot? Tudom, tetszettünk volna forradalmat csinálni…

Barátom – médiában dolgozik, eddig legendásan nagyhangon politizált – ma keserűen legyintve mesélte, hogy Puzsér után most a herevasalással „elnépszerűsödött” Berki készül a főpolgármesteri székbe. Döbbenten hallgattam, ahogy kifejtette, már mennyire nem is érdekli ez a viccdömping, amit politikának hívnak…

Ezúton üzenem neki, és mindenkinek, akinek „elege van”: pont EZ volt a cél! Elunni, belefásulni, nem foglalkozni vele! Lehetőleg félelemből, vagy akár közönyből – mindegy, mindkét esetben jól manipulálhatókká vállunk, alacsony kockázati tényezővel fűszerezve… Nincs ezzel baj talán, valamikor 56 után is hasonló zajlott le, ennek köszönhetően váltunk a legvidámabb barakká! Talán most is vetnek még valami koncot – legalább papíron, ahogy szokták…

Csak kérdezem: akkor hova a fészkes fenébe lett az az ünnepelt szabadság?

Hogy ki mikor érezte meg, hogy valami változás van a történelem folyamán? Még ez sem egyformán meghatározható. Utólag persze átértékelődnek dolgok, de azért a nyolcvanas évek közepén kevesen remélték, hogy a rendszer (hó)napjai meg vannak számlálva…

Sokunknak az István, a király rockopera bemutatója már megbirizgálta a szabadságérzetét. Talán – zsenialitása mellett – pont ez adta meg azt a pluszt a műnek, ami miatt azóta sem születhetett hozzá fogható: engedte, hogy elgondolkodjunk bizonyos dolgokon! A bemutató idején azonban még csak 1983-at írtak a naptárak, így csak az igazán merészek játszottak el a kérdéssel: „mi lett volna, ha”? Vagy egyáltalán: lehetne-e másképp élni, mint azt a Szovjetunió vagy a Központi Bizottság előírja? Merne-e majd bárki is – 1956 és annak megtorlásai, következményei után – másképp gondolkodni?

Valami valóban elkezdődött, csakhogy erről a köznép még semmit nem tudhatott. A többség akkor kezdte el felkapni a fejét, amikor – kereken harminc éve – Nagy Imre és társainak újratemetését nézte… Szép volt, felemelő, és egyben teljességgel lehetetlen. Eddig. Hogy mégis megtörtént, az ékes bizonyítéka volt annak, hogy „valami van”! Hát még, amikor felbukkant egy fiatalember, aki fennhangon, határozottan mondott nemet a hatalomnak! Egy ország zárta a szívébe, nem feltétlenül azért, mert annyira szimpatikus volt, hanem mert azt mondta ki végre, amit tudatosan vagy tudat alatt már mindenki hallani akart: ruszkik haza! Bátran, követelve, bele a hatalom képébe… Naná, hogy mindenki felkapta a fejét!

A sokak számára jól csengő szólamok azonban már akkor megmutatták jellemét, ha valaki tudta a teljes valóságot – csakhogy ez keveseknek adatott meg! Az ugyanis titkos volt, hogy már a temetés napjáig is több mint tízezer szovjet katona hagyta el az országot, természetesen nem Orbán Viktor felszólításának engedelmeskedve, hanem egy rendkívül érzékeny diplomáciai megállapodásnak köszönhetően. Épp ezért a szervezők és a résztvevők meg is állapodtak a rendezvény retorikájáról, amelyet mindenki be is tartott – leszámítva a bozontjaival a koporsó felett harsogó Orbánt. „Bátor tett” – gondolták sokan. „Egy igazi hős!” – tartják róla ma is néhányan ezért a tettéért. Akik azonban „képben voltak”, tudták: egyáltalán nem a saját fenekét, hanem pontosan azt kockáztatta, amit látszólag követelt: a békés megszabadulást a felszabadítóktól. És mindazt, ami ezzel járt… Csakhogy őt már akkor sem az ország érdeke vezérelte, hanem a saját karrierje, amihez ez remek ugródeszka volt: ezt akarták látni-hallani az emberek!

Az utolsó szovjet katona távozásáig még volt néhány év, de időközben Szűrös Mátyás – 1989 október 23-án – kikiáltotta a köztársaságot, és ezzel a pillanattal jegyezzük a rendszerváltást is, mint történelmi eseményt. Hogy mi változott? Sok dolog… Jó is, rossz is. A hirtelen jött szabadsággal sokan nem tudtak mit kezdeni, sokan igyekeztek kihasználni a változás okozta zavaros helyzetet a saját érdekükben. A többség nem azt kapta, amit várt – talán pont azért, mert annyira reménytelen volt korábban ennek a pillanatnak az eljövetele, hogy nem is gondoltak bele, milyen lehet… Ettől – és a hirtelen eluralkodó bizonytalanságtól – aztán még nehezebb lett megtanulni szabadon élni!

