Egy rossz döntés, egy rossz mozdulat, egy szerencsétlen véletlen elég ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen holnap! És innen nézve még a rossz is jobb, mert azt mindig követi valami, van remény a jóra. A halált – ebben a létben – csak a porladás…

A gyász mindig azokról szól, akik itt maradnak. Az ő viszonyukat tükrözi élethez, halálhoz, az elhunythoz… Én – ha tehetem – a jót keresem ebben is. Nem, ez kicsit sem egyszerű, hiszen elveszíteni valakit sosem jó! De jó lehetett a közös út. Az emlékek. Vagy lehet abban tanulság, ahogy elment… Akár az, hogy vigyázz jobban, figyelj jobban, vedd észre – akár az, hogy értékeld az időt, amit még itt tölthetsz, és aminek értékét hajlamosak vagyunk alábecsülni!

Igen, tudom, kicsit csapongok a gondolatokkal… Talán az lehet az oka, hogy ezúttal nem találok semmit, csak indulatokat!

A negyvenes korosztály a társadalom számára talán a legértékesebb kor… Már vaskos tapasztalattal felvértezve, de még ereje teljében tervezi a jövőt!

Ezúttal is valami ilyesmi történt: egy új munkahely várt rá! Az alkalmassági vizsgán azonban nem jutott túl: magas volt a vérnyomása. Az aktuális hőkupola nemlétező árnyékában ez sokakkal megesett, de nem mindenkinél vették észre. Nála kiderült és kapott is időpontot kivizsgálásra. Augusztus közepén egy szeptember 11-i napra jegyezték elő!

Hogy miért akkora? Mert sürgős volt a helyzet… Így nem jövőre, nem karácsonykor, hanem már szeptember elejére tudtak rá időt szakítani, hogy kiderítsék, mi a baj.

Csakhogy az emberek néha olyan türelmetlenek… Ezt a pár hetet sem győzte kivárni és inkább meghalt!

Jó, mégiscsak lehet ebben is jót találni: szeptember 11-re valakinek felszabadult egy időpont! Ő talán kap esélyt még túlélni egy kicsit…

Az idézet Tamás Evangéliumából való. Valahogy mindig ezt éreztem…

Egyszerűen biztos voltam benne, hogy kell legyen egy Univerzális Erő – nevezzük akár Istennek, akár Energiának, mert nem a címkéje számít, hanem az a mindent átható erő, amit én leginkább úgy hívok: Élet.

Élet, az az ösztönös, ami a természethez köt… Aminek jó tudni, hogy a része lehetsz! Amit jó érezni! Kint az erdőben, vagy csak egy takaros ház ablakában lévő muskátlin. A gyerekeink szemében… A nap melegében, a szél susogásában! A fák simogató árnyában…

Mert jó!

Azt gondolom, senki nem ezért szül gyermeket, de ettől ez még – szerencsés esetben – így működik. Vagy legalábbis: így kellene működjön…

Más kérdés, hogy mostanában valahogy mindig megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy “mi jobban tudjuk!”. Jobban, mint elődeink. Jobban, mint amit a több ezer évnyi civilizáció már visszaigazolt! 

Amíg ez azzal jár, hogy végre újragondolunk pár szabályt, addig nincs is ezzel baj! A makarenkói pofonok eltörlése például végre szinkronba kerül azzal, hogy “kisebbet nem bántunk” – ez engem már gyerekként is zavart! Jó, hogy van változás, de lovasnemzet ide vagy oda: nem tudunk rajta megmaradni, muszáj átesni a ló másik oldalára. Nincsenek eszközeink, taktikáink, időnk és türelmünk – így következmények sincsenek. És nem tudom, a világ többi részén mi a helyzet, de errefelé a saját szabadságunkat is csak tanuljuk, így gyerekeink szabadságát is összetévesztjük a szabadossággal. 

