Az első negyedóra furcsa volt! Igaz, a rám köszönő díszletek is lehangoltak kicsit, egy olyan korba repítve, amihez futólag még volt szerencsém. És amelyben „…nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg”! Egy szellem, amely ma is itt kísért… Hogyan szakadjak így ki a hétköznapok fogságából? Talán nem csoda, ha negatív érzések fűszerezték a nosztalgia mámorát! Ráadásul nem tudtam, mire számítsak, nem tudtam, mit csináljak, és igen, bevallom: kicsit aggódtam! Talán rossz ötlet volt? Elveszettnek éreztem magam… Utólag visszagondolva mosolygok ezen, de mégis vegyesek az érzéseim. Mert igen, kellett ez a lelki mélyrepülés ahhoz, hogy képes legyek átkapcsolni, és hogy el tudjak indulni az ösztöneim alapján. Az Isteni úton – ahogy az a készítők által tervezve volt. Némán és láthatatlanul része lehessek valaminek, ami aztán – amint végre a tudatos énem elcsitult – valóban isteni csodává és útmutatássá változott! És bizony, sokért nem adtam volna, ha a végén visszakaphatom azt a kezdetben elvesztegetett időt! De ne szaladjunk előre…

Tehát némaságra ítélve és egy maszk mögé bújva léptem be az istenek világba, hogy felfedezzem a saját utam! Érdekes tapasztalat volt, hogy a hatalmas tér és a sok ember ellenére valahogy mindig tudtam, hol vannak a többiek… Éreztem őket! Jó érzés volt hagyni őket a maguk útján járni, mégis részese lenni… Igen, odakint is ezt próbálom!

Aztán sorra bukkantak fel szereplők, akiket a bevezető szerint követve részesülhettünk volna dolgokban – csakhogy minduntalan eltűntek a szemem elől! Talán lidércek voltak? Vagy talán csak így kaptam figyelmeztetést: nem ez az én utam!

Aztán egyszer csak ott volt előttem… belebotlottam, keresni sem kellett! És utána a másik is! Sodródtam? Vagy így kellett lennie? Nos, erre még mindjárt visszatérek! De előtte megpróbálom leírni a leírhatatlant…

Volt táncművészet. Volt történet, még ha nem is mindig értettem, vagy épp: nem azt értettem, amit üzenni akarnak, de ettől csak jobban az enyém lett. Volt temérdek megnyilvánulás, „produkció” – ha úgy tetszik, de az olyan nem ide illő kifejezés. Pedig volt cirkuszi akrobatika is… És számtalan határfeszegetése az emberi teljesítőképességnek – naná, hiszen istenek játszottak velünk, nekünk, előttünk! Úgy könnyű! Látványok, érzelmek, feszültség… Földön, levegőben, lépcsőn… Küzdelmek, győzelmek, varázslatok… És benne lenni, egészen! Mint az életben: ne a kispadról nézd, légy része! És figyelj… Mindenre. Mindenre is!

Számtalan hasonló üzenet érkezett hozzám, miközben tátott szájjal bámultam a különböző előadásokat, és közben örömmel éreztem továbbra is szeretteim jelenlétét! Valahogy mindig összesodort minket az utunk…

…legalábbis sokáig ezt éreztem, de aztán hirtelen mindenki eltűnt! A hatalmas térben megszűnt az idő, nem is volt óra, nem tudtam mennyi ideje lehettünk bent. Azt sem tudtam, hogy élik meg a többiek ezt a különleges előadást… Csak azt láttam, hogy az imént még büszkén tudatosult bennem, mennyire érzem őket, most meg már tudatosan keresve sem találom egyiküket sem! Megijedtem: talán kimentek volna? Az utolsó közösen nézett előadást követően egy fura alak csábítóan integetett egy ajtó irányába, amely elvileg a kiindulási pontot jelentő helységbe vezetett, de valahogy nem éreztem késztetéset elhagyni a helyet. Talán ez volt a jelzés, hogy vége? Lehet, hogy ők kimentek? Sehol senki… Hát jó, megnézem kint – gondoltam és elindultam az ajtó felé.

