Reggel a kertben egy frissen kinyílt írisz-bokor várt rám… És persze: az orgona ága!

A barackfa virágáról lemaradtam, de délután főztem egy jó csirkepaprikást, nokedlivel! Van olyan illata, hogy elnyomja a kertben az orgonáét, amellyel már a kakaós csiga is megküzdött, amit előtte sütöttem! És egy nagy adag padlizsánkrém is pihen már a hűtőben, hogy a hétfő reggel majd jól induljon – bár az sem rossz kezdés, hogy találkám van az egyik lányommal, közös konditerem a program.

Sütés-főzés előtt ki kellett szaladni a boltba… amit egy kis kitérővel tettem, mert ugye: „az úr napját szenteld meg!” – tartja a parancsolat, hát bekanyarodtam szépen a Somlyóra és indulásnak felfutottam a legtetejére! A vádlim jólesőn közölte velem, hogy „dehülyevagyte”, miközben azon mosolyogtam, hogy milyen bölcs a természet: a hirtelen jobban fogyó levegő vételéhez újra és újra ámulatba ejtett, a tátott szájú bámulás pedig kompenzálta, hogy a fülemen sajnos még mindig nem kapok levegőt…

A kis test(és lélek)mozgást jól eső merengés követte fent egy padon… Egy pillanatra majdnem elszaladt bennem az indulat, mikor elmerengtem a „Fóti Notre Dame” csodás körvonalain, melynek ámulatát egy irdatlan ipari komplexum otrombasága törte ketté! De egy zümmögő méhecske elvonta szerencsére a figyelmem és a mai leckét tőle kaptam: tojik a belvárosi méhlegelők agyrémére és a körülöttük lévő kommentháborúkra! Mondhatnám, hogy a rohamosan fogyatkozó erdők és rétek jobban érdeklik, de úgy tűnt: tudja, hogy az emberi hülyeséggel szemben nem képtelenség megvédenie magát – így halkan zümmögve egyszerűen tette a dolgát ott és úgy, ahogy még tehette… Mennyivel bölcsebb nálunk!!!

Kis pihenő után újra a meredeken lavírozok, és közben kattogok, mint egy japán turista, hogy minden másodpercet újraélhessem majd otthon. Pillangók táncolnak körbe, tovább színesítve az ezerféle virágot, amelyet egy extrém koncert zenei aláfestésévél csodálhatok: rigók, cinegefélék, poszáta, fülemüle énekel kórusban köröttem, amíg megérkezem a kedvenc szentélyembe: egy eldugott szurdokba.

Igyekszem nem kitörni a nyakam, amíg bemászok, az egekbe nyúló fák régi ismerősként köszönnek rám. „Öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára” – nos, ők megtették. Én pedig csak hallgattam, mit susognak az ágak-lombok, és valami megmagyarázhatatlan boldogság járt át!

Annyira, hogy a következő lépéseknél túlcsordult az érzelem-kijelzőm, és bizony elsírtam magam! A szurdok fala máskor kopár földkupacként csak egy-egy növényt mutogat, most zsenge zöld bársonyba bújt, mintha tényleg csak ünnepelne… A kopár földnek nyoma sem volt, az élet lengett be mindent!

Volt már mozgalmasabb anyák napja, de azt hiszem, még sosem voltam ennyire boldog – talán csak akkor, mikor gyermekeim megszülettek! Ma egy kicsit én is megszülettem…

…mindeközben tudom: minden gyermekem a helyén van, épségben-egészségben, ki hivatásával, ki gyermekeivel, ki esküvőjére készülve maradt távol, de jól vannak!

És így lesz igazán boldog egy anya napja – minden nap!