Nincs következmény, nincs határ. Ez is lehet egy módszer, ha következetes és felügyelt, de az országot járva – gyerekekkel dolgozva – azt tapasztalom: inkább kényelmes, mint hasznos mód az utódaink neveléséhez. Van, aki ezt a kényelmes módot választja, van, aki túlkomplikál. Nincs biztos módszer, és nincs nálam a bölcsek köve, így csak egy apróságra szeretném felhívni a figyelmet:

Nem az a feladatunk, hogy mindent megadjunk gyerekeinknek. Nem az, hogy a magunk akarata szerint szinte kisbaltával faragjunk embert belőle! Nem a széltől is védve kell megóvnunk az élet nehézségeitől őket. Egyetlen feladatunk van: felkészíteni őket arra, hogy képesek legyenek önállóan létezni! Életképes, gondolkodó ifjakat repíteni ki a fészekből, mert ez a természet törvénye: miként a fecskemama, a farkaspapa vagy akár az erdőrezervátumok hatalmas fái, nekünk sincs más kötelességünk, mint legjobb tudásunk és lehetőségeink szerint felkészíteni őket a nagybetűs életre.

Erre nincs bocsánat!

És valóban… saját életemből is számtalan olyan dologról tudnék mesélni, ami túlmegy a józan ész elfogadhatóságán. Amire nyugodt szívvel mondhatnám: ezt tényleg nem lehet megbocsátani! Csakhogy ez a bennem élő sérelmet, haragot táplálná tovább – az elkövetőtől függetlenül! Hogy az illető megbűnhődik-e vagy sem – az nem számít! Illetve ne legyünk álszentek: mindegy, hogy egy bíróság vagy a sors ítél a vétkes számára büntetést, jólesően tud kiszakadni belőlünk egy „megérdemelte!”. És bizonyára így van, de ettől még nem lesz megbocsátás. Elégtétel lehet talán egy pillanatra, de az nem fogja megsemmisíteni az általunk átélt sérelmet, fájdalmat.

A lélekben vagy az agyban születik?

Sokan azt gondolják, a megbocsátás egy bocsánatkéréssel kezdődik. De nem… Sőt! Persze, néha jól jön, segít továbblépni, különösen akkor, ha azt érezzük: őszinte a bocsánatkérés. Vagy ha képesek vagyunk belátni, hogy bár mi voltunk az elszenvedői, de nem ellenünk irányult az egész… Hiszen az elkövető tettei őt minősítik!

Maga a bocsánat azonban bennünk születik meg. És mindegy, hogy a másik fél kéri-e, vagy megérdemli-e… mert nem mentesíti az elkövetőt. Mi vagyunk, akik megérdemeljük, mert a megbocsátással magunkon könnyítünk: azt mondjuk – úgy döntünk! –, hogy nem cipeljük tovább a fájdalom terhét, letesszük a sérelem köveit. Nem könnyű döntés, de igen, elsősorban döntés kérdése. Ha az agyunk úgy dönt, hogy ez így nem jó, akkor tud a valódi megbocsátás megszületni a lelkünkben…

Mindaddig, amíg ezt nem engedjük meg magunknak: nem az ellenünk vétő fog szenvedni, hanem mi magunk. Oda láncoljuk a haragunkkal, a sértettségünkkel a fájdalmat magunkhoz. Újra és újra elővesszük, átéljük, elszenvedjük – és ebből az elkövető semmit sem fog érezni! A haragunk csak tovább nő tőle, és mérgezni fogja a testünket és a lelkünket egyaránt!

Mintha egy mély sebről újra és újra lekaparnánk a varasodást: sosem fog elmúlni…

A seb megmarad

Ha nagyon mély a seb, akkor bizony a megbocsátás ellenére sem múlik el hegtelenül: ott marad bennünk a nyoma. De rajtunk múlik – és nem az elkövetőn –, hogy csak egy heg, ami emlékeztet a tapasztalatra, és esetleg még építünk is belőle, vagy kifogásként használjuk olyan dolgokhoz, amelyekhez még nem vagyunk elég erősek!

Aztán az élet újra és újra megmutatta, hogy nincs ilyen hely.

