Jártam már náluk más előadáson, így nagyon vártam a Recirquel csapatának Walk My World című előadását! Egyedülálló élmény – ezzel hirdették a műsort! És én tényleg ott álltam, egyedül… Pedig négyen indultunk, a család négy hölgytagja: én a vén, és a három következő generáció! Az első negyedóra furcsa volt! Igaz, a rám köszönő díszletek is…
Talán egy tüsszentés ideje, némi orrfújással! Szerencsés esetben egy konzerv kinyitása… Talán a tűzijáték a szülinapi tortán! Bevallom, erősen gondolkodnom kell, hogy mi tarthat negyven másodpercig – ami víz alá nyomott fejjel talán hosszúnak (ámde többnyire kibírhatónak) tűnő időtartam, azért általában mégis meglehetősen rövid: csupán egy hosszabb pillanat! A harkovi gyerekek azonban tudják: pont ennyi…
Első és utolsó, hogy ebben a témában közzéteszek bármit a 2026-os választások előtt. Ez a bejegyzés is eredetileg egy hozzászólásként született meg, mert mostanában nem szoktam semmi olyat írni, ami pártpolitikát érint. (Régen sem ez volt a cél, de ma már minden emberi tényezőt átsző a politika undorító pókja!) Az ok egyszerű: én nem bírom…
…ha nem tudnád! – Vajon Nóra sensei is karate ruhában jön?– Nem hiszem, mert hát: ő a család! – figyeltem fel mosolyogva a két aprócska fiú párbeszédjére, miközben gyülekeztünk, hogy utolsó útjára kísérjük Kurdi Gábort, a Shihant, a hazai ShitoRyu karate egyik atyját. A két fiúcska talán tíz éves sem volt, de nekik még megadatott,…
Minden nap hálás vagyok azért, amim van! Nem, ez alatt nem vagyont kell érteni, hanem valami sokkal fontosabbat: egészséges, immár felnőtt gyerekeim vannak, sokasodó unokáim… és – lassan végre ezt is megtanulom értékelni – még én is élek! Minden nap tudatosítom magamban, hogy én – miközben egy barátom épp a napokban javasolta, hogy nevezhetnék a…
Alig múlt tíz éves és húsz kiló! Ezúttal a gyomra miatt került kórházba, ahol kiderült: fekélye van. Jellegzetes stresszbetegség, nem éppen a gyerekkor jellemzője – el is küldték hát további vizsgálatra a pszichológushoz! Voltak foltok, képek, aztán egy érdekes feladat: be kellett helyettesítenie minden családtágját valami mesehősnek! Mindenki királylány volt, meg tündér, meg hős lovag……
Már rég elengedtem, hogy valaha megvalósuljon az álmom és kipróbálhassam, milyen érzés balerinaként röpködni, hajladozni, a test és a lélek harmóniáját zenével fűszerezve megmutatni… Aztán egyszer csak mégis megtörtént! Ez már eddig is olyan volt számomra, mint egy tündérmese, de tegnap ráadásul „szintet léptem” – és a haladók közé csöppentem! Bonyolultabb, összetettebb feladatok, forgások, ugrások……
– Ne haragudjon, nem pénzt akarok kérni… – hallatszott egy hang a sötétben! Az épület árnyékából egy éltesebb korú nő szólított meg, kissé csapzott külsőjéről lehetetlen volt megállapítani, hogy a harminchoz vagy a hatvanhoz van közelebb. – … csak a fiamnak kéne egy bakancsot vennie, mert nem tudom elvinni az orvoshoz! – folytatta a nő…
Nem is értem, eddig hogy-hogy nem írtam róla… Igaz, szóban már sokszor elmeséltem, hogyan is került a nyakamba a kedvenc láncom! Ma egy különleges hóvirág fotója kapcsán jött elő a történet, ahol a képen a tavasz első hírnöke nem pusztán a fagyos földdel, de egy útjába került falevéllel is sikeresen küzdött meg, hogy elhozza nekünk…
Egyenjogúság ide vagy oda: nőt és gyereket nem bántunk! És általában a kisebbet, a gyengébbet, a védtelent sem… Ehhez nem kell különösebb ideológia – azt gondolom, ez alapvető emberi értékrend! Nálam biztosan az alapkő része: számomra nem számít, ki honnan jött, miben hisz, kivel bújik ágyba, mit gondol a világról – az emberről alkotok benyomást,…