Meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy a Klauzál téri ügyfélszolgálat 12-13 óra között van zárva, hiszen öt perccel érkeztem a déli harangszó után. Sebaj: gyönyörű a napsütés, a játszótér – az ebédidő ellenére is – gyerekzsivajban úszik… Gondoltam: egy kis séta, némi elcsent pihenőidő éppen jól jönne, amihez jár egy fagyi, és egy jó kávé is a türelemért!

Nos, utóbbit gyorsan elengedtem, mert a már említett ebédidőnek köszönhetően minden hely tele volt ebédelő-kávézgató külföldi turistákkal. Ami érthető, mert ahogy elnéztem: az árak legfeljebb őket csalogatják… Fagylaltot elsőre nem találtam, de szerencsére ismerem a környéket: tudtam, merre van a jeges élvezet felé vezető út!

A sors azonban eltérített szándékomtól! A “Tiszta udvar – rendes ház” szlogen ma már kiment a divatból, amúgy sem itt a Nagykörúton belüli övezet jellemzője volt, de ez itt a bulinegyed: a járdákat a porták előtt igyekeztek megtisztítani az előző este nyomaitól, vélhetően a már emlegetett külföldiek tiszteletére. Csakhogy a vízzel alaposan fellocsolt aszfaltot épp a déli napsugár is próbálta fertőtleníteni – aminek az eredménye egy felszálló páraréteg lett, tömény húgyszaggal fűszerezve az ebéd időpontját… Bevallom, az illóanyagok magukkal vitték a fagylalt utáni vágyamat is. Amint lehetett, átsiettem a túloldalra, hogy a játszótér zöldje mossa tisztára légzőrendszeremet az iménti kalandjából…

Nos – ez sem sikerült! Igaz, nem néztem meg, hogy a sarkon álló Toalett feliratú épület üzemel-e vagy csak kalandvágyból létesült – az odavaló tartalmak hígabb és szilárdabb változatából igazán remek kiállítás nyílt a tér melletti járdán sorakoztatva… Lehet, hogy a szerencsefaktorom erősen megnövekedett volna, ha csukott szemmel teszek néhány lépést, mégsem éltem a lehetőséggel! Tudom, a „poop” manapság cuki, de maradi vagyok: különösen itt az utcán inkább ciki!

Nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja – de ezúttal végül az óránként 600 Ft-ért parkoló autómban kerestem menedéket, ahol az otthonról hozott szörpömmel öblítettem le a frissen szerzett emlékeket!
– Szarügy! – nevettem el magam morgásom közepette! Utóbbinak amúgy sincs értelme, mert bár követelhetnék öklöt rázva fejeket, hiszen tényleg nem értem, miért hagyják, hogy egy ilyen gyönyörű város egy történelmi, turisták által megszállt része – bocsánat, de – szarban-húgyban ússzon! Csakhogy aligha a vezető politikusok végezték ott dolgukat… Persze, ha azt valóban végeznék, akkor talán fülön csíphetnék azokat, akik ezt a galádságot művelik! Bírságolhatnának, amelynek egy részét kötelező lenne járdatisztítással letudni! Már amennyiben egyébként van hol elvégezni kis- és nagydolgait azoknak is, akik akár napközben, akár az esti buli után ennek szükségét érzik, mert ha egyszer valakinek menni kell, akkor az menni fog!

Utóirat: a nyilvános illemhely az illetlenségek elkerülésére 8-18 között van nyitva, ha épp üzemel. A bulizók 21-04 között illik vagy sem: használni fogják. Akkor is, ha zárva van…

Mindig imádtam a korcsolyát! Még Vitray tolmácsolásával kezdtem gyönyörködni benne és lelkesen szurkoltam sportolóinknak! Illetve… mostanában már ott tartunk, hogy a Kósa Lajos vezette szövetség öt induló versenyzőjéből már csak egyetlen magyar sportoló fért be a keretbe, és még egy akad, aki legalább a nyelvünket beszéli! Hogy mit jelent egy tehetséges gyermekből élsportolót nevelni és ezek után ilyennel szembesülni… Ne akarjunk gondolkodni: maradjunk inkább csak szurkolók! Igaz, így kicsit nehezebb azonosulni velük, hiszen lehet, hogy csodásan futják a kürt, de mennyivel állnak majd közelebb hozzám, mint mondjuk a japánok? Még győzelem esetén sem képesek megszólítani azokat, akik példaképként kéne rájuk nézzenek, legfeljebb akkor, ha a Ferencváros focistái épp nélkülözni tudják a tolmácsukat!