Egyetlen telefonhívás…
Egy baleset…
Egy betegség…
Egy döntés…
Egyetlen pillanat…

Ezek egyenként is elegendőek ahhoz, hogy porrá váljon mindaz, amit addig betonbiztosnak véltünk.

Furcsa módon azonban éppen ez a felismerés hozta el számomra a nyugalmat.
Mert, ha nincs állandó biztonság, akkor nem is kell görcsösen üldözni. Csak észre kell venni azokat a pillanatokat, amikor mégis megérkezik!

Amikor leülhetek egy hegytetőn…
Amikor csend vesz körül…
Amikor érzem a szél simogatását, a Nap melegét, a föld szilárdságát magam alatt…

Nem azért, mert örökké így marad. Hanem mert most épp így van!
És ez a „most” felbecsülhetetlen. Ezekből a pillanatokból élünk. Ezeket visszük magunkkal akkor is, amikor újra vihar jön.

Mert jönni fog.
Mindig jön.

De ha egyszer már átéltük a csendet, a békét, a szabadságot, akkor tudjuk, hogy érdemes újra felépíteni mindent. Akár a romokból is.
Nem azért, mert ezúttal biztosan sikerül. Hanem mert már tudjuk, milyen érzés megérkezni.

Ezért újra és újra elindulunk.
Ezekért a pillanatokért. A biztonság pillanataiérta A pillanat varázsáért…

És azt gondolom: ez maga a boldogság!

Ez volt az a pillanat, amikor kivételesen nem szavakban, hanem egy képben jelent meg előttem, mit jelent számomra a nő.
Megpróbáltam ezt a képet láthatóvá tenni… Lehetetlen küldetésnek tűnt, hogy sikerült-e valamennyire, azt már nem az én tisztem eldönteni. Aki azonban ismer egy kicsit, az tudja, hogy sosem vagyok elégedett, ezért megpróbáltam mellé szavakkal is festeni, hátha abban jobb vagyok.

A nő… szerintem az a teremtmény, aki biztosítja a gyökeredet, miközben képes új életet teremteni. Aki kitart, akár mennyei, akár pokoli lét övezi, és akinek mindegy, hogy éjjel van vagy nappal. Aki képes működtetni maga körül mindent. Aki része az örök körforgásnak, és részévé tesz másokat is.
Aki újra és újra képes újjászületni, újrakezdeni – ha kell, főnix módjára, egy marék porból. Akiben ott a végtelen erő és a végtelen lehetőség.

És akire mindez akkor is igaz, ha egyszerűen csak elaprózva árulja a testét… mert mindig akad, aki csak az anyagot látja benne.

Ők is istenüket áldva járták a világot,
kik felégettek mindent, mit a miénk megáldott!
Nem kíméltek leányt vagy vént, házat vagy jószágot
Pusztítottak mindent – mint fagy a gyenge virágot!

A magyarnak is volt egykoron sok bátor hőse:
Hunyadiék nevét hajdan fél világ tisztelte!
De új szeleket fújtak a Fekete seregre:
Idegen érdek volt, mi az országot vezette!

Voltak, akik belátták, hogy nem lesz ez így jó majd,
De nem népüket óvták: van, akit csak a trón hajt!
S míg egymás torkát marva a vitákat szították:
Szulejmán seregei már sírjainkat ásták!

Készült a véres csatára mind, aki nem gyáva…
De a király hiába kiáltott a világba:
Maroknyi ember volt csupán, ki Mohácson várta
Hogy a török küldje őket véres kínhalálba!

Maroknyi sereg, de csak a törökéhez mérten:
Ezrek teste vérzett ki a nagy mohácsi vészben…
Húszezren sem voltak ők – a hatvanezer ellen!
Húszezernyi magyar lélek: étlen, rossz fegyverben! 

Tudta jól azt mindenki, így lehetetlen győzni!
De nem a sok uraság: csak népük ment harcolni!
Ötszáz éve már annak, hogy értünk odavesztek –
S ötszáz éve hordjuk a hátunkon e keresztet:

Ezrek vérével szólt Isten, de mégsem okulnak
Kik az országot vezetni lettek hivatottak
Magyarnak megy magyar, ha épp úgy hozza az érdek
S közben karnyújtásra tőlünk már országok égnek!

