Azt mondják: itt márpedig jogállam, és sajtószabadság van! És én nagyon szeretnék hinni  ebben, ahogy abban is, hogy egy demokratikusan az ország élére megválasztott csapat nem hazudhat egy ilyen fontos dologban! Mondjuk, másban sem! Csak… – valahogy én mást tapasztalok!

Van-e szabad sajtó ott, ahol a közszolgálat sokmillió (adó)forintból fenntartott intézményei által közölt hírek szerint mintha meg sem történtek volna olyan dolgok, amelyeknek akár saját magam is részes voltam?

Ha a közszolgálat tudósításából tájékozódik valaki, akkor péntek este hétkor még nem tudhatta meg, hogy ezrek vonultak az utcára, hogy kiálljanak az Index mellett és/vagy a sajtó szabadságáért. Nem tudhatta meg, hogy két becsületbeli pert vesztett az az ember, akivel épp szerződést újít az állam. Vagy mit vett aznap – és egyáltalán kicsoda? – Mészáros Lőrinc. És még sok mást sem… Ellenben pontos képet kaphatott arról, hogy ránézésre kissé elpocakosodott miniszterelnökünk – hála a katonaságnak és az edzőtáboroknak – olyan jó formában van, hogy meg sem kottyan neki egy pár napos tanácskozás és a hátán is elvisz néhány libernyákot! Hogy ez a kifejezés kinek szólt és egyáltalán kiket takar pontosan? Nos, ez nem derült ki, ahogy az sem, hogy Karácsony Gergely mit gondol saját munkájának „tutyi-mutyi, hazug” minősítéséről. Ő ugyanis – bár a főváros polgármestere – a közszolgálatban nem kap szót. Pontosabban ő sem, merthogy közszolgálati csatornára ellenzéki politikus nem kerülhet be élőben. Legfeljebb vágva, és örüljön, hogy egyelőre még nem négyfelé!

Igaz, a kormány tagjai se nagyon kommunikálnak az ellenzéki média jelenlegi maradékában, noha nem csak híveiknek, hanem egy egész országnak a vezetése lenne feladatuk. Csakhogy az ellenzéki meghívásokra nem jelennek meg, a saját sajtótájékoztatóikra pedig nem hívják meg azokat, akik esetleg kínosat kérdeznének… Vagy bármit megkérdőjeleznének!

Így aztán akadoznak a hírek: országos rádió már nincs is olyan, amely ne az MTI által fémjelzett „fentről jóváhagyott” egyenhíreket sugározná frekvenciáján. Igaz, a fővárosban is talán csak a Klubrádió ad mást.Televízióban vidéken a közszolgálati csatornákon kívül a TV2 és az RTL jut el a háztartásokba, előbbi már beállt a sorba, utóbbit próbálják ellehetetleníteni, de még állja a sarat… Nyomtatott médiából lassan csak a helyi lapokat olvassák – megyétől függetlenül ugyanazzal a tartalommal. Aki nem megy az Interneten utána a híreknek, annak esélye sem lesz, hogy képet kapjon a valóságról.

Ez lenne a sajtószabadság?

Tény: én még leírhatom, amit gondolok dolgokról! Kirakhatom a Facebookra vagy a saját weboldalamra akár! Sőt, eddig kirakhattam a blogomra is, ami hajdanán a Népszabadság oldalán “lakott”, mostanában pedig az Index adott neki teret. Éltem is vele, így egy-egy irományom – ha az ügyeletes szerkesztőnek elnyerte a tetszését (sajnos: többnyire inkább a várható vita által generált kattintások és nem a tartalma miatt) – akár az index.hu címoldalára is kikerülhetett, ami öt-tízezer, de néha akár húsz-huszonötezer olvasóhoz is eljutott ezáltal. De ez már a múlt…

Marad a saját weboldalam és a közösségi portálon az ismerőseim – ami megtisztelő, és próbálok cserébe nem az agyukra menni, és legfeljebb egyszer osztok meg mindent. De még ha fizetett hirdetéssel próbálnám népszerűsíteni “firkáimat”, akkor is nehezen jutna el két-háromszáznál több olvasóhoz. Ráadásul ők sem feltétlenül merik megosztani, „lájkolni-kommentelni” írásaimat, mert megláthatja a főnök, ami akár az állásába is kerülhet!