Persze, utóbbi biztos nincs egyedül, hiszen ott is a világ minden tájáról akad sportoló – épp csak az „agyonhájpolt” magyar fociakadémiákról érkeznek kevesen… Ha valaki mégis helyzetbe kerül, mert másodedzőként be kell ugorjon az éppen kibukott külföldi főnöke helyére és bámulatos csodát csinál a csapattal, akkor azért kell mennie, mert „ő csak egy magyar, ide profi kell”! A szakértelmet valahogy mostanában mindenki úgy kezeli, mint ördög a tömjénfüstöt – de ez egy másik történet!

„Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját” – harsogták a kék megmondó-plakátok. Egy kicsit nehezen értelmezhető, hogy ezek kihez is szólnak, hiszen úton-útfélen azt láthatjuk, hogy az állam – avagy: az államot megtestesítő kormányzat-közeli személyek – folyamatosan maguk tesznek róla, hogy a magyar embereket háttérbe szorítsák! Persze, tudom: „…ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok!” Így hát „Mi magyarok” legfeljebb konzultálni tudunk, másra aligha vagyunk képesek, és azt is csak akkor, ha időben visszaküldjük a választ…

Azt meg tudom érteni, hogy a népesség fogyásával – ami sajnos nem csak kevesebb születést és a magyar viszonyok között érhetően emelkedett idő előtti halandóságot rejti magában, de a jelentős kivándorlást is. Vannak munkakörök, amelyeket egyszerűen nem tudunk másképp betölteni! Mert ugye: egy jó villanyszerelő, szobafestő, lakatos vagy épp gázszerelő vagy már a milliárdosok szűk körét bővíti, vagy az angol, német, bármi más nyelvterületen élők számára nyújtja a szolgáltatásait. Így itthon alig maradt, aki megcsinálja a csapot vagy a kapcsolót! És a piszkos munkát is – építőipar, ételszállítás, pénzmosás – külföldiekkel kell megoldani, mert valaki mégiscsak meg kell csinálja ezeket is!

Ennek köszönhetően az építkezések mostanra valóban erősen hasonlítanak a magyar korcsolya vagy épp a Fradi focicsapatának (hogy a két kiemelt példánál maradjak, bár lenne még bőven kit írnom) eligazításához: magyar szót (az „igenis, főnök”-ön kívül) legfeljebb akkor hallani, ha takarítást kérnek… Lehet, hogy errefelé ezt jelenti az európaiság…

Azt is értem, hogy a hajdani vas- és Aczél országából most épp akkumulátor-nagyhatalom leszünk, ami ugyan tönkreteszi azokat az értékeket – táj, levegő, víz… – amelyeket eddig messze földön irigyeltek tőlünk, de legalább munkát ad az embereknek (egészség helyett). Legalábbis addig, amíg betanítják az ide érkező migránsokat külföldi munkaerőket a saját posztjukra, hogy dolguk végeztével a biztonsági őrök tömegével kísérjék ki őket a gyárkapun!

Mert itt Magyarországon valóban: senki nem veheti el a magyarok munkáját! – mondta a kormányzat és ők sosem hazudnak (ezt is mondták)!

Legfeljebb vagy eleve nekik szánják ezeket a munkákat, vagy rávesznek minket, hogy önként adjuk oda… De nem: elvenni tényleg nem vehetik!

„Majd én teremtek magamnak munkát!” – gondoltam, és ez azóta is minden tevékenységem, minden napom alapja! Immár 33 éve igyekszem eligazodni az adózás világában, a törvények és szabályok útvesztőjében, és mert úgy tűnt, hogy egész jól sikerül, ráadásul otthon is dolgozhatok vele: a második gyermekem megszületése után beiratkoztam egy szakközépiskolába, ahol négy év tanulással, szaktárgyi érettségivel, nyolcórás könyvviteli vizsgával lettem könyvelő. (Meg statisztikus… és üzleti tervező.)

Remek döntés volt, hiszen nem csak szerettem csinálni és fontos tudás volt, de időközben gyerekeim létszáma is megduplázódott, akiket így mindig én vártam otthon, és az akkor még rengeteg kiegészítő munkának (borítékolás, tértivevény, iratlefűzés, stb.) köszönhetően még a férjemnek is munkát tudtam adni. Egész jól kezdtek alakulni a dologok…

Aztán jöttek a problémák! Én előtte is folyamatosan képeztem magam, tagja voltam több szakmai közösségnek, hiszen másképp ezt a munkát nem is lehetne végezni. A kötelező regisztráció bevezetésével elvben egyetértettem, de a gyakorlatban nem sikerült véghez vinnem: épp beteg lettem. Tartósan. Ráadásul – nem sokkal egy világválság után – egy minimálbéremelésnek köszönhetően megszűnt nagyon sok általam könyvelt vállalkozás, a maradék is jelentős hátralékkal küszködött. Nem tudtam sem fizikailag, sem anyagilag kivitelezni, különösen azért, mert az iskolámban az ötödik évfolyamot – ez volt a mérlegképes képzés – megkezdtem ugyan, de 63 osztálytársam közül csupán egy kapott az első vizsgán egy elégségest… és azt kellett mondjam: erre sajnos nincs se pénzem, se időm! Örültem, ha az olcsónak épp nem mondható könyvelőprogramot és a méregdrága szakirodalmat meg tudtam venni.