Voltam már „odaát”, és voltak fura emlékeim, de én nem találkoztam a sokak által emlegetett hívogató fénnyel. Most mégis ismerősnek tűnt, amikor az ajtón keresztül egy végtelennek tűnő folyosó köszönt rám. Egyszerre volt kicsit ijesztő és nagyon megnyugtató – igen, erre az érzésre határozottan emlékszem! És hirtelen nem is az ajtó érdekelt a végén, hanem csak menni, haladni valami felé, belenyugodva, elfogadva, hogy mindegy mi vár rám, az az én sorsom! Aminek itt az ideje, az úgyis megtörténik, éppen akkor, ha meg nincs még, akkor akár csodák is történhetnek! És mikor majdnem odaértem az ajtóhoz, balra egy alig látható folyosó bukkant elő a semmiből. Úgy éreztem, mindegy, ki vagy mi van az ajtó mögött, mert nekem most inkább erre kell mennem…

Egy kis terembe jutottam, számtalan monitor társaságában – a média talán a poklot akarta megidézni, de az sem zavart már – egy újabb ajtó várt rám. Épp elgondolkodtam, hogy ha eddig eljutottam, most már akkor sem adhatom fel, ha ez tényleg a pokol, amikor hirtelen kirontott két Isten, dulakodva, és bezárták az orrom előtt az ajtót, majd eltűntek! Akkor is be kell lépnem! – suttogta az ösztönöm és nem is hiába!

A zárt ajtók két újabb istent rejtettek, akik egy-egy óriáskarika kíséretében olyan emberfeletti látványban részesítettek, amire talán a látványorgazmus a legkifejezőbb szó! Igen, nem volt mentes az előadás némi erotikus színezettől, amennyiben ide soroljuk az összetartozást, az együtt-lélegzést, az eggyé válást.
Lenyűgöző, csodálatos, és még biztosan tudnék néhány közhelyes kifejezést, de egyik sem adná vissza azt, amit ott láttam!

Visszatérve – mert ezek után eszem ágába sem volt elhagyni a helyet – fura módon azonnal megtaláltam mindenkit, ezzel is aláhúzva: ez az iménti kaland az én utam volt! Csak az enyém! És azt üzente, még nem jött el az én időm, még várnak rám csodák!

Ha semmi másért: már ezért az egy gondolatért jó volt elmenni erre a különleges rendezvényre, aminek azonban mindez csak egy kis porszeme volt, az én utamról. Remélem, mindenki megtalálja a saját útját és a saját porszemét… és azt is remélem, hogy lesz még alkalmam visszatérni, bepótolni azt, amiből kimaradtam – vagy inkább: hogy új utakat fedezzek fel! Az én utamat…

Utóirat: A finálé impozáns volt, és pirosra tapsoltam a tenyerem. Nem tudok róla többet mondani: el kell menni, át kell élni… Egy biztos: Isten útjai kifürkészhetetlenek – de végül mindig valamilyen csoda felé terelnek!

Talán nem csak az előadáson…

A képek – egy kivételével – a Recirquel tulajdonában vannak!

Amit láttam (és hallottam, pláne éreztem!), arra nehezen találok szavakat – ami azért tőlem viszonylag ritka jelenség. Ha egyszerűsítve, érzelmektől függetlenül akarnám átadni az élményt valakinek, akkor azt mondanám: végy egy tucat embert, akik összeülnek, felmérik, hogy egy jól karbantartott mozgásművésznek hol vannak a fizikai határai, majd három-négy lépéssel átlépik azokat – és ehhez megkeresik azt a zenét, ami ezt fokozni bírja és azt a díszletet, ami képes ennek hátteret adni! Ami egyszerre minimál és maximum! Valószínűleg nem kifejezetten így született meg ez az előadás, de az elém táruló produkcióból én ezt éreztem. Már megint az érzés…

Nos, igen: erről a műsorról nem lehet érzelemmentesen írni! Egyrészt mert magával ragad, másrészt mert ez a fő témája: a legerősebb érzelem – vagyis a szeretet!