Már hónapok óta hallgattam anyám ígéretét, hogy – ha végre jó leszek – idén karácsonykor a Jézuska biztosan hoz nekem is egy igazi korcsolyát. Olyan fehércipőset, amilyenben azok a gyönyörű ruhás lányok siklanak, miközben a korcsolya éle egyszerre szikrázik és karikákat rajzol a jégen… Pusztán a gondolatától is leírhatatlan boldogságot éreztem! Szinte teljesen bezsongtam, alig bírtam másra koncentrálni… Tervezgettem, gyakoroltam a mozdulatokat, és az sem zavart, hogy tudtam: nekem aligha lesz mellette olyan gyönyörűen csillogó ruhám, mint a tévében a versenyzőknek, akiket szájtátva bámultam minden alkalommal. A sok otthoni feladat és a folyamatos álmodozás közepette csupán egyetlen dolog tudott kizökkenteni: hogyan tudnám én meghálálni anyámnak ezt a határtalan örömet?!?

Szerettem volna valami nagyot, valami igazán jót, valami nagyon különlegest ajándékozni neki, hogy ő is boldog legyen és hogy érezze, mennyire hálás vagyok neki! Okos, intelligens asszony volt, rengeteget olvasott, és nemcsak a ponyvát, hanem verseket, klasszikusokat is. Csupán nyolc esztendős múltam, még ismeretlen világot rejtettek ezek a könyvek, de azért – talán mert magam is sokat és sokfélét olvastam – éreztem a különbséget annak ellenére, hogy anyám már akkoriban is csak árnyéka volt korábbi önmagának. Az alkohol már megmérgezte az életét, de én erről mit sem tudtam, nekem így volt kerek a világ!

Valami nagy dologgal akartam viszonozni, hogy végre teljesülhet az álmom, mert afelől nem volt kétségem, hogy anyám jóváhagyása nélkül nincs az a Jézuska, aki meglephetne a fa alatt! Saját pénzem nem volt, zsebpénzt sosem kaptam. A szomszédok néha nekem adták a pár forintnyi visszajárót, ha segítettem nekik a vásárlásban, de többnyire az is anyámnál landolt. Az asztalon volt egy nagy hamutartó, benne egy zacskóban pénz. Ha vásárolni indultam, abból kellett kivegyek. Fillérre el kellett számolnom, de ez természetes volt, és soha eszembe sem jutott volna, hogy engedély nélkül akár csak egyetlen forintot is elvegyek belőle magamnak, vagy mást vegyek, mint ami a listámon szerepelt. Hogyisne! Épp elég nagy balhé volt abból is, ha néha kelekótya módon elszórtam a visszajárót!

Csakhogy ez most más helyzet volt: örömet akartam szerezni az anyámnak, és azt gondoltam, ehhez mindenképpen pénzre van szükségem. Ő mélyen aludt, nekem vásárolnom kellett menni, hogy mire felkel, kész legyen az étel. Kivettem a szükséges összeget, de ezúttal elvettem mellé még száz forintot, hogy valami szép ajándékot nézhessek neki. Fel sem merült bennem, hogy én most tulajdonképpen lopok, hiszen én csak jót akartam…

Száz forint. Számomra hatalmas pénz volt! A hetvenes évek derekán húsz liternyi tej ára, az ma olyan hatezer forint lehet. Ennyiből már csak lesz valami csodálatos ajándék… 

Kiürült az üveg, mielőtt anyám elaludt – tudtam, nem mostanában fog felébredni. Boldogan szaladtam az áruházba, ahol hosszan válogattam a könyvek és a dísztárgyak között. Nem volt könnyű dolgom, mert anyám kedvenceit ugyan névről ismertem, de tőlük úgy tűnt, minden könyv megvolt a polcunkon.