Még pár évig vergődtem: szerződtem egy megfelelő végzettségű kolléganővel, de a „téglatörvény” (a pénzmosás elleni hivatkozással jelentgetni a saját ügyfeleimet) betette nálam is a kaput, inkább más tevékenység felé néztem… Maradt 3-4 baráti cég és a sajátom, de hivatalosan már nem könyveltem tovább!

Nem is nagyon tehettem, mert felszólítottak, hogy a tevékenységeim közül töröljem, és hiába mutattam a négy évet lezáró bizonyítványomat, nem volt elegendő… Végtelenül megalázó volt, de nem tehettem mást: töröltem a tevékenységet. (Csak érdekességként, hogy mit jelentett ez a bizonyítvány: azt mondták, van, aki tud, az kettes. Aki nem tud, az bukik. Aki kiváló, az hármas. Négyesre a tanár tudja, ötösre az adóhatóság. És tényleg így volt… Hármassal végeztem! Másodmagammal.)

Most azonban – némi külső ráhatásra – úgy döntöttem: folytatni szeretném, hiszen öregszem, az itthonról – immár lassan teljesen online – végezhető munka lehetősége, ami időben összeegyeztethető a többi munkámmal, de legfőképp sok barátom kétségbeesett helyzete a KATA törvény eltörlése után egyaránt erre az útra terelt. Zömiben egyéni vállalkozók, csakhogy ez itt Magyarország: az egyik törvény lehetővé tenné, hogy legálisan könyveljem őket, hiszen mérlegre nekik nincs is szükségük – de egy másik szabály kötelezne rá, hogy megadjam a regisztrációmat a képviseletükhöz, ami jól mutatja, hogy a számok rideg, száraz világa valójában továbbra is kész kihívás!

A döntés hát megszületett! Most, hogy lassan az utolsó gyerekem is kirepül: irány újra az iskolapad, vár vissza a számvitel világa! Találtam is egy iskolát, jelentkeztem hozzájuk és örömmel láttam, hogy vannak tárgyak, amikből már szakmai előképzettségem okán felmentést kaphatok! Legalábbis ezt gondoltam… És nem alaptalanul, hiszen a felsorlás szerint a pénzügyi és számviteli ügyintézői végzettség erre lehetőséget biztosít! Nos, az én bizonyítványomban ugyan képesített könyvelő szerepel (ez valaha magasabb szintű képzés volt: négy éven át tartó oktatással és nem egy pár hónapos tanfolyammal), és az iskolában, ahol végeztem, ma majdnem ugyanazok a tanárok teljesen ugyanazokon az órákon tanítják szinte ugyanazt az anyagot. Igaz, ma már ők is ezt a pénzügyi-számviteli képzést firkantják a bizonyítványba, így fel sem merült bennem, hogy probléma lehet a felmentéssel…

Nos, elutasították! Nem rajtuk múlt: kormányrendelet írja elő, hogy mit fogadhatnak el, csak tanítják a leendő mérlegképeseket, nincs joguk a mérlegelésre. Legalábbis ebben a kérdésben… Így nincs más választásom, ha folytatni szeretném a szakmám – illetve: hoppá! Azt nem, hiszen a képesített könyvelő úgy tűnik, megszűnt létezni… Tehát, ha mégis könyvelő szeretnék lenni, akkor minden tárgyat újra meg kell tanuljak (akkor is, ha az elméletnek a gyakorlathoz valójában semmi köze), és újra le kell vizsgázzak (ha azt mondják, hogy oké, lássuk mit tudsz: vizsgázz le – ezt még el tudtam volna fogadni), szóval, ha könyvelni szeretnék, akkor tudomásul kell venni, hogy a gyerekeim kárára elvégzett négy évnyi tanulást, négy hosszú évet az életemből egyetlen tollvonással megsemmisítettek! Egy szakmámat (pontosabban: ismét egy szakmámat – hiszen újságíró, szerkesztő-riporterként a mai médiában elhelyezkedni gyomorforgató, természetgyógyászként pedig nagyobb kockázatot jelent, mint amennyit tiszta szívvel vállalni tudok) egyszerűen elvettek tőlem!