Az emberek mégis boldogok voltak: útlevél, fagyasztó, demokratikus választás, bármit is jelentsen az… Ahogy az sem volt egyértelmű, ki miért szabadulna a szovjetektől?!? Bizonyára azok sem voltak kevesen, akik az ominózus 6:0, vagy épp a Los Angeles-i olimpia, esetleg egy orosz nyelvi pótvizsga miatt… De a lényeg: a Hajógyári szigeten több ezren ünnepeltük meg, hogy az utolsó szovjet katona – az ukrán származású Viktor Jegorovics Silov, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka – 1991 június 19-én beült Volgájába és Záhony felé végleg elhagyta az országot. 

Orbán azonban maradt velünk… És focirajongóként ismeri a szabályt: bevált taktikán nem szabad változtatni! Folyamatosan közeledni a tűzhöz úgy lehet, ha útközben mindenkinek azt mondod, amit hallani akar, és aki az utadba áll, azt eltakarít(tat)od onnan. Nem hiába hallhattuk tőle lassan az összes létező ideológiát… Mert ő ebben remek volt, tudta, kinek mit kell mondjon. És elérte, amit akart. Mindig, mindenáron. Egy elbukott választás után már azt is megtanulta, hogyan tartsa meg hatalmát. Ha pedig már ott van, akkor csak szítani kell a tüzet, mert ettől nagyobbnak látszik, hatalmasabbnak – és a füst eltakarja a lényeget… Nos, ez is bevállt: remekül megy neki! Ha vitathatatlan képességeit nem önös érdek, hanem a hazája iránti elkötelezettség vezérelte volna, akkor a legnagyobb politikusok közé emelte volna a történelem. De neki ez kevés volt…

Hosszan lehetne sorolni lajstromját, de ezúttal nem tenném! Mindegy, miket követett el, hogy hány milliárd hova lett általa avagy barátai (kegyeltjei) által, és kiken gázol át, mit rombol le… Mindegy, mert nem látom, hogy valaki végre alkalmas lenne arra, hogy megállítsa! És így holnapra már tovább is pereg a számláló, miközben mi egykedvűen nyugtázzuk: „nahát, tényleg képes volt erre is – ki gondolta volna?!?„

Nem, nem látom a végét… Amit látok, azt meg nem akarom látni! Látom a koporsókat, a harminc évvel ezelőtti újratemetésen. És közben hallom a beszédet, amelyben egy dolog azért utólag igaznak bizonyult:

„Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

Igen, a miénk! Meg a gyerekeinké! Eddig kereken harmincnál tartunk… – de ez a számláló is csak pereg, csak pereg tovább!

Valaki megállíthatná már végre, még mielőtt teljesen elporladunk abban az utolsó koporsóban! Addig is:

„Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.”

Most van rá egy törvény – na bumm! És akkor mi fog változni? Talán kevesebb lesz általa a feketemunka, de legyünk őszinték: ez Magyarország, ahol az adóelkerülés sikk, vagyis számottevően fehéríteni sem fog a gazdaságon…

Hogy miért kellett a pukkanás? Mert ezt megértik az emberek. Ez húsbavágó. Ez mindenkit érint! Legalábbis az, amit ebből tálalnak felé: a „négyszáz órával többet kell dolgozni, és három év múlva kapsz pénzt” tökéletes mondat egy gondolkodásról leszoktatott tömegnek a hergelésre!

Ez persze jó a kormánynak is, hiszen amíg ezen hőbörög mindenki, addig például simán végignyomták a Parlamenten a közigazgatási bíróságokról szóló törvényt, amely ugyan sokkal jobban korlátozza a szabadságunkat, csorbítja demokráciánkat, de a közvélemény számára értelmezhetetlen, nem látják át a lényegét, és különben is: ez valami olyan, mint a betörés vagy egy tragikus baleset – a többség meggyőződése, hogy vele ez nem fordulhat elő, mert ő okosabb, mert ő vigyáz… Hát persze…!

Nem a rabszolgatörvénnyel van baj! Illetve de, nagyon is nagy baj van vele – csak épp nem az, amit az ellenzék (első látásra legalább végre közösen) harsog felénk!