Aki hatalomra jutott, azért van a trónja,
Hogy azon ülve védje, mi azzal rá lett bízva!
Az ország legyen első! S vagy népét kell szolgálja –
Vagy merüljön el végleg a pataknak sodrába’!

Az viszont igazán különleges, amikor a család legidősebb tagja dönt úgy, hogy szépkorúként vág bele egy küzdősportba. Ezen a hétvégén a Gastroyal Karate Sportegyesület által rendezett Shito Ryu Magyar Bajnokság budapesti fordulóján egy 79 éves nagyapa lépett tatamira, aki – fia és unokája nyomdokaiba lépve – alig pár hónapja kezdett karatézni. Ez volt az első versenye.

A csoportjában helyezést még nem ért el, de kapott valamit, ami sokszor többet ér egy éremnél: az egész csarnok vastapssal ünnepelte. Különdíjat is átvehetett, de talán a legnagyobb elismerés az a szeretet volt, amellyel fogadták.

Mert abban a kezdőknek járó fehér övben nemcsak közel nyolc évtized tapasztalata volt, hanem bátorság is. Bátorság újrakezdeni, tanulni, kilépni a tatamira, és megmutatni, hogy a karate valóban kortalan.

Talán ez volt a nap legfontosabb leckéje: nem számít, hány éves vagy – soha nincs késő elkezdeni valamit.

Utóirat: jómagam pár napja lettem 56 éves, három éve magam is teljesen kezdőként vágtam bele a balettbe. Így különösen nagyra értékelem ezt a történetet.

Hogy itt most mi kezdődik – azt nem tudhatom. Szerintem senki más sem, hiszen nem csak a szándékok ismeretlenek, de az arcok is újak, miközben a környezet – a hazai és a nemzetközi egyaránt – kifejezetten kiszámíthatatlan! Néha az az érzésem, hogy őrültek irányítják a világot – ez nem segíti a tervezést!

Azt azonban tudom, hogy láttam emberek ezreit, amint boldogan ünnepelnek az utcán. Jó, ehhez korábban elég volt, ha a focicsapat esetleg eltalálta a labdát, de ez most mégis valami más volt! Az emberek, akik eddig lehajtott fővel, mogorva arccal éltek egy embertelen világban, akik szemrebbenés nélkül mentek el koldus és haldokló mellett akár… most észrevették egymást! Pacsiztak, táncoltak, közösen örültek! Ismeretlenül is. És igen, tudom, jönnek a szürke hétköznapok, az olykor fájdalmas kihívások, és garantált, hogy nem lesz mindig táncos kedvünk – de ez a felszabadultság erőt adhat átvészelni a nehéz napokat. Mert belekóstoltak az emberek, és a szabadság édes íze nagyobb függőséget képes okozni, mint a nikotin vagy az alkohol együtt.

Aztán jött a másnap, és még mindenki (jó: a többség) eufórikus hangulatban volt. Majd jött egy nemzetközi sajtótájékoztató. Egy olyan, ahol pártállástól függetlenül mindenki ott lehetett és kérdezhetett. Szokatlan jelenség volt… Legalábbis errefelé! Hazai és külföldi újságírók kaptak mikrofont, akik nem „alákárdeztek”, hanem sokszor nagyon is „belevágva a sűrűjébe” faggatták az újonnan választott miniszterelnököt! És jöttek is a válaszok. Tájékozottan és többnyire egyenesen.