Nos, jelen állás szerint ilyen a sajtószabadság magyaros módra! Elhallgatott, meghamisított hírekkel, bedarált vagy felszámolt szerkesztőségekkel, állástalan újságírókkal, semmibe belekiabált véleményekkel, fű alatt olvasott blogokkal…

„Eltakarom – de be nem fogom!” – hirdette a maszkom a pénteki tüntetésen. Én azért – vagy inkább: „csakazértis” – írok tovább! Hogy kinek és miért, azt néha magam sem tudom. A saját oldalamon bárki megtalál, egyelőre ott még nem szabhat neki gátat senki. Legalábbis: ma még nem… 

Talán majd egyszer lesz itt egy ország, ahol lehet egy blog, ahol még én is elférek! És a sajtószabadság is. Ha még emlékszünk majd rá…

Addig is: https://mammypress.hu/

– Mit rinyálsz? Azt írsz, amit akarsz… – vágják időnként a fejemhez, ha meg merem kérdőjelezni a szabadság, a demokrácia jelenlétét. Márpedig ez gyakorta megesik, az idézet azonban a legenyhébbek közül való, minden jelzőtől megcsonkítva, pedig igen választékosan szoktak megnevezni…

Igazuk lenne?

Szeretném hinni, hogy igen! Hogy tényleg csak én látom rosszul, hogy én túlzom el! Hogy csak az én hülye elveim – mely szerint nekem ne mondják meg se jobbról, se balról, hogy mit gondolok a dolgokról – tartanak vissza attól, hogy egy szerkesztőségben ülve püföljem a billentyűzetet, és nem az, hogy ma nincs ilyen szerkesztőség. Készséggel elfogadnám, hogy én írok bénán, és ezért jelennek meg úgy általában az 500. olvasás után azok az egyébként bizonyára kedves, jóakaró emberek, akik rendre utasítanak, hogy micsoda népellenes, nemzetromboló görény vagyok, és minek él az ilyen egyáltalán… Szeretném egy pillanatra elhinni, hogy ez mind igaz, és ők a jók, és én meg itten csak károgok, mint egy hülye…

Csakhogy: nem megy!

Nem megy, mert azt látom, hogy lassan senki nem meri az arcával, nevével vállalni a véleményét! Mondjuk az engem bírálók sem, de ez nem érdekel. Az érdekel, hogy valóban jogos a félelem, mert ha vállalod a véleményed, amely épp ellentétes az aktuális fuvallattal, akkor te ellenséggé válsz. Innentől kezdve a kisboltban a csúnyább húst kapod, a rohadtabb zöldséget, és ez a szerencsésebb helyzet, mert boltot könnyebben vált az ember. Munkahelyet már nehezebb, márpedig az állásodat kockáztatod, ha a véleményed nem csak eltér a főnöködétől, de még hangot is adsz neki! A nőgyógyász az erkölcsöd kéri számon, a tanár az ideológiát… De nem kell ehhez politika, mindegy, hogy jobb, vagy bal, néha elég egy Pride, egy focicsapat, egy vallás, vagy épp a menekültkérdés… Ha hangod eljut a főnökig – jó eséllyel kereshetsz másik munkahelyet!

Tegnap egy városnév mögé bújva valaki összefoglalta az elmúlt öt év – vélt vagy valós – disznóságait. Senki nem erősítette meg, senki nem cáfolta – mindenki csak azt vetette a szemére, hogy „ja, hát arctalanul pofázol itten”! Kisváros… bennfentesnek tűnő információkkal – vajon meddig maradna a helyén névvel és arccal? És bár őt emeltem ki, naponta futok bele hasonlóba – pontosabban már csak ilyenbe!

EZ lenne a szólásszabadság?

Ahol nem merik leírni, elmondani, felvállalni az emberek még a legszűkebb közösségben sem a véleményüket? Ez lett a nagy rendszerváltásból, aminek az útlevélen kívül a szabad véleménynyilvánítás volt az egyik legsarkalatosabb eredménye? Ezt az eredményt ünnepeljük? Ez az a szabadság, amiért odaadtuk a gulyáskommunizmus által nyújtott létbiztonságot? Tudom, tetszettünk volna forradalmat csinálni…

Barátom – médiában dolgozik, eddig legendásan nagyhangon politizált – ma keserűen legyintve mesélte, hogy Puzsér után most a herevasalással „elnépszerűsödött” Berki készül a főpolgármesteri székbe. Döbbenten hallgattam, ahogy kifejtette, már mennyire nem is érdekli ez a viccdömping, amit politikának hívnak…

Ezúton üzenem neki, és mindenkinek, akinek „elege van”: pont EZ volt a cél! Elunni, belefásulni, nem foglalkozni vele! Lehetőleg félelemből, vagy akár közönyből – mindegy, mindkét esetben jól manipulálhatókká vállunk, alacsony kockázati tényezővel fűszerezve… Nincs ezzel baj talán, valamikor 56 után is hasonló zajlott le, ennek köszönhetően váltunk a legvidámabb barakká! Talán most is vetnek még valami koncot – legalább papíron, ahogy szokták…

Csak kérdezem: akkor hova a fészkes fenébe lett az az ünnepelt szabadság?