A rabszolgatörvénnyel az a baj, hogy beterjesztették és elfogadták. A kettő között nem voltak megfelelő egyeztetések, hatástanulmányok, felmérések. Nem közelítettek álláspontokat – ez van, és kész! Eldöntötték, tetszik vagy sem: ez van! Ez komoly baj vele, de még komolyabb, hogy gyakorlatilag az elmúlt években minden törvényünk így született! Izomból, azonnal, következmények felmérése nélkül! Nem mintha bármit is számítana itt az a szó, hogy következmény… ez számukra ismeretlen fogalomnak tűnik.

Aztán az is baj, ahogy elfogadták: egy botrányos parlamenti ülésen, a Házszabály több módon való megsértésével, a szavazórendszer nem épp rendeltetésszerű használatával… Ha így, hát így – akkor is ez lesz! És ez baj… De még nagyobb baj, hogy ez a mentalitás, ez a „szarok rád, én megtehetem” megnyilvánulások tömkelege nem épp azt üzeni, hogy ez egy demokratikus ország, ahol a megválasztott vezetőink az ország érdekében tevékenykednek!

Mondom „ország”, nem a szavazóik vagy a haverok – ugyanis a leges legnagyobb baj, hogy a Választások megnyerése nem egy kolesz szoba hajdani lakóinak vezetését jelenti, hanem az országét. Amelybe beletartozik az is, aki történetesen nem szimpatizáns… Csakhogy ebben az országban ez nem így működik: itt, aki nincs velük, az jó esetben nem is létezik… Rosszabb esetben – ha például ellenérzését ki is nyilvánítja – egyszerűen ellenségnek számít! Innentől kezdve szabadon szivatható: kaphatja a rohadtabb zöldséget, kerülhet hátrább a beadványa, pályáznia nem is érdemes, de az adó- és egyéb hatóságok bármikor ízekre szedhetik…

Rabszolgatörvény nélkül is rabszolgák vagyunk, csak ezt még nem mindenki tudja magáról, mert jó helyre szavazott. És azt hiszi, talán majd ő is kiváltságos lehet előbb-utóbb a hűségéért cserébe, de rossz hírem van: aki nem tagja a brancsnak kezdetektől, annak nincs esélye másra, mint ígéretre, az ígéretek földje helyett! Ha az érdek úgy kívánja, akkor esetleg morzsákat hintenek elé, de a harminc ezüstöt már hiába várná…

Évek óta fújom, hogy rossz irányba megyünk, és az élet eddig sorra igazolt. Már nem mondom, mert aki látja a híreket, az tudja… aki csak azt látja, amit mutatnak neki – annak én úgyis hiába mondanám… Legfeljebb dühöngök magamba (vagy a blogomba) csendesen.

Egy biztos: nem lesz vége magától! Sőt, a helyzet napról napra rosszabb! A hatalommániás dafke-kapitány és barátai szinte már minden napra produkálnak valami olyat, amely sok országban önmagában elég lenne, hogy „visszahívják”, de ők – mintha csak magukat treníroznák – sorra bizonygatják, hogy bizony ezt is megtehetik! És nem, nem látom magam előtt a képet, ahogy a fejéhez kap valamelyik egy tüntető tömeg láttán, majd beadja lemondását… Vagy a közlekedésében megbénított város miatt felszólítaná valamelyik miniszterét… vagy egyáltalán: bármi olyat reagálna bárki a „brancsból”, ami nem pökhendi vállrántás, amiben nincs benne, hogy „le vagytok szarva, akkor is ez lesz”! Boldog karácsonyt – ahogy egy miniszterelnök reagálhat egy ellenzéki számonkérésre… Mert neki ezt is lehet!

Jut eszembe: időközben elmúlt karácsony, de a (nyáron!) ekkora ígért sajtótájékoztató – ahol majd mindenre kitér, és kérdezni is lehet tőle – valahogy elmaradt… Pedig a MÚOSZ – az az újságírói szövetség, aki fizetett hirdetésben sem hozhatja le időnként közleményeit – felajánlotta segítségét is a szervezésben… De nem: itt már nincs érdemben ellenzéki média, akik még tartják magukat, azok a legtöbb tájékoztatóra be sem tehetik a lábukat. Ha mégis, akkor sem kérdezhet senki. Nincs kérdés, nincs vita, nincs válasz… csak a megszerkesztett szöveg, amely a csapból is folyik. Az például feltűnt valakinek, hogy a fővárostól 50-60 kilométerre már nem lehet más hírt hallgatni rádióban, mint a kormánynak tetsző MTI híreit? Hogy az esetleg nekünk nem tetszik? Rabszolga ne válogasson, örüljön, hogy már (még?) nem divat az ostor és a fekete autó…