Ahhoz, hogy újra megszerezzem – hiába a bizonyítvány és a 33 évnyi gyakorlat – az előképzettség nélküli tanfolyamra kell jelentkeznem, nulláról indítva mindent. Ami természetesen nem csak több időt igényel, de több pénzbe is kerül!

Sokféle tevékenységet végzek, mert nagy a család, sok pénzt felemészt. Ha nem akarok belefásulni, kiégni, akkor igyekszem olyan munkákat vállalni, amelyeket szeretek annyira, hogy lelkileg is töltsenek. Bármilyen bizarrul hangzik mondjuk az írás vagy akár a festészet mellett, de igenis szeretek könyvelni! Pont az egyensúly, amit a legjobban szeretek benne! A jogszabályok mentén egyensúlyozva az ügyfél érdekeivel – de bizton tudva, hogy ahol Tartozik oldal van, ott mindig van Követel is… Úgy érzem, hogy ez a világ működésének is a rendje!

Mármint: ha épp működik! Csakhogy valahogy az élet az aktuális jogalkotók lábával mindig felrúgja ezt a képletet, és bár általában igyekszem ezekre kihívásként tekinteni, és eredendő makacsságomat arra használni, hogy „akkor is megoldjam” az elém tárt helyzeteket – bevallom: ezt az ellentmondást nem igazán tudom feldolgozni!

Mikor lesz végre nekem is egy Követel oldalam?!? Legalább annyit hagy követelhessek, hogy ne mindig engem fosszanak meg vagy ne mindig attól, amivel másoknak is adhatok valamit, amire szükségük lenne…

De nekem valahogy mindig csak az akasztófa marad! Így lett Kisvirágból akasztófavirág…

Én például az imént jóízűen belapátoltam egy nagy adag mákostésztát és – rohanásban vagyok egy rendezvényre – nekiálltam gyorsan fogat mosni. Észrevettem, hogy az ujjamon is van valami, hát elkezdtem dörzsölni, de a máknak vélt valami meg sem moccant…

…szerencsére, ugyanis nem mák volt, hanem egy nagyon kedves barátom henna munkája – így egyáltalán nem kéne dörzsölgetni! De ennek felismeréséhez egy pillanatra hátrébb kellett vegyem a fókuszt az ujjamról és az egész kezemet látni!

És abban a pillanatban (mármint: miután jól kiröhögtem magam) az jutott eszembe, hogy mennyi időt, energiát fecsérlünk nemlétező mákszemek súrolására, ahelyett, hogy néha megpróbálnánk – akár egy nézőpontváltással kiegészítve – az egész képet látni… Szerintem elég gyakran kiderülne, hogy nem bosszantóan makacs mákszemmel, hanem valami széppel, különlegessel van dolgunk – és mérgelődés helyett akár élvezhetnénk is, vagy legalább könnyebben elfogadhatnánk azt a kis részt, ha ismerjük a teljes képet.

Azt hiszem, szedek még egy tányérral…

Nektek is jó étvágyat! ?

Válaszút elé érkeztem: vagy nem festek többet – vagy meg kell válnom néhánytól!

Előbbi kizárt – a napi 16-20 órás pörgés mellett muszáj néha megállni egy kicsit. Én pedig imádom ezeket az elcsent órákat, a festék szagát, a pillanatot, ahogy a vásznon lassan felbukkan az, amit látni vélek rajta… (Jó, nem kifejezetten az, inkább csak valami hasonló, de azért, mégis: valami, ami általam jön létre! És ez jó!) Nem, ezt nem adom!

A másik lehetőség, hogy eladom őket! Nem mondanám, hogy szívesen válok meg tőlük, de talán kevésbé lenne lelkiismeretfurdalásom egy-egy művészboltos látogatás súlyos számlái után… Vagyis, nincs mese: néhányuk számára új otthont kell keresnem! Néhányan már így is „elköltöztek”, akadt, aki még fizetni is képes volt értük! Olykor egy-egy jótékonysági árverést is szívesen támogatok velük. Most azonban szintet kéne lépni, mielőtt sorra tönkremennek körülöttem. Na, de: hogyan?

Persze, egy festményboltban!