Hogy ki mikor érezte meg, hogy valami változás van a történelem folyamán? Még ez sem egyformán meghatározható. Utólag persze átértékelődnek dolgok, de azért a nyolcvanas évek közepén kevesen remélték, hogy a rendszer (hó)napjai meg vannak számlálva…

Sokunknak az István, a király rockopera bemutatója már megbirizgálta a szabadságérzetét. Talán – zsenialitása mellett – pont ez adta meg azt a pluszt a műnek, ami miatt azóta sem születhetett hozzá fogható: engedte, hogy elgondolkodjunk bizonyos dolgokon! A bemutató idején azonban még csak 1983-at írtak a naptárak, így csak az igazán merészek játszottak el a kérdéssel: „mi lett volna, ha”? Vagy egyáltalán: lehetne-e másképp élni, mint azt a Szovjetunió vagy a Központi Bizottság előírja? Merne-e majd bárki is – 1956 és annak megtorlásai, következményei után – másképp gondolkodni?

Valami valóban elkezdődött, csakhogy erről a köznép még semmit nem tudhatott. A többség akkor kezdte el felkapni a fejét, amikor – kereken harminc éve – Nagy Imre és társainak újratemetését nézte… Szép volt, felemelő, és egyben teljességgel lehetetlen. Eddig. Hogy mégis megtörtént, az ékes bizonyítéka volt annak, hogy „valami van”! Hát még, amikor felbukkant egy fiatalember, aki fennhangon, határozottan mondott nemet a hatalomnak! Egy ország zárta a szívébe, nem feltétlenül azért, mert annyira szimpatikus volt, hanem mert azt mondta ki végre, amit tudatosan vagy tudat alatt már mindenki hallani akart: ruszkik haza! Bátran, követelve, bele a hatalom képébe… Naná, hogy mindenki felkapta a fejét!

A sokak számára jól csengő szólamok azonban már akkor megmutatták jellemét, ha valaki tudta a teljes valóságot – csakhogy ez keveseknek adatott meg! Az ugyanis titkos volt, hogy már a temetés napjáig is több mint tízezer szovjet katona hagyta el az országot, természetesen nem Orbán Viktor felszólításának engedelmeskedve, hanem egy rendkívül érzékeny diplomáciai megállapodásnak köszönhetően. Épp ezért a szervezők és a résztvevők meg is állapodtak a rendezvény retorikájáról, amelyet mindenki be is tartott – leszámítva a bozontjaival a koporsó felett harsogó Orbánt. „Bátor tett” – gondolták sokan. „Egy igazi hős!” – tartják róla ma is néhányan ezért a tettéért. Akik azonban „képben voltak”, tudták: egyáltalán nem a saját fenekét, hanem pontosan azt kockáztatta, amit látszólag követelt: a békés megszabadulást a felszabadítóktól. És mindazt, ami ezzel járt… Csakhogy őt már akkor sem az ország érdeke vezérelte, hanem a saját karrierje, amihez ez remek ugródeszka volt: ezt akarták látni-hallani az emberek!

Az utolsó szovjet katona távozásáig még volt néhány év, de időközben Szűrös Mátyás – 1989 október 23-án – kikiáltotta a köztársaságot, és ezzel a pillanattal jegyezzük a rendszerváltást is, mint történelmi eseményt. Hogy mi változott? Sok dolog… Jó is, rossz is. A hirtelen jött szabadsággal sokan nem tudtak mit kezdeni, sokan igyekeztek kihasználni a változás okozta zavaros helyzetet a saját érdekükben. A többség nem azt kapta, amit várt – talán pont azért, mert annyira reménytelen volt korábban ennek a pillanatnak az eljövetele, hogy nem is gondoltak bele, milyen lehet… Ettől – és a hirtelen eluralkodó bizonytalanságtól – aztán még nehezebb lett megtanulni szabadon élni!

Az emberek mégis boldogok voltak: útlevél, fagyasztó, demokratikus választás, bármit is jelentsen az… Ahogy az sem volt egyértelmű, ki miért szabadulna a szovjetektől?!? Bizonyára azok sem voltak kevesen, akik az ominózus 6:0, vagy épp a Los Angeles-i olimpia, esetleg egy orosz nyelvi pótvizsga miatt… De a lényeg: a Hajógyári szigeten több ezren ünnepeltük meg, hogy az utolsó szovjet katona – az ukrán származású Viktor Jegorovics Silov, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka – 1991 június 19-én beült Volgájába és Záhony felé végleg elhagyta az országot. 