Nem, a fekete autó tényleg nem jön hajnalban – ettől még egyetlen pillanat alatt hoznak bárkit olyan helyzetbe, hogy az inkább azt választaná… Most más a trend, de a végeredmény számít: aki útban van, aki vétett, annak – és akár a családjának – annyi! Ez itt Orbán országa, és Kövér Parlamentje, se civil, se ellenzék ne próbáljon meg mást akarni, mint amit ők…

Hogy meg kell(et volna már rég!) állítani? Ez nem is kérdés… Igaz, fájni fog, de mint a születés: túl kell esni a fájdalmakon, hogy az élet vegye át a helyét… Persze, az ellenzék csitít – de attól tartok: leginkább azért, nehogy utólag bárki őket tegye felelőssé, ha a helyzet eldurvul. Márpedig elfog, ez szinte biztos!

Hogy ki fogja ezt véghez vinni? Részemről lassan már tökmindegy, csak valaki tegye meg! Nem, sajnos alkalmas személyt nem tudok – bár az elmúlt hetekben bukkantak fel új és szimpatikus arcok. De azt hiszem, abba a helyzetbe, ami egy nagy (el)takarítás után vár majd az új vezetésre, abba a világ legjobb vezetői is belebuknának! Azért is, mert a megismerhető adatok már önmagukban is katasztrofálisak (elég, ha csak az egészségügybe, oktatásba gondolunk bele), a szekrényekből kidőlő csontvázakkal tarkított kozmetikázatlan valóság vélhetően meghaladja majd bárki szakértelmét és stratégiai képességét… És akkor még nem beszéltünk a kellően beépített, mindent átszövő szimpatizánsokról, akik tutira vérbosszút követelnek majd kedvencük bukásáért, és ott tesznek majd keresztbe, ahol csak tudnak – miközben kirúgni sem lehet őket részint a szerződéseik miatt, részint azért, mert az ő helyükre esélyes munkaerő már rég Nyugaton mossa inkább a lábasokat…

Káosz és bukás – hogy ez miért jobb mégis, mint a jelenlegi állapot? Mert a mostani – exponenciálisan növekvő sebességgel – száguld az összeomlás felé! Méghozzá az egész ország összeomlása felé! De ha bekövetkezik, akkor a személycsere annyit tesz majd: valamelyik kesztyűbáb előlép marionettfigurává…

Míg egy sima politikai buktatás, egy mielőbbi semlegesítés hiába okoz majd káoszt: abba nem az ország, csak előbb a mostani, és – ilyenek vagyunk: fájni fog, mérgesek leszünk – az új vezetőség bukik majd bele.

Ám apránként talán elindul valami, amit úgy hívhatunk: Magyarország. Egy Magyarország, amelynek van egy demokratikusan, többség által megválasztott kormánya, amely egy egész országot vezet… 

Lassan már az is mindegy, merre – csak végre ne turbóra kapcsolva a szakadék felé!

Pedig ez történt! És nem csak azért, mert ismét az éj leple alatt vittek véghez olyan döntéseket, amelyek sötétek, gonoszak, és főként: szembe mennek a közakarattal (no meg józan ésszel, becsülettel – de hagyjuk is ezeket a divatjamúlt fogalmakat!).

Tulajdonképp nincs itt semmi látnivaló, semmi újdonság! Anno a Szabadság téren a német megszállás emlékművét is éjjel emelték be, most Nagy Imre szobrát vitték el a a sötétség biztonságában. Ez nem új módszer… Megszületett a döntés és innentől mindegy, ki mit mond, vagy érez, gondol – márpedig annak úgy kell lennie! Naponta többször szembesülhetünk ezzel a mentalitással – ez sem új!

Valójában – bár sokan remélték, hogy „ezt azért nem merik megtenni” – egyre többen tudjuk: nincs akadály, nincs olyan, hogy „nem meri”! Nincs már min meglepődni…

Miért zavar ez most mégis jobban, mint a többi „dafke” végig vitt döntés, törvény, intézkedés? Talán azért, mert már rég nem csak betelt, hanem erősen túlcsordult a pohár… Vagy azért, mert ez már annyira nyilvánvalóan arcul köpése az országnak, elveknek, demokráciának, hogy arra már nincs szó!

Nagy Imre munkásságáról lehet vitatkozni. Ki így, ki úgy ítéli meg – ez valahol normális egy demokratikus, szabad országban, amelyért ő is igyekezett mindent megtenni. Azt azonban nehéz vitatni, hogy tisztességes és becsületes politikusként próbálta az ország javát szolgálni. Már önmagában ezért is méltatlan – és végtelenül kegyeletsértő – hogy a három évtizedig női álnéven elföldelt egykori miniszterelnök, akinek a „kissé” megkésett végtisztesség megadása szinte szimbóluma a rendszerváltásnak, most – túl exhumáláson, újratemetésen – ezúttal az emlékművét pakolásszák egyesek kényük-kedvére, sunyin és pökhendin, ahogy az manapság szokás.