Kézenfekvő ötletnek tűnt… Óvatosan besomfordáltam egy ilyen helységbe. Ámulattal néztem a képeket és egy pillanatra majdnem sarkon fordultam, mert „mi a francot keresnék én itt?!?”. Azután szerencsére láttam néhány kevésbé vonzó festményt is. Jó, tudom, ez szubjektív: számomra tényleg azok voltak! Igaz, én meg ezen a téren (is) tudatlan vagyok és nyers – sosem tanultam, teljesen más kötött le az elmúlt félévszázad során… Hol az életet, hol önmagamat kellett túléljem, és…

– Segíthetek? – kérdezte kedvesen az öreg hölgy, megtörve kusza gondolataimat. Más is volt a boltban, így hagytam, hogy inkább velük foglalkozzon. – Köszönöm, egyelőre csak nézelődöm! – mosolyogtam rá, ő pedig visszasietett kiszolgálni, csomagolni. Csendesen legeltettem tovább a szemem és közben gyűjtöttem a bátorságom.

Végre kettesben maradtunk! Óvatosan előhozakodtam a kérdéssel: hogyan is lehetne manapság – akár itt, akár máshol – értékesíteni egy-egy képet? – Hát ez egy zárt közösség! – tudtam meg nagyon határozott hangon a hölgytől, miközben próbáltam a képeimről készült fotók Google mappáját finoman az orra alá dugni, hátha legalább egy szakértő kritikában részesülök.

Sajnálatos módon az önbizalomosztásánál nem volt alkalmam sorba állni, vélhetően akkor is valami hülyeséget igyekeztem megszerezni. Így soha nem vagyok elégedett semmilyen munkámmal, soha nem tudom magam „helyén” értékelni. Már az is komoly munka volt, hogy azt legalább tudom: a „bénaságom” elsősorban a fejemben van. De hát ez az én bajom, dolgozom is rajta, hogy a saját lebecsülésem és a barátok rajongása között megtaláljam azt, amiből épülni is lehet.

– És mióta fest? – kérdezi egy futó, semmitmondó pillantást a telefonom képernyőjére vetve. – Másfél éve… – rebegtem meglepetten, mert ugyan a „hol tanult” vagy „ki a mentora” vagy sok más hasonló kérdésre sem tudtam volna érdemi választ adni, de erre nem is számítottam. – Hát mit képzel maga?!? Itt van, aki harminc éve fest, de van olyan is, aki hetven éve! – förmedt rám, még hozzátéve, hogy utóbbi milyen kalendáriumban is szerepel, de bevallom: a hangok ekkor már csak zajt jelentettek számomra, és inkább arra koncentráltam, hátha mégis megnyílhat valahogy a föld, és én csendben elsüllyedek, és akkor már nincs is jelentősége, hogy a hetven éve itt festegető úrnak hova van bejegyezve a neve.

Innentől kezdve azonban fura fordulatot vett a helyzet, mert a föld ugyan nem nyílt meg alattam, de pár másodperc múlva még ezt a cinikus, lekezelő hangnemet is visszasírtam volna – már ha teret engedek kikívánkozó könnyeimnek. Mert az a tény, hogy innentől kezdve megszűntem létezni – az sokkal megalázóbb volt! Konkrétan ott sürgött-forgott köröttem, de még véletlenül sem szólt hozzám: levegő lettem.

Pár percre gyökeret vetett a lábam és csak arra koncentráltam, hogy ne bőgjem el magam. Amikor ezt már sikerült megvalósítani, igyekeztem távozni… – Bocsánat a zavarásért, viszontlátásra! – rebegtem kicsit elcsukló hangon remélve, hogy ő ebből nem sokat vesz észre. – Nem zavart! – dobta oda hozzám kegyesen, mikor már az üzleten kívül voltam. Persze, hiszen nem is létezem – hogyan is zavarhatnám meg őt! Én, aki általa most pont olyanná váltam, mint a porszem a festményen: szinte láthatatlan, de ha mégis észreveszik, nagyon zavaró!

KÉPEIM

Rabszolgák vagyunk, hiszen bárki kénye kedve szerint dönthet sorsunkról, és mi nem tudunk, talán nem is akarunk ellent mondani! Nem azért, mert jó, hanem mert féltjük azt, ami van, és inkább hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok – így legalább van kire mutogatni is, mondhatjuk, hogy nem a mi hibánk…

Rabszolgák vagyunk, akiknek megszabják, mikor hol a helye, mit tehet és mit nem… Mit tanulhat és mit nem… Mikor szülhet és mikor nem… Mikor pihenhet meg és mikor kell kihajtsa a belét is… Mikor és hol hajthatod álomra a fejed, és mennyiért…

400 óra – nem a világ… Plusz 10 hét az 52 mellé! Nem is olyan sok talán! Igaz, a kifizetésére nincs garancia, ahogy arra sem, hogy a munkáltató 3 év múlva még egyáltalán létezik… Pláne, ugyanazon az adószámon… Hogy túlhajtod magad, és pénz helyett csak a rothadó egészségügy karjai várnak rád? Így jártál… Hat napos munkaheted mellett még szabad (néha) a vasárnap, hogy templomba menj egy imára – néha tényleg többet gyógyít, mintha a körzeti dokidhoz mennél… Ellent mondani meg úgy sem fogsz, mert kell a meló!