Orbán azonban maradt velünk… És focirajongóként ismeri a szabályt: bevált taktikán nem szabad változtatni! Folyamatosan közeledni a tűzhöz úgy lehet, ha útközben mindenkinek azt mondod, amit hallani akar, és aki az utadba áll, azt eltakarít(tat)od onnan. Nem hiába hallhattuk tőle lassan az összes létező ideológiát… Mert ő ebben remek volt, tudta, kinek mit kell mondjon. És elérte, amit akart. Mindig, mindenáron. Egy elbukott választás után már azt is megtanulta, hogyan tartsa meg hatalmát. Ha pedig már ott van, akkor csak szítani kell a tüzet, mert ettől nagyobbnak látszik, hatalmasabbnak – és a füst eltakarja a lényeget… Nos, ez is bevállt: remekül megy neki! Ha vitathatatlan képességeit nem önös érdek, hanem a hazája iránti elkötelezettség vezérelte volna, akkor a legnagyobb politikusok közé emelte volna a történelem. De neki ez kevés volt…

Hosszan lehetne sorolni lajstromját, de ezúttal nem tenném! Mindegy, miket követett el, hogy hány milliárd hova lett általa avagy barátai (kegyeltjei) által, és kiken gázol át, mit rombol le… Mindegy, mert nem látom, hogy valaki végre alkalmas lenne arra, hogy megállítsa! És így holnapra már tovább is pereg a számláló, miközben mi egykedvűen nyugtázzuk: „nahát, tényleg képes volt erre is – ki gondolta volna?!?„

Nem, nem látom a végét… Amit látok, azt meg nem akarom látni! Látom a koporsókat, a harminc évvel ezelőtti újratemetésen. És közben hallom a beszédet, amelyben egy dolog azért utólag igaznak bizonyult:

„Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

Igen, a miénk! Meg a gyerekeinké! Eddig kereken harmincnál tartunk… – de ez a számláló is csak pereg, csak pereg tovább!

Valaki megállíthatná már végre, még mielőtt teljesen elporladunk abban az utolsó koporsóban! Addig is:

„Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.”

Most van rá egy törvény – na bumm! És akkor mi fog változni? Talán kevesebb lesz általa a feketemunka, de legyünk őszinték: ez Magyarország, ahol az adóelkerülés sikk, vagyis számottevően fehéríteni sem fog a gazdaságon…

Hogy miért kellett a pukkanás? Mert ezt megértik az emberek. Ez húsbavágó. Ez mindenkit érint! Legalábbis az, amit ebből tálalnak felé: a „négyszáz órával többet kell dolgozni, és három év múlva kapsz pénzt” tökéletes mondat egy gondolkodásról leszoktatott tömegnek a hergelésre!

Ez persze jó a kormánynak is, hiszen amíg ezen hőbörög mindenki, addig például simán végignyomták a Parlamenten a közigazgatási bíróságokról szóló törvényt, amely ugyan sokkal jobban korlátozza a szabadságunkat, csorbítja demokráciánkat, de a közvélemény számára értelmezhetetlen, nem látják át a lényegét, és különben is: ez valami olyan, mint a betörés vagy egy tragikus baleset – a többség meggyőződése, hogy vele ez nem fordulhat elő, mert ő okosabb, mert ő vigyáz… Hát persze…!

Nem a rabszolgatörvénnyel van baj! Illetve de, nagyon is nagy baj van vele – csak épp nem az, amit az ellenzék (első látásra legalább végre közösen) harsog felénk!

A rabszolgatörvénnyel az a baj, hogy beterjesztették és elfogadták. A kettő között nem voltak megfelelő egyeztetések, hatástanulmányok, felmérések. Nem közelítettek álláspontokat – ez van, és kész! Eldöntötték, tetszik vagy sem: ez van! Ez komoly baj vele, de még komolyabb, hogy gyakorlatilag az elmúlt években minden törvényünk így született! Izomból, azonnal, következmények felmérése nélkül! Nem mintha bármit is számítana itt az a szó, hogy következmény… ez számukra ismeretlen fogalomnak tűnik.

Aztán az is baj, ahogy elfogadták: egy botrányos parlamenti ülésen, a Házszabály több módon való megsértésével, a szavazórendszer nem épp rendeltetésszerű használatával… Ha így, hát így – akkor is ez lesz! És ez baj… De még nagyobb baj, hogy ez a mentalitás, ez a „szarok rád, én megtehetem” megnyilvánulások tömkelege nem épp azt üzeni, hogy ez egy demokratikus ország, ahol a megválasztott vezetőink az ország érdekében tevékenykednek!