Ha ez nem lenne elég gyomorforgató, akkor ráadásként az eredeti helyszínen Parlamentet vigyázó tekintete most majd korábbi hóhérait nézheti… Fekete humor? Vagy csak szimpla gyalázat? De ez még mindig nem minden!

Mert minderről ráadásként az az ember hozott döntést, aki az újratemetésen a koporsójába kapaszkodva lépett fel a politikai karrier létrájára – miközben csak néhányan tudjuk: már akkor is jól csengő hazugság volt szavainak magva! (Mára az sok-sok ember abban a hitben él, hogy a szovjet csapatok azért távoztak, mert Orbán Viktor felszólította őket Nagy Imre temetésén! Miközben erről a beszéd idején már rég megszületett a megállapodás…) Magasztalta, és példaértékűnek tartotta a hajdani miniszterelnököt. És most ugyanez az ember tiporja sárba az emlékét és viteti el az éj leple alatt!

Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. (Idézet az újratemetésen elhangzott beszédből)

Mert az éj sötét… – csakhogy úgy tűnik: már a nappalaink is megteltek iszonyattal!

Egy pillanatra hinni tudtam abban, hogy lehet változás! És ez egy fontos pillanat volt, mert megmutatta ország-világ előtt (na jó, de legalább az internetről tájékozódóknak), hogy a király meztelen: igen, itt lehet képviselőt ütni a biztonsági őrnek, a köztévé lehet egy ember magántulajdona, amit közpénzből működtet, magánsereggel védhet. Úgy, hogy oda a rendőr se mehet be. Megmutatta, hogyan zajlik a törvénykezés (ha én egyszer azt mondom, akkor az lesz és kész), hogy vannak, akik minden törvény felett állnak és bármit megtehetnek, mindenki más csak azt, amit ők megengednek… Hogy mindenre lehet a válasz egy cinikus képenröhögés – csak mert megtehetik! És még örülhetünk, ha csak röhögnek…

Jó, hogy ezt megmutatták! Jó, hogy aki élőben követte az eseményeket, vagy aki visszanézi a felvételeket, az láthatta mindezt – csakhogy ezek többsége ezt eddig is tudta, legfeljebb megerősítést nyert bennük. Vagy legfeljebb azt mutatta meg számukra, mennyire minden képzeletet felülmúlóan nagy a baj…

És most?

Most kijöttek azok, akik bementek az MTVA székházba, elcsitították a tömeget… Ma már nem lesz különösebb tüntetés, mindenki készülődhet tovább a karácsonyra – ha van még miből és még van kinek!

Hogy mi változott? Semmi!

Egy pillanatnyi reménysugár, ami – karácsonykor miért ne hihetnénk a csodákban – azt sugallta: lehet változás! Van remény! Hiszen lám: összefogtak a pártok, együtt teszik a dolgukat!

Tényleg csodás – és sajnos tényleg csodaszámba menő! Eddig hiába mondtam, hogy valóban összefogni kell, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanaz kell legyen az értékrend, nem azt jelenti, hogy mostantól kézakézben sétálgasson a DK és a Jobbik aktivistája – hanem hogy egy közös cél érdekében kéne dolgozni: az országban a működőképesség és a demokrácia helyreállításáért. Pusztán azért, mert másképp nincs létjogosultságuk: a diktatúrának nincs szüksége ellenzékre, pártokra – legfeljebb biodíszlet gyanánt!

Volt egy pillanat… Az emberek ezrei az utcán, az advent és a mínuszok ellenére – miközben az összes ellenzéki párt együtt tesz valamit, ami akár működhet is! Jó volt egy pillanatra eljátszani a gondolattal, hogy történhetnek itt most Nagy Dolgok, amitől helyreáll a rend…

– Csak békésen, erőszakmentesen…! – hangoztatták a képviselők. Igen, jó lenne így, én is ezt vallom, gyűlölöm az erőszakot! De sajnos ez arra is kevés volt, hogy újabb ráncokat varázsoljon A Homlokra! Amíg az emberek az utcán tüntettek, a képviselők pedig a TV székházában, amíg a biztonság őrei országgyűlési képviselőt vertek és mentőt tartóztattak fel, addig a Vezér hol a Vidi meccsén szurkolt a győzelemért, hol afrikai emberek gondjait vette Bécsben a nyakába…

Tényleg van még gondolkodásra képes ember, aki elhiszi, hogy békésen, törvényes, demokratikus eszközökkel lehet itt változtatni valamit? Békésen, miközben (bocsánat, de) szarnak a fejére? Törvényesen, azokkal szembe, akik a törvény felett állnak? Demokratikusan, egy diktatúrában, ahol csak az történhet, amit a Vezér jóváhagy?