És mindezt közvetített a köztévé! Az M1 Hiradója, ahova a kampány időszakában – akkor még a legnagyobb ellenzéki párt elnökeként – nem igazán sikerült bekerülni személyesen. Az AI által generált videók merítették ki a pártok esélyegyenlőségét. Errefelé eddig így járta a köztévében: Budapest főpolgármesterétől sem koptak el a székek…

Ma pedig jött a hír, hogy egy jegyző, aki a választási eredményt követően „buzizott” – ami korábban már fel sem tűnt, ha Bayer mondta, ahogy a poloskázás is szinte elvárás volt – csakhogy ezúttal az új szelek kifújták az illetőt a székéből: méltatlan magatartása miatt felmentették állásából! Kezdetnek nem is rossz…

Hit, remény, szeretet… Vallástól függetlenül mintha ez járta volna át az országot az elmúlt napokban! Végre nem pusztán egy falvédő lengette külsőségként, hanem emberek ezreinek lelkéből fakadva! Nem gondolom, hogy ez Magyar Péter érdeme lenne, mert ez az emberekből indult! És csak rajtunk, embereken múlik, hogy megőrizzük-e…

Hajrá, Magyarország! De most tényleg… Hajrá, magyar emberek!

Mondhatnánk, hogy a demokrácia ünnepe a mai nap, hiszen soha nem látott tömegek vonultak az urnák elé! Én azért nem érzek késztetést az ünneplésre… Részint azért, mert a nagy számok mögött nagy indulatok vannak! És fura, hogy őrszemek kell járják országszerte a szavazófülkéket, hogy tisztán szavazhasson lehetőleg mindenki. De azért sem ünnepelnék, mert a demokrácia számomra a szabad akaratot jelenti, amikor mindenki szavaz valakire vagy valamire, és a többség akarata érvényesül! Ami magas részvétel mellett valóban dicsőség, ha tényleg valakire vagy valamire szavaznának – nem valaki vagy valami ellen! Mert az a demokrácia megcsúfolása – szerintem!

De mindegy, hogy minek minősítjük, a lényeg, hogy megtörtént – sokan abban sem voltak biztosak, hogy ez a nap egyáltalán eljön. Ehhez képest már az is jó eredmény, hogy milliók izgatottan várják az első – és főként a végső! – számokat!

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

…de azt tudom, hogy egy elképzelhetetlenül mocskos kampányidőszak végre lezárul. Persze, nincsenek illúzióim: bármi lesz is az eredmény, a mocsok megmarad, legfeljebb a címke lesz más rajta. És talán a távolsága, a hatósugara…
Jó lenne! Mert nem csak fárasztó ez a folyamatos feszültség, lehangoltság, de mindent megmérgezve beteggé teszi körülöttünk a világot. És ami azt illeti: önmagunkat is.

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

…de azt tudom, hogy a nap holnap is felkel majd. És nekem – ahogy neked és mindenki másnak is – pont ugyanaz lesz a feladat, bármi lesz majd az eredmény: embernek lenni, megmaradni, fejlődni lehetőségeinkhez és igényeinkhez mérten. És igen, ez rajtunk múlik! Aki a jót akarja látni, az képes minden rendszer mellett – vagy ellenére – meglátni azt. Aki meg panaszkodni akar, az épp úgy, sőt! A saját életünkért elsősorban mi magunk vagyunk a felelősek! A hőn áhított szabadság, a vélemény joga addig jár nekünk, amíg képesek vagyunk elfogadni, hogy az mindenkinek jár!

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

Azt tudom, hogy MI nem fogunk nyerni! Illetve talán… egy kis reményt, hogy egyszer talán lesz majd egy olyan választás, amikor nem valami ellen kell szavazni, hanem valakire. Hogy jön majd egy olyan kor, amikor nem a politika határozza meg a hétköznapjainkat, hanem a helyén dolgozik: működteti az országot!

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

…de a kerítés nem lesz kolbászból, a kasszákat nem tölti meg a májusi eső sem, és még generációk kell érkezzenek, amíg a közbeszéd és a hangulat, és az életünket meghatározó, jelenleg béna kacsaként vergődő rendszerek – egészségügy, oktatás, gazdaság, jogrend, rendvédelem… szinte minden! – újra élhetőek lesznek!  

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

…de végre van egy kis remény, hogy talán leomlanak falak, és a romokon egy új élet indul, mint ahogy a természetben mindig történik.