Mondom „ország”, nem a szavazóik vagy a haverok – ugyanis a leges legnagyobb baj, hogy a Választások megnyerése nem egy kolesz szoba hajdani lakóinak vezetését jelenti, hanem az országét. Amelybe beletartozik az is, aki történetesen nem szimpatizáns… Csakhogy ebben az országban ez nem így működik: itt, aki nincs velük, az jó esetben nem is létezik… Rosszabb esetben – ha például ellenérzését ki is nyilvánítja – egyszerűen ellenségnek számít! Innentől kezdve szabadon szivatható: kaphatja a rohadtabb zöldséget, kerülhet hátrább a beadványa, pályáznia nem is érdemes, de az adó- és egyéb hatóságok bármikor ízekre szedhetik…

Rabszolgatörvény nélkül is rabszolgák vagyunk, csak ezt még nem mindenki tudja magáról, mert jó helyre szavazott. És azt hiszi, talán majd ő is kiváltságos lehet előbb-utóbb a hűségéért cserébe, de rossz hírem van: aki nem tagja a brancsnak kezdetektől, annak nincs esélye másra, mint ígéretre, az ígéretek földje helyett! Ha az érdek úgy kívánja, akkor esetleg morzsákat hintenek elé, de a harminc ezüstöt már hiába várná…

Évek óta fújom, hogy rossz irányba megyünk, és az élet eddig sorra igazolt. Már nem mondom, mert aki látja a híreket, az tudja… aki csak azt látja, amit mutatnak neki – annak én úgyis hiába mondanám… Legfeljebb dühöngök magamba (vagy a blogomba) csendesen.

Egy biztos: nem lesz vége magától! Sőt, a helyzet napról napra rosszabb! A hatalommániás dafke-kapitány és barátai szinte már minden napra produkálnak valami olyat, amely sok országban önmagában elég lenne, hogy „visszahívják”, de ők – mintha csak magukat treníroznák – sorra bizonygatják, hogy bizony ezt is megtehetik! És nem, nem látom magam előtt a képet, ahogy a fejéhez kap valamelyik egy tüntető tömeg láttán, majd beadja lemondását… Vagy a közlekedésében megbénított város miatt felszólítaná valamelyik miniszterét… vagy egyáltalán: bármi olyat reagálna bárki a „brancsból”, ami nem pökhendi vállrántás, amiben nincs benne, hogy „le vagytok szarva, akkor is ez lesz”! Boldog karácsonyt – ahogy egy miniszterelnök reagálhat egy ellenzéki számonkérésre… Mert neki ezt is lehet!

Jut eszembe: időközben elmúlt karácsony, de a (nyáron!) ekkora ígért sajtótájékoztató – ahol majd mindenre kitér, és kérdezni is lehet tőle – valahogy elmaradt… Pedig a MÚOSZ – az az újságírói szövetség, aki fizetett hirdetésben sem hozhatja le időnként közleményeit – felajánlotta segítségét is a szervezésben… De nem: itt már nincs érdemben ellenzéki média, akik még tartják magukat, azok a legtöbb tájékoztatóra be sem tehetik a lábukat. Ha mégis, akkor sem kérdezhet senki. Nincs kérdés, nincs vita, nincs válasz… csak a megszerkesztett szöveg, amely a csapból is folyik. Az például feltűnt valakinek, hogy a fővárostól 50-60 kilométerre már nem lehet más hírt hallgatni rádióban, mint a kormánynak tetsző MTI híreit? Hogy az esetleg nekünk nem tetszik? Rabszolga ne válogasson, örüljön, hogy már (még?) nem divat az ostor és a fekete autó…

Nem, a fekete autó tényleg nem jön hajnalban – ettől még egyetlen pillanat alatt hoznak bárkit olyan helyzetbe, hogy az inkább azt választaná… Most más a trend, de a végeredmény számít: aki útban van, aki vétett, annak – és akár a családjának – annyi! Ez itt Orbán országa, és Kövér Parlamentje, se civil, se ellenzék ne próbáljon meg mást akarni, mint amit ők…

Hogy meg kell(et volna már rég!) állítani? Ez nem is kérdés… Igaz, fájni fog, de mint a születés: túl kell esni a fájdalmakon, hogy az élet vegye át a helyét… Persze, az ellenzék csitít – de attól tartok: leginkább azért, nehogy utólag bárki őket tegye felelőssé, ha a helyzet eldurvul. Márpedig elfog, ez szinte biztos!