Volt egy pillanat… igen…

Elmúlt!

Pénz számolva, asszony verve jó – gondolhatta, amikor mindenki ordibált: verik a képviselőnőt! A csalással, törvénytelenséggel való szembesítés is csak sunyi mosolyra volt elég…
Pont az (amúgy sem létező) Alkotmány vetne gátat királyságának, ha ő éppen ezt akarná?!? 

Rabszolgák vagyunk, hiszen bárki kénye kedve szerint dönthet sorsunkról, és mi nem tudunk, talán nem is akarunk ellent mondani! Nem azért, mert jó, hanem mert féltjük azt, ami van, és inkább hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok – így legalább van kire mutogatni is, mondhatjuk, hogy nem a mi hibánk…

Rabszolgák vagyunk, akiknek megszabják, mikor hol a helye, mit tehet és mit nem… Mit tanulhat és mit nem… Mikor szülhet és mikor nem… Mikor pihenhet meg és mikor kell kihajtsa a belét is… Mikor és hol hajthatod álomra a fejed, és mennyiért…

400 óra – nem a világ… Plusz 10 hét az 52 mellé! Nem is olyan sok talán! Igaz, a kifizetésére nincs garancia, ahogy arra sem, hogy a munkáltató 3 év múlva még egyáltalán létezik… Pláne, ugyanazon az adószámon… Hogy túlhajtod magad, és pénz helyett csak a rothadó egészségügy karjai várnak rád? Így jártál… Hat napos munkaheted mellett még szabad (néha) a vasárnap, hogy templomba menj egy imára – néha tényleg többet gyógyít, mintha a körzeti dokidhoz mennél… Ellent mondani meg úgy sem fogsz, mert kell a meló!

Rabszolgák vagyunk! Így van ez sokfelé a világban – ettől még nem lennénk különlegesek! De csak néhány országban történik mindez úgy, hogy valaki felkel, és ha úgy tartja kedve, hoz egy törvényt, bármiről! Vagy bármiről is! Nem számít, megvalósítható-e, nem számít, milyen következményei lesznek, kit érdekel?!? Ő így döntött, ez lesz – és pont!

És majd jönnek az „emberei” és megszavazzák, megszerkesztik, kihirdetik, hogy épp mi Az Akarat…

Egy országban, ahol a miniszterelnöktől 5 méterre megrángatnak egy ellenzéki képviselőnőt, ahol nem számít törvény. házszabály, ha egyszer véghez kell vinni az akaratot – nincs ellenszer!

Mehetsz feljelentést tenni Polt Péter ügyészségére, követelheted, hogy Pintér rendőrsége folytasson vizsgálatot vagy a közmédia tegyen nyilvánossá nyilvánvaló, közérdekű dolgokat – de ez egy ilyen ország: itt ez csak egy mosolyra elég… Esetleg egy csokira Kövértől, egy Boldog karácsonyt beszólásra Orbántól… Az embereik eközben áhítatosan védik a rendszert – nem feltétlenül azért, mert hisznek benne, de saját érdekükben mindenképp. 

De ne gondoljátok, hogy ők nem rabszolgák, csak mert ostor van a kezükben, és kedvükre suhintgathatnak vele: nagyon jól tudják, hogy ők is csak addig számítanak, amíg egyetértően bólogatnak! Amíg minden pillanatban kiállnak gazdájukért! Amíg minden mozdulatuk őt szolgálja…

Rabszolgák ők is… De egy rabszolgának sem ad felmentést, hogy „parancsra tettem”! Márpedig eddig minden rendszernek vége szakadt egyszer!

Például az, hogy miért? 

Mert menekült az igazságszolgáltatás elől? Az nem bűnpártolás, jobb helyeken? Netán szolidaritásból: ki tudja, mikor fordul a kocka? Tudomásom szerint – ha bízhatunk Szijjártó hivatalában – egy biztonságosnak tartott országból érkezett Gruevszki, méghozzá Magyarország által is támogatottan EU csatlakozásra váró, tehát demokratikus jogrenddel rendelkező országból. Ahol történetesen elítélte a bíróság! A nemzetközileg (és elvileg Polt Péter által is) elismert bíróság, méghozzá letöltendő börtönbüntetésre! Nem illene ezt tiszteletben tartani?

Érdekelne az is, hogy hogyan?