A szeretet egy érzés, egy kötődés, egy kapcsolat alapja… Léte vagy hiánya egy pillanat, egy élet, egy döntés mozgatórugója… Szükség és adomány, akár szeretet kapsz, akár szeretet adsz! De megmutatni, hogy ennek hány megnyilvánulása van? Az érintéstől a vágyakozásig, a féltő szeretettől a biztonságot jelentő gondoskodásig, a figyelem teljességétől az önfeláldozásig… Férfi és nő között, ember és természet között, szülő és gyermeke között, hívő és istene között… Ebből születünk, ezért élünk, és a szellemvilágba is így találjuk meg nyugalmunkat! Még akkor is, ha a hited mást mond: azt azért mindenki tudja, hogy csak az halhat meg végleg, akit itt már nem szeretnek, mert amíg van, aki őrzi emlékét, addig itt él benne tovább…

Szerencsére a véletlent véletlenül sem hívták ezen az estén sem színpadra! Mégis sokan felszisszentek, amikor egy-egy mozdulatsornál úgy tűnt: leesik a partner! Természetesen szó sem volt erről, aki az izmokat is figyelte (hmmm – volt mit!), az látta: tökéletesen kiszámított mozdulatok voltak – és aki az arcokat is figyelte: megingathatatlan határozottság, bizalom tükröződött a sokszor hajmeresztő (az egyik jelenetben szó szerint – jó, legyen: hajon függő!) mozdulatsorok közepette a művészek szeméből!

Tökéletesség, precizitás, kőkemény munka állt szemben azzal a maroknyi fiatallal, akik az este végén önfeledten itták magukba a jólmegérdemelt tapsot! Csillogó szemük épp úgy örült a sikernek, mint amikor a cannes-i táncfesztivál 2300 fős közönsége tapsolta őket felállva!

Rengeteg gondolatot és érzést mozgatott meg bennem ez az este, és azt hiszem, még sokáig élni fog bennem az előadás! Annyi bizonyos, hogy van egy csapat fiatal művész, akik az emberi teljesítőképességet meghazudtolva képesek voltak alkotni valamit, aminek középpontjában a szeretet van és ami képes a nézőkben érzéseket, gondolatokat ébreszteni… Lehet-e ennél magasztosabb célja bármilyen művészetnek?

S hogy végső soron mi is az előadás műfaja? Nézd meg, és döntsd el magadnak!

Persze tudom, a főváros nem mindenkinek a világ közepe, és országszerte biztos volt, ahol alulmúlták a nullát, nem csak a Hírek valódi hírértékében, hanem hőmérsékletben is! Sőt, az éj beköszöntével már itt a külső kerületekben is -1 fokot mutat a hőmérő! De könyörgöm: január közepén ez egy ideális hőmérséklet! Kifejezetten enyhén télies!

Persze, ha hozzátesszük, hogy kíméletlen mínuszok és ráadásul még maradnak is, akkor máris minden adott ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat! És ez ördögi kör, mert ettől sebezhetőbbé és manipulálhatóbbá válunk…

Csendben vacogva azon gondolkodom, mit fognak mondani, ha ne adja az ég: -10 vagy -15 fokok lesznek, ami számomra kétségkívül maga az apokalipszis – de januárban errefelé sajnos normális!

Időközben megérkeztem 23 fokos otthonunkba, de közben azon gondolkodom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ezt megtehetem! És hogy hányan lehetnek, akik alulfűtött szobákban hajtják ma (is) álomra fejüket, vagy épp az utcán próbálják túlélni a telet… Nos, számukra valóság a +3 fok kegyetlen hidege, – de erről már nem szólnak a hírek!

Utóirat: a kép a főváros szívében készült, egy kellemes 3 fokos délutánon… Kis esővel…

Igyekeztem elhatárolódni attól a ténytől, hogy röpke 3 milliárdot tapsoltunk el két óra alatt – és a különböző vélt vagy valós (CT-kről, pénzmosásról stb. szóló) hírátfedéseket is igyekeztem kizárni a fejemből, hogy tényleg csak a ceremóniára koncentráljak! Ennek ellenére is csak vakarom a fejem…

Röviden azt mondanám: valaki nagyon profin értette a dolgát, mások meg egyszerűen: seggfejek voltak! Minduntalan ocsúdni próbáltam a fojtogató ocsútól!

Mert én csak lestem, hogy a piros bikinis lányok – akik egyébként egy nagyon klassz produkciót adtak elő – mit keresnek a római korban…. Vagy hogy egy ilyen sportrendezvényre miért kell katona és sámán? Nem mintha bajom lenne a sámánokkal, sőt! De itt?!? És igen: megcsinálták! Bárkinek is az érdeme, de ezt is, és a többi történelmi és/vagy tradicionális fogalmat is úgy építette be az előadásba, hogy cseppet sem volt sok, vagy nem odaillő… Minden jelenet büszkeséggel töltött el, jó volt nézni, jó volt érezni! Leszámítva azt a kis hányingert, amit mindezek dacára érzek… Nem, nem a vacsorát nem tudtam megemészteni!