Hogy ki fogja ezt véghez vinni? Részemről lassan már tökmindegy, csak valaki tegye meg! Nem, sajnos alkalmas személyt nem tudok – bár az elmúlt hetekben bukkantak fel új és szimpatikus arcok. De azt hiszem, abba a helyzetbe, ami egy nagy (el)takarítás után vár majd az új vezetésre, abba a világ legjobb vezetői is belebuknának! Azért is, mert a megismerhető adatok már önmagukban is katasztrofálisak (elég, ha csak az egészségügybe, oktatásba gondolunk bele), a szekrényekből kidőlő csontvázakkal tarkított kozmetikázatlan valóság vélhetően meghaladja majd bárki szakértelmét és stratégiai képességét… És akkor még nem beszéltünk a kellően beépített, mindent átszövő szimpatizánsokról, akik tutira vérbosszút követelnek majd kedvencük bukásáért, és ott tesznek majd keresztbe, ahol csak tudnak – miközben kirúgni sem lehet őket részint a szerződéseik miatt, részint azért, mert az ő helyükre esélyes munkaerő már rég Nyugaton mossa inkább a lábasokat…

Káosz és bukás – hogy ez miért jobb mégis, mint a jelenlegi állapot? Mert a mostani – exponenciálisan növekvő sebességgel – száguld az összeomlás felé! Méghozzá az egész ország összeomlása felé! De ha bekövetkezik, akkor a személycsere annyit tesz majd: valamelyik kesztyűbáb előlép marionettfigurává…

Míg egy sima politikai buktatás, egy mielőbbi semlegesítés hiába okoz majd káoszt: abba nem az ország, csak előbb a mostani, és – ilyenek vagyunk: fájni fog, mérgesek leszünk – az új vezetőség bukik majd bele.

Ám apránként talán elindul valami, amit úgy hívhatunk: Magyarország. Egy Magyarország, amelynek van egy demokratikusan, többség által megválasztott kormánya, amely egy egész országot vezet… 

Lassan már az is mindegy, merre – csak végre ne turbóra kapcsolva a szakadék felé!

Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá.

Márpedig az én életemnek én vagyok a főnöke, és bár egy pillanatig sem vitatom, hogy ez a nem épp dicsérő jelző majdnem tökéletesen illik Orbán Viktorra (majdnem, mert általában annak a sejtecskének még van elvi esélye, hogy emberré fejlődjön), azt gondolom, hogy egy ország miniszterelnökéről akkor sem illendő így beszélni, ha megkérdőjelezhető módon került ebbe a pozícióba! Ahogy tisztességes ember nem éget zászlót, nem trágárkodik a himnusz alatt (más országokét hallva sem)… Szóval, van, ami nálam „nem fér bele”!

Annak azért örülök, hogy született egy szimbólum, amely – ha szerintem vitatható is etikailag, de – önálló életre kelt: közösséget teremt, összefog embereket, csoportokat, és talán jó részüket nem csak trágárságra, hanem tettekre is sarkall! 

És elnézve ezt az újévi jókivánságot az jutott eszembe, hogy talán ez a 2019-es szám nem véletlenül „adja magát” ehhez ennyire, talán ez az év hozhat valami változást! Jó lenne…

Ez már majdnem olyan, mint valami reménysugár…

Nincsenek illúzióim, nem gondolom, hogy minden baj megoldódna, sőt – meggyőződésem, hogy bármikor, bárhogyan lesz vége ennek a korszaknak, az fájni fog mindenkinek! De a születés is fáj, mégis túl kell esni rajta, hogy nekiinduljunk az életnek…

Jó lenne, ha már nem csak elvben tudnánk, hogy eddig minden rendszer véget ért, minden birodalom, uralom megbukott! És néha egy időre ez javulást hozott a világban…

Nem, nem adom az elveim – ez az első, és egyben utolsó, hogy helyt adok ennek a szimbólumnak -, mert szinte másom sem maradt, lassan csak ezek által létezem! De jó egy picit reménykedni, hogy egy befejezetlen múlt után talán lehet egyszer még valamiféle jövő! 

Én azért maradok a saját új évi köszöntőmnél:

Pedig ez történt! És nem csak azért, mert ismét az éj leple alatt vittek véghez olyan döntéseket, amelyek sötétek, gonoszak, és főként: szembe mennek a közakarattal (no meg józan ésszel, becsülettel – de hagyjuk is ezeket a divatjamúlt fogalmakat!).

Tulajdonképp nincs itt semmi látnivaló, semmi újdonság! Anno a Szabadság téren a német megszállás emlékművét is éjjel emelték be, most Nagy Imre szobrát vitték el a a sötétség biztonságában. Ez nem új módszer… Megszületett a döntés és innentől mindegy, ki mit mond, vagy érez, gondol – márpedig annak úgy kell lennie! Naponta többször szembesülhetünk ezzel a mentalitással – ez sem új!