Mert a hivatalos ítéletet követően (ahogy ez hazánkban is szokás) bevonták az ex-miniszterelnök útlevelét – márpedig az jelenleg nem mellőzhető a schengeni határ átlépéséhez. Igaz, egy diplomata rendszám mögé bújva ez bizonyára nem okoz problémát, hiszen az autó egy darabka Magyarországként működik jogilag: ha abba beszállhatott, akkor már gyakorlatilag átlépte a határt. 

Csakhogy az útlevél hatósági bevonása nem pusztán egy dokumentum mellőzése, hanem egyben a határ átlépésének a tiltása! Nem azért vonják be, hogy ne tudja magát igazolni vele, hanem azért, mert nem hagyhatja el az országát… Legalábbis: törvényesen!

Innentől kezdve nem értem, hogyan kísérhették át magyar diplomaták – különösen úgy, hogy azzal ne sértettek volna meg (nem is egy) törvényt, ahogy azt a külügyminiszterünk ma nyilatkozta. Márpedig ő ezt mondta… és – bár ő még nem jelentette ki – vélhetően nem hazudik?!? Vagy mégis?

De legyünk nagyvonalúak: átjutott, itt van! Jó, nem a tranzit zónában, ahol lennie kéne – ezt még meg is értem. Nekem ugyan nem tűnt terhesnek, sem kiskorúnak… de egy miniszterelnöknek élete végéig jár ez a cím, még akkor is, ha elítélték korrupció miatt! Hát jó, kapjon különleges bánásmódot!

Tehát itt van, és menedéket kért, majdnem hivatalosan – már csak el kellett bírálni a kérelmét ennek megfelelően! Mert az fel sem merülhet bennem, hogy „valaki” baráti, avagy kollegiális viszonya miatt segítene neki menteni az irháját! És bár mindig kell egy barát – különösen, ha az egy miniszterelnök – csúf rágalom, hogy az egész csak valami eszement hatalomfitogtatás lenne…

Szerencsére a mi külügyminiszterünk olyan megnyugtatóan elmagyarázta a dolgokat:

… nem történt bűncselekmény, mindenki szabályosan járt el, a magyar állam semmilyen szöktetésben nem segített. 

Valamint azt is mondta, hogy nem hisz az összeesküvés-elméletekben! Amit értek…

Csak azt nem értem: akkor mi alapján döntötték el a kérelmet? A sokszor egy évig is elhúzódó procedúrát néhány nap alatt elbírálták. Gondolom, ennyi idő alatt pik-pakk lefordították az ítéletét eredményező peranyag többszáz oldalát, felmérték – a jogrendjében nem vitatott – hatóság börtönjeinek körülményeit, és – tekintettel a várható hazai és nemzetközi visszhangra – különös gonddal utánajártak, hogy Gruevszki valóban egy olyan személy, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni*.

Csak így történhetet…

( * – idézet az ENSZ menekültek helyzetéről szóló 1951. évi Egyezmény meghatározásából)

Már az iskolapadban igyekezett megalapozni a megfelelő társaságot, és igazán kiváló munkát végzett! Ennek köszönhetően egyetlen kolesz-szobából sikerült összehoznia később az ország főméltóságait! De már korábban is jól választott barátot, hiszen a nemzet gázszerelője és elsőszámú vállalkozója már kicsi korától mellette állt. Hiába a szegény sors, a nehéz gyerekkor, az apai bántalmazás, azért jó körökben mozgott legalább!

Érthető, ha maga is gyors karriert futott be, a támogató barátok között ugyan felbukkant egy-egy fura alak – valami Josip Tot, meg Kaya Ibrahim, meg ilyenek – de csak a holdudvarral tudták összefüggésbe hozni, így természetesen ez nem (ez sem) zavarta meg politikai pályafutását. Meg az erkölcsi bizonyítványát sem… Tíz évi nyomozgatás után sem sikerült eljutni egy vádemelésig, hála a barátoknak…

Hogy kik ültek mellé a régi rendszerből – arról hosszan lehetne mesélni, de a legkínosabb részek a FIDESZ-nek köszönhetően titkosítva lettek, így csak az arcok és eszmék váltakozásaiból lehet következtetni arra, hogy „a múltat végképp eltörölni” igenis lehet… Meg a jelent is, ha úgy alakul! A jövő pedig nagyon biztató: egy miniszterelnök barátjának lenni ugyanis roppant kifizetődő! A brancsban a multimilliomosok egy főre jutó aránya kettő! De hát gazdagnak lenni nem törvénytelen, minden másra ott a MasterCard – ahogy a reklám mondaná! Bizonyítani pedig egy másik barátnak kellene az ellenkezőjét… Szerinted?!?