Rabszolgák vagyunk! Így van ez sokfelé a világban – ettől még nem lennénk különlegesek! De csak néhány országban történik mindez úgy, hogy valaki felkel, és ha úgy tartja kedve, hoz egy törvényt, bármiről! Vagy bármiről is! Nem számít, megvalósítható-e, nem számít, milyen következményei lesznek, kit érdekel?!? Ő így döntött, ez lesz – és pont!

És majd jönnek az „emberei” és megszavazzák, megszerkesztik, kihirdetik, hogy épp mi Az Akarat…

Egy országban, ahol a miniszterelnöktől 5 méterre megrángatnak egy ellenzéki képviselőnőt, ahol nem számít törvény. házszabály, ha egyszer véghez kell vinni az akaratot – nincs ellenszer!

Mehetsz feljelentést tenni Polt Péter ügyészségére, követelheted, hogy Pintér rendőrsége folytasson vizsgálatot vagy a közmédia tegyen nyilvánossá nyilvánvaló, közérdekű dolgokat – de ez egy ilyen ország: itt ez csak egy mosolyra elég… Esetleg egy csokira Kövértől, egy Boldog karácsonyt beszólásra Orbántól… Az embereik eközben áhítatosan védik a rendszert – nem feltétlenül azért, mert hisznek benne, de saját érdekükben mindenképp. 

De ne gondoljátok, hogy ők nem rabszolgák, csak mert ostor van a kezükben, és kedvükre suhintgathatnak vele: nagyon jól tudják, hogy ők is csak addig számítanak, amíg egyetértően bólogatnak! Amíg minden pillanatban kiállnak gazdájukért! Amíg minden mozdulatuk őt szolgálja…

Rabszolgák ők is… De egy rabszolgának sem ad felmentést, hogy „parancsra tettem”! Márpedig eddig minden rendszernek vége szakadt egyszer!

Gondoltam, veszem a fáradtságot, és jó polgár (vagymi) leszek és bejelentem. Mivel csak odáig jutottam, hogy „kábel”, ami jellemzően áramot vezet, így elsőként az áramszolgáltató weboldalán próbáltam valami ügyelet után nézni. Találtam is, de csak köztéri lámpáknak valót – itt meg sehol semmilyen lámpa… Szóval nem nyert! Tanakodni kezdtem: közterületen vagyok, jó lenne, ha valaki felügyelné – így az a naiv gondolatom támadt, hogy a közterület felügyelői talán nem csak autósok és helyfoglalók bírságolásával tudnak foglalkozni, hanem felügyelnek is… Van weboldaluk, és ott egy non-stop ügyeleti szám – éljen! Fel is veszi egy pasi, de nem tud velem mit kezdeni… Kérdi, nem látok-e valami azonosítót rajta?!? Jó ötlet: az eső, a hideg (és a kerület nem épp legnívósabb utcasarka éjjel) eddig nem sugallta ezt az opciót, így gyorsan kipattantam és körbejártam a még mindig ismeretlen törött műanyaghalmazt. Fővárosi Gázművek! Hurrá, ez is megvan, a fickó velem örül, majd közli, hogy próbáljam meg őket hívni! Hogy ezt miért nem tudja ő megtenni – nem tudom, de végülis én vagyok a helyszínen, ha esetleg kérdés merülne fel, hát jó! Hívom! Szerencsére ott a szám is – apró szépséghibája a dolognak, hogy nem működik. Három rövid sípolás után bomlik a vonal…

Éjszaka van. fáradt vagyok, mennék már, de azért nem adom fel: irány a gázművek weboldala! Itt van ügyelet, de csak gázszivárgás esetére. Gondoltam, lesz, ami lesz: hívom őket. Egy felirat figyelmeztet is, hogy a gázszivárgást soha nem szabad félvállról venni, majd felsorolja az erőműveket és a hozzájuk tartozó telefonszámokat… A csepeli erőművel kezdi a sort és folytatja minden égtájjal meg egyéb elnevezésekkel! Nos: lehet, hogy primitív buta liba vagyok, vállalom – de gőzöm sincs, hogy melyik számot kéne hívjam! Sebaj, van segítség: a következő képen egy számlamintában gyönyörködhetek, ahol külön jelölik, hogy hol találom a szükséges erőmű elnevezését…