Valójában – bár sokan remélték, hogy „ezt azért nem merik megtenni” – egyre többen tudjuk: nincs akadály, nincs olyan, hogy „nem meri”! Nincs már min meglepődni…

Miért zavar ez most mégis jobban, mint a többi „dafke” végig vitt döntés, törvény, intézkedés? Talán azért, mert már rég nem csak betelt, hanem erősen túlcsordult a pohár… Vagy azért, mert ez már annyira nyilvánvalóan arcul köpése az országnak, elveknek, demokráciának, hogy arra már nincs szó!

Nagy Imre munkásságáról lehet vitatkozni. Ki így, ki úgy ítéli meg – ez valahol normális egy demokratikus, szabad országban, amelyért ő is igyekezett mindent megtenni. Azt azonban nehéz vitatni, hogy tisztességes és becsületes politikusként próbálta az ország javát szolgálni. Már önmagában ezért is méltatlan – és végtelenül kegyeletsértő – hogy a három évtizedig női álnéven elföldelt egykori miniszterelnök, akinek a „kissé” megkésett végtisztesség megadása szinte szimbóluma a rendszerváltásnak, most – túl exhumáláson, újratemetésen – ezúttal az emlékművét pakolásszák egyesek kényük-kedvére, sunyin és pökhendin, ahogy az manapság szokás.

Ha ez nem lenne elég gyomorforgató, akkor ráadásként az eredeti helyszínen Parlamentet vigyázó tekintete most majd korábbi hóhérait nézheti… Fekete humor? Vagy csak szimpla gyalázat? De ez még mindig nem minden!

Mert minderről ráadásként az az ember hozott döntést, aki az újratemetésen a koporsójába kapaszkodva lépett fel a politikai karrier létrájára – miközben csak néhányan tudjuk: már akkor is jól csengő hazugság volt szavainak magva! (Mára az sok-sok ember abban a hitben él, hogy a szovjet csapatok azért távoztak, mert Orbán Viktor felszólította őket Nagy Imre temetésén! Miközben erről a beszéd idején már rég megszületett a megállapodás…) Magasztalta, és példaértékűnek tartotta a hajdani miniszterelnököt. És most ugyanez az ember tiporja sárba az emlékét és viteti el az éj leple alatt!

Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. (Idézet az újratemetésen elhangzott beszédből)

Mert az éj sötét… – csakhogy úgy tűnik: már a nappalaink is megteltek iszonyattal!

Pénz számolva, asszony verve jó – gondolhatta, amikor mindenki ordibált: verik a képviselőnőt! A csalással, törvénytelenséggel való szembesítés is csak sunyi mosolyra volt elég…
Pont az (amúgy sem létező) Alkotmány vetne gátat királyságának, ha ő éppen ezt akarná?!? 

Rabszolgák vagyunk, hiszen bárki kénye kedve szerint dönthet sorsunkról, és mi nem tudunk, talán nem is akarunk ellent mondani! Nem azért, mert jó, hanem mert féltjük azt, ami van, és inkább hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok – így legalább van kire mutogatni is, mondhatjuk, hogy nem a mi hibánk…

Rabszolgák vagyunk, akiknek megszabják, mikor hol a helye, mit tehet és mit nem… Mit tanulhat és mit nem… Mikor szülhet és mikor nem… Mikor pihenhet meg és mikor kell kihajtsa a belét is… Mikor és hol hajthatod álomra a fejed, és mennyiért…

400 óra – nem a világ… Plusz 10 hét az 52 mellé! Nem is olyan sok talán! Igaz, a kifizetésére nincs garancia, ahogy arra sem, hogy a munkáltató 3 év múlva még egyáltalán létezik… Pláne, ugyanazon az adószámon… Hogy túlhajtod magad, és pénz helyett csak a rothadó egészségügy karjai várnak rád? Így jártál… Hat napos munkaheted mellett még szabad (néha) a vasárnap, hogy templomba menj egy imára – néha tényleg többet gyógyít, mintha a körzeti dokidhoz mennél… Ellent mondani meg úgy sem fogsz, mert kell a meló!

Rabszolgák vagyunk! Így van ez sokfelé a világban – ettől még nem lennénk különlegesek! De csak néhány országban történik mindez úgy, hogy valaki felkel, és ha úgy tartja kedve, hoz egy törvényt, bármiről! Vagy bármiről is! Nem számít, megvalósítható-e, nem számít, milyen következményei lesznek, kit érdekel?!? Ő így döntött, ez lesz – és pont!