Időnként persze kiderül egy-egy barátról, hogy megtévedt esetleg, de a barátság olyan, mint a házasság: jóban-rosszban együtt! Például Pecináról is – ő volt az ember, aki végre segített kivégezni a Népszabadságot – kiderült, hogy hűtlen kezelés és csalás miatt 22 hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és 288 ezer euró pénzbüntetés befizetésére ítélték. Na, bumm! Zaid Naffa, a jordániai csodavállalkozó is megbukott az átvilágításon, de nem is kapott állampolgárságot, hiába kérte! Igaz, ettől még kedvére járkálhat a magyar Parlamentben, akár díszvendégként is. De az igaz barát nem foglalkozik ilyen apróságokkal, még családon belül is előfordulhatnak ilyenek! Persze, nem a miniszterelnök családjában, ők feddhetetlenek! Hiába is próbálnék bármit mondani rájuk, csak sötétben tapogatózom! Tiszták és fehérek, mint a hóember! Mint mondjuk az Olaf, a Jégvarázsból…

Térjünk is inkább vissza a barátokra! Akikkel néha persze előfordulhat, hogy összevitatkoznak, de a szövetség, az évek, a közös múlt azért ilyenkor is köteléket biztosít. A többség – némi mosolyszünetet követően – visszatérhet, esetleg kis külszolgálat után… Ha pedig akkora a harag, hogy mégsem, akkor (gecire) mindegy, hol folytatja pályafutását!

Szerencsére a barátok száma többnyire csak nőtt: a hazai tábor egységes kiállása mellett egyre több külföldi barát is felbukkant. A szomszédja például az a Ghaith Pharaon lett, akit nem csak csalással, fegyverkereskedelemmel, prostitúcióval vádolnak sok más mellett, de terrorizmus támogatásával, sőt: illegális bevándorlás elősegítésével is… De hát: halottakról jót vagy semmit – így róla már nem beszélünk! De ha már bevándorlás…

Ezek a fránya migránsok jönnek itt az útleveleikkel, de szerencsére a sokmilliárd forintból felhúzott és őriztetett kerítés megment minket tőlük! Illetve: azt gondoltuk… vagy gondolták sokan, hogy mi aztán biztonságban vagyunk! Jó, ha útlevéllel, érvényes vonatjeggyel nem is, de jópénzért államkötvényt vásárolva azért jöhettek páran eddig is! A nagy számok törvénye alapján be-becsúszott néhány bűnöző is, hát Istenem… Nagyobb baj, hogy azt hittük: a kerítés és az odavezényelt katonák-rendőrök hada megvéd minket, erre kiderült, hogy még egy útlevelétől megfosztott körözött bűnöző is simán átslisszanhat rajta!!! No de ilyet…

Hát igen, a barátok… Jó, ha van az embernek, kiváltképp, ha az illető éppen miniszterelnök valahol! Simán megszervezi, hogy néhány diplomata megsegítse őt a bajban. Mert van az úgy, hogy az ember az egyik pillanatban még miniszterelnök, a másikban meg szökésben lévő elítélt… és olyankor bizony jól jönnek a barátok!

Ha már elpufogtattam néhány közhelynek számító (a mondás szerint épp ezért igaz!) gondolatot, akkor azzal is fejezném be: minden jó, ha jó a vége!

És bár nehéz néha elhinni, de barátok ide vagy oda – egyszer minden véget ér…

Világszerte közel 400 média dolgozó nem teheti, mert épp börtönben van. Ennél persze jóval többen, de hivatalosan ennyien vannak, akik a munkájukért kerültek oda. Nem is olyan sok! 74 közülük a baráti Törökországban várja szabadulását, vagy hogy leteljen az életfogytiglanja… Szívás! Na ugye, milyen jó nekünk?!?

És nekik is, mert ők még élnek! Csak ebben az évben – eddig – 45 újságírót öltek meg, mert végezték a munkájukat. Negyvenöt ember, aki arra szánta életét, hogy tájékoztasson, leleplezzen, rávilágítson dolgokra, de az idei karácsonyt már nem töltik szeretteikkel, mert megölték őket! Tehetik, sokszor minden következmény nélkül… Mert ez egy ilyen világ! 1992 óta 848 újságírót öltek meg büntetlenül…

November második napján nem csak azért emlékezünk rájuk, mert már nincsenek közöttünk – ez a nap világszerte az újságírókkal szembeni bűntettek büntetlensége elleni küzdelem nemzetközi napja lett…

Hogy ez Magyarországon miben nyilvánul meg? Nem tudom! Mert ugye, egyelőre itt csak Mindszentek van, meg Halottak napja…