Bravó! Ez ám az igazi segítség, és megfogadom, hogy mostantól csak is úgy jövök el otthonról, hogy a zsebemben lesz a gázszámlám! Csak azt nem tudom, hogy a fóti otthonom számláján található erőmű jó lesz-e a főváros kilencedik kerületéhez…

Feladom! Nem derült ki, mi az az izé, ahogy az sem: jelent-e veszélyt bárkire… vagy tudja-e az illetékes, hogy szükség lenne egy kis korrigálásra a berendezésükön. És azt sem tudom, mi lett volna, ha a gáz szivárog és nem az eső… Csak azt tudom, hogy a különböző nemzeti izébizék között igazán lehetne egy „nemzeti vigyázunkrád” telefonszám, ahol esetleg jelezhetnénk, ha veszélyt látunk…

Ez lehetne a (na jó, legyen) Nemzeti Köszfelügyelet! 

Hát kérem – nekem most van elegem!!! Több okból is!

Az ellenzék szerint Tarlóst le kell váltani minden áron! Oké, ezt én sem bánnám… De mi lenne, ha nem azért akarnák a fejét, mert Orbán embere, hanem mert mondjuk légkondi nélkül száguldunk a tömegben a metróval a város egyik végéből a másikba. Mert utáljuk az utcán vizelő hajléktalant, de valójában egyszerűen nincs hol elvégezni a dolgunkat… Vagy rendszeresen káoszt okoznak a felújítások, amelyek általában már az átadáskor láthatóan rossz minőségben készülnek el. Szóval: ha azért akarnánk mást helyette, mert nem jó! Mi több: van jobb!

Mi lenne, ha – csak úgy poénból – nem Tarlóst akarnánk leváltani, hanem találni valakit, aki alkalmas arra, hogy a helyére lépjen? Akinek egy kicsit is van elképzelése – azon túl is, hogy Abcúg Tarlós!

Már, ha van ilyen… „Felbukkanhat egy jobb jelölt” – mégis honnan? És mi alapján döntsük majd el? Nem ott kéne legyen már a tűzvonalban, hogy láthassuk rátermettségét?!? Felbukkanhat… Esetleg a Dunában tárgyal a búvárokkal? Azt gondoltam, olyan embert keresünk, aki évek odateszi magát a város érdekében, próbál hangot adni elképzeléseinek, mert van olyanja. Aki erkölcsileg tiszta, és szakmailag rátermett. Aki… Mindegy, nem sorolom, mert – ha lenne ilyen – vélhetően már hallottunk volna róla! De valami azt súgja: még nem született meg! Talán még a szülei sem… Vagy amilyen a mi formánk: utóbbiak épp most mondanak le a gyerekvállalásról!

Tarlósnak úgy látom: nem kell aggódnia a kampány miatt: megint megnyeri neki a meccset az ellenzék…

Fura egy ország a miénk… Például a legtöbb embernek halvány lila gőze sincs arról, hogy mit is jelent a Mindszentek ünnepe! Nem nagyon vannak tisztába vele, hogy kit vagy mit, és miért ünneplünk ezen a napon (vagy egyáltalán melyiken!).

A magyaros vérmérsékletnek köszönhetően a szentek felsorolása ugyan sokak számára sikerül „csípőből”, ha épp félremegy a kalapács, miközben egy szöget ütne be valahova, de az ehhez hasonló alkalmak említésén kívül szentjeink nem igazán szerepelnek a köztudatunkban. Kivétel ez alól Szent Miklós – de rá leginkább csak a kereskedők tekintenek szentként, a többiek inkább Mikulás bácsi néven emlegetik az Öreg Ajándékhozót. De erre még visszatérünk…

Ehhez képest szentéletű honfitársaim jókat szentségelnek azon, hogy „Magyarországon nincs „helóvin”, mert itten halottak napja van, meg Mindszentek”! Maximálisan tiszteletben tartom mindenki hitét és elfogadom, hogy van, aki beéri azzal, hogy november első napján megünnepli Mindszenteket és másnap gyertyát gyújt halottjainak emlékére, mert az bizony november második napján van. De hogy miért zavarja őket, ha ezek előtt egy nappal nem sírva vigad a magyar, hanem jelmezben, töklámpással a kezében?!?

A pogány hagyományoknak megfelelően a legtöbb ünnep (meg amúgy: minden nap)  már előző napon, napnyugtával kezdődik (lásd: Szenteste!). A sötétséggel kezdődik a nap születése, és a sötét téllel veszi kezdetét az új év. Ez volt a pogány – avagy az ősi kelta – Samhain ünnepe, amelyre aztán a kereszténység rátette kezét és így vált Minden szentek ünnepévé. És amelyet az angolok úgy emlegetnek, hogy „all hallows’ evening”, ami magyarul szimplán „minden szent estéje” jelentéssel bír. Vagyis miközben torkot ragadva féltik hagyományaikat sokan: ugyanarról beszélünk! Csak ahogy időközben a magyarok is már csak „mindszenteknek” mondják, úgy ez az angolszász területeken halloween-ra egyszerűsödött.