És majd jönnek az „emberei” és megszavazzák, megszerkesztik, kihirdetik, hogy épp mi Az Akarat…

Egy országban, ahol a miniszterelnöktől 5 méterre megrángatnak egy ellenzéki képviselőnőt, ahol nem számít törvény. házszabály, ha egyszer véghez kell vinni az akaratot – nincs ellenszer!

Mehetsz feljelentést tenni Polt Péter ügyészségére, követelheted, hogy Pintér rendőrsége folytasson vizsgálatot vagy a közmédia tegyen nyilvánossá nyilvánvaló, közérdekű dolgokat – de ez egy ilyen ország: itt ez csak egy mosolyra elég… Esetleg egy csokira Kövértől, egy Boldog karácsonyt beszólásra Orbántól… Az embereik eközben áhítatosan védik a rendszert – nem feltétlenül azért, mert hisznek benne, de saját érdekükben mindenképp. 

De ne gondoljátok, hogy ők nem rabszolgák, csak mert ostor van a kezükben, és kedvükre suhintgathatnak vele: nagyon jól tudják, hogy ők is csak addig számítanak, amíg egyetértően bólogatnak! Amíg minden pillanatban kiállnak gazdájukért! Amíg minden mozdulatuk őt szolgálja…

Rabszolgák ők is… De egy rabszolgának sem ad felmentést, hogy „parancsra tettem”! Márpedig eddig minden rendszernek vége szakadt egyszer!

Hát kérem – nekem most van elegem!!! Több okból is!

Az ellenzék szerint Tarlóst le kell váltani minden áron! Oké, ezt én sem bánnám… De mi lenne, ha nem azért akarnák a fejét, mert Orbán embere, hanem mert mondjuk légkondi nélkül száguldunk a tömegben a metróval a város egyik végéből a másikba. Mert utáljuk az utcán vizelő hajléktalant, de valójában egyszerűen nincs hol elvégezni a dolgunkat… Vagy rendszeresen káoszt okoznak a felújítások, amelyek általában már az átadáskor láthatóan rossz minőségben készülnek el. Szóval: ha azért akarnánk mást helyette, mert nem jó! Mi több: van jobb!

Mi lenne, ha – csak úgy poénból – nem Tarlóst akarnánk leváltani, hanem találni valakit, aki alkalmas arra, hogy a helyére lépjen? Akinek egy kicsit is van elképzelése – azon túl is, hogy Abcúg Tarlós!

Már, ha van ilyen… „Felbukkanhat egy jobb jelölt” – mégis honnan? És mi alapján döntsük majd el? Nem ott kéne legyen már a tűzvonalban, hogy láthassuk rátermettségét?!? Felbukkanhat… Esetleg a Dunában tárgyal a búvárokkal? Azt gondoltam, olyan embert keresünk, aki évek odateszi magát a város érdekében, próbál hangot adni elképzeléseinek, mert van olyanja. Aki erkölcsileg tiszta, és szakmailag rátermett. Aki… Mindegy, nem sorolom, mert – ha lenne ilyen – vélhetően már hallottunk volna róla! De valami azt súgja: még nem született meg! Talán még a szülei sem… Vagy amilyen a mi formánk: utóbbiak épp most mondanak le a gyerekvállalásról!

Tarlósnak úgy látom: nem kell aggódnia a kampány miatt: megint megnyeri neki a meccset az ellenzék…

Világszerte közel 400 média dolgozó nem teheti, mert épp börtönben van. Ennél persze jóval többen, de hivatalosan ennyien vannak, akik a munkájukért kerültek oda. Nem is olyan sok! 74 közülük a baráti Törökországban várja szabadulását, vagy hogy leteljen az életfogytiglanja… Szívás! Na ugye, milyen jó nekünk?!?

És nekik is, mert ők még élnek! Csak ebben az évben – eddig – 45 újságírót öltek meg, mert végezték a munkájukat. Negyvenöt ember, aki arra szánta életét, hogy tájékoztasson, leleplezzen, rávilágítson dolgokra, de az idei karácsonyt már nem töltik szeretteikkel, mert megölték őket! Tehetik, sokszor minden következmény nélkül… Mert ez egy ilyen világ! 1992 óta 848 újságírót öltek meg büntetlenül…

November második napján nem csak azért emlékezünk rájuk, mert már nincsenek közöttünk – ez a nap világszerte az újságírókkal szembeni bűntettek büntetlensége elleni küzdelem nemzetközi napja lett…

Hogy ez Magyarországon miben nyilvánul meg? Nem tudom! Mert ugye, egyelőre itt csak Mindszentek van, meg Halottak napja…