Azt nem sikerül feldolgozza sem a gyomrom, sem az agyam, hogy miért kell minden mozzanatot giccsparádéba hajtani?!? Mert, ha már sámán: miért nem lehet normális botja és dobja? És miért szarvazta fel a sámánné – vagy a rendező? Az énekművész madaras sapkája is megért egy misét – csak az árát nem biztos, de hát ne legyünk finnyásak!

Sissi bájos integetése aligha volt az est fénypontja, lehet, hogy ezért jött egy JetSki csapat, hogy gyorsan elvonja róla a figyelmet… Talán ezt a pillanatot élték át újra és újra az Anna bál megidézésében résztvevő hölgyek? Legalábbis nem jöttem rá, mi másért voltak szépségeink erőteljesen depressziósak…Persze, az is lehet, hogy ők már tudták: a Pancsoló kislány Nagy Feró nélkül olyan, mint megnyitó ünnepség Himnusz nélkül… Szerencsére nem derült kis, hogy ez utóbbi milyen…

A hivatalos ceremóniát nehéz lenne a napi politika illata (bűze?) nélkül értékelni, márpedig ettől most eltekintenék! De tényleg… csak ez az eskütételes-fáklyavivős hangulat birizgálja az orromat, hogy tüsszentsek ki magamból egy savanyú szőlős megjegyzést: majdmimegmutatjukhogy csakazértisleszolimpia! Vagy mi… Egészségemre! Mentségemre legyen mondva: Orbán Viktor orrát is birizgálta valami, látszott a Himnusz alatt!

A technikai ötletek valóban sokat adtak hozzá az egészhez: tény, hogy kreativitásban – és igen: pénzben! – nem volt hiány! Bámulatos! Ugyanez a technikai lehetőség úgy tűnik, a közvetítéshez nem állt rendelkezésre… Akár a kortárs költőnk versét daloló kórus, vagy híres magyar celebjeink duettjét próbáltam hallgatni, akár a „világhírűnemzetközi” celeb hangjára lettem volna kíváncsi: csődöt mondott a technika! Előbbiekről azt sem sikerült többnyire eldöntsem, hogy magyarul vagy angolul éneklik playbackjüket, utóbbiról pedig legnépszerűbb dala (Fuck You) jutott minduntalan eszembe… nem is tudom, hogy a hanghiba miatt, vagy a mi a fackyout keres itt egy kábítószeres eszméletlen nőkre bukó fickó, ha csak nem azért, hogy helyettünk mondja ki az érzést – de végül két másik dalt plébekkelt…

Mint kiderült: a kivetítés sem volt zökkenőmentes, márpedig a – nagylelkűen ingyen megtekinthető – rendezvényt élőben csak a VIP szektor láthatta, mindenki más csak kivetítőn…

Álomszerű? Vagy inkább rémálom? Nem jutok dűlőre magammal! Mondanám, hogy megkérdezem külföldi barátaimat, de mint kiderült: a nemzetközi média annyira nem kapta szárnyra az eseményt – nemhogy fő csatornán, de a sokadik sportcsatornán sem tolongtak a közvetítések! Hogy hogyan lesz meg így a hatmilliárd néző?!?

A vízbe nem fulladt bele senki, igaz: az árát tekintve nem mondhatjuk, hogy olcsón megúsztuk… De tetszik vagy sem: a Vizes VB megnyitva! Nem maradt más hátra: szurkoljunk, hogy legalább sportolóink élvezzék ki a hazai pálya előnyét… Egyszer majd talán nekünk is megadatik! Hajrá Magyarország!

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Intermezzó

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert „ő” hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely „Szent Szimbólum” jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! „Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?” – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

Téglák országa

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – „Mother should I trust the government?” azaz „Anya, bízzak a kormányba?” – a falon magyarul érkezett a válasz: „Kurvára nem!”. Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

A csend hangja

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. „Milliók, egy miatt” – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.”. Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, akik elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!