Bármely vallást, hitvilágot nézünk: ennek az időszaknak a lényege, hogy ilyenkor a legvékonyabb a fal a két világ között! Ezért – ki-ki hite és ízlése szerint – ilyenkor emlékezik meg elhunyt szeretteiről, esetleg ilyenkor próbál szellemet idézni. Vagy épp elűzni – aminek (talán a Busójárás hazájában nem kell külön magyarázni) egyik módja, hogy rémisztő külsőt öltünk…

Megjegyzem: mindez már a kereszténység térnyerése előtt így volt, az ókori Róma még tutira nem az amcsikat majmolta ezzel! De ha már amerikai szokások utánzásánál tartunk, akkor térjünk vissza a mi jó öreg Mikulásunkhoz, aki Szent Miklós napjának előestéjén (nahát!) látogatja meg a jó gyerekeket – legalábbis: mifelénk! És van zsákjában minden jó: cukor, dió, mogyoró! Amerikában azonban karácsonykor ő hozza azokat az ajándékokat, amelyeket nálunk hagyomány szerint a Jézuska, illetve Erdélyben az Angyalka hoz a fa alá. Csakhogy a filmek – és némi kereskedelmi érdekek – hatására ez mostanra teljesen megkavarodott, így a gyerekek már kétszer várják, hogy egész évi jóságuk elnyerje méltó jutalmát – ami azonban valóban szembe megy az itteni hagyományokkal. Ehhez képest mégsem hallom, hogy „márpedig Magyarországon a Jézuska hozza…”! Pedig nem tökre, hanem tönkre teszi mindazt, amit Szent Miklós története jelenthetne… (és a családi költségvetést is – kivéve, ha apa egy játékbolt tulajdonosa!)

Szerte a világban – például a kifejezetten vallásos Mexikóban, Brazíliában, de akár a Távol-Keleten is – vigasságokkal, utcabálokkal segítik a gyász feldolgozását, halottjaik elengedését… Persze: lehet ragaszkodni a sírok feletti síráshoz is, ami ezeken a napokon a temetők környékén zajlik, az amúgy is elég könnyfakasztó! Ha valaki úgy érzi, hogy ebből nem kér – miért ne faraghatna egy tököt, vagy épp miért ne érezhetné jól magát egy jelmezes Halloween buliba?

És legfőképp: ki döntheti el, hogy Magyarországon van-e ilyen, vagy sem? És mi alapján? Persze: ha megtanulnánk, hogy az ünnepeinket mi éljük meg, és ne kifelé mutassuk – talán el tudnánk fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, és nem is ünneplünk egyformán.

De akkor már talán nem is lehetnénk magyarok…

Ha igen, akkor abba hogyan „férhet bele”, hogy valakit meghívok egy élőadásba olyan témában, amiben szakértő, miközben valójában csak hülyét akarok csinálni belőle? Beleférhet-e, hogy tökmásról kérdezem, amiben ugyan nem kompetens, de aki nem ért hozzá, az ezt úgysem tudja? Hogy megpróbálom kellemetlen helyzetbe hozni, hogy a szavába vágok, hogy megpróbálom megalázni?

Azt gondolom: nem sikerült! Vén róka akadt a horogra, akit nem tudott zavarba hozni a „kollegina”. Felkészülés nélkül is képben volt, és nem hagyta magát. Na ja: lehet szimpatizálni vele, vagy gyűlölni akár – azt azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy érti a dolgát, és hogy nem a „team” írja a szövegét, hanem tudja is, hogy miről beszél! Nem úgy, mint a riporter, aki megpróbálta ugyan a keményen kérdező profit játszani, de azt gondolom: inkább csak szánalmasra sikeredett, és egy újabb oka lett annak, hogy ne nagyon kapcsoljak a csatornára…

Arra azonban jó volt, hogy ismét bizonyítsa valaki: ma Magyarországon – bármilyen furán is hangzik – tényleg ellenzéki médiatúlsúly van! Mert olyan, hogy „kormánypárti média” egyszerűen nem létezik. Agymosó szócső van, propaganda van, de semmi olyan, aminek elvekhez, értékrendekhez köze lehetne… 

Illetve: egyetlen elv létezik… Az „egy urunk van és aki nincs velünk, az nincs” elve! De ennyiből sajnos nem tudom azonosítani: ez most akkor melyik oldal?!?