Végül egy olyan könyvet választottam, ami talán azt is kifejezi, mennyire nagyra tartom műveltségét. Több mint négy évtized távlatából jókat mosolygok az akkori választásomon: az Így élt Stollár Béla című könyvet csomagoltattam be neki! Ma talán bolondságnak látszik, de akkor és ott remek választásnak tűnt egy életrajz, ami egy szemmel láthatóan igényes sorozat részeként jelent meg – valakiről, akit ugyan én még nem ismertem, de az iskolánkat is róla nevezték el, vagyis biztos nagyon fontos ember lehet! És az én bölcs anyám biztos most is sokat tud róla, de ebből a könyvből majd még okosabb lehet! Az üveg hamutartó, amit választottam mellé, az valóban nagyon szép volt – bár tény, hogy anyám sohasem dohányzott, de mindig nagy becsben tartotta az asztalon lévő kék kristály hamutartót… 

Izgatottan vittem haza a megvásárolt kincseket, és csillogó szemmel próbáltam elképzelni, hogy fog majd neki örülni, ha meglátja! Gondosan elrejtettem, hogy majd karácsonykor, amikor ott lesz a fa alatt az én álmom, akkor ezekkel a kincsekkel majd én is mosolyt csaljak az arcára! 

Természetesen semmi nem úgy történt, ahogy terveztem! A lakás takarítása többnyire az én feladatom volt, anyám vagy betegen feküdt, vagy éjszakai műszakját pihente ki nappal. Csakhogy kiömlött a víz a konyhában, amit ezúttal kivételesen ő kellett feltöröljön. Ehhez azonban el kellett húznia a konyhai padot, ami alá én korábban az ajándékokat rejtettem. Azt gondoltam, ott aztán biztonságban lesz a nagy napig – de tévedtem! Nem csak megtalálta, de finoman szólva sem örült a meglepetésnek, és aligha az volt a legnagyobb problémája, hogy nem feltétlenül érdekelte Stollár Béla élete…

Én erről mit sem tudtam – még az iskolában ültem, nem is sejtve, mi vár rám otthon. Anyámnak így bőven volt ideje, hogy kellően felhergelje magát érkezésemre. Félelmetesnek tűnt, már messziről láttam, hogy baj van. Aztán megláttam a hamutartót… Határozottan nem az öröm volt, ami tükröződött tekintetéből, hiába is próbáltam elmagyarázni, hogy én csak azt akartam, hogy ő is boldog legyen. Persze: nem is ez volt a legfontosabb kérdés, hanem hogy honnan volt pénzem ezekre a „hülyeségekre”?!? Természetesen bevallottam, hogy a zacskóból vettem el egy százast – honnan máshonnan lehetett volna?!? 

Az ezt követően kialakult közelebbi kapcsolatom a vasalózsinórral – és még néhány keze ügyébe kerülő, a pillanat hevében azonban be nem azonosítható tárggyal – csupán simogatásnak tűnt azokhoz a szavakhoz képest, amelyek közben rám zúdultak. Móricz Árvácskájának parazsát örömmel vettem volna kezembe, csak ne kellett volna tovább hallgatnom, hogy milyen semmirekellő, mocskos bűnöző vagyok, hogy meg se kellett volna szülni, mert a Föld még nem hordott ilyet a hátán, hogy intézetbe kéne rakni, ott majd megtanulhatnám, mi jár az ilyennek… 

Nos – egy életre sikerült megtanuljam minden szavát, azóta sem egyszerű feladat számomra sokkal többre tartani magamat! Igaz, a rákövetkező évek során még bőségesen volt alkalmam mindezt újra és újra végighallgatni, nehogy feledni tudjam: mennyivel jobb lenne a világ nélkülem!

Titkon azért azt reméltem: legalább a Jézuska, aki biztosan tudja, hogy mi volt a szándékom, legalább ő most az egyszer megbocsájt, és ha abban az évben nem is, de legalább a következőben elhozza nekem a hőn áhított korcsolyát… Ám hiába vágyakoztam: lopni csúnya dolog és nagy bűn! Jézuska pedig annyira megharagudhatott rám, hogy azóta is hiába nézem minden évben a fa alját: korcsolyát máig sem találtam alatta!

Aztán észrevettem a valódi okot, amely a pillanatnyi közlekedési káoszt kialakította: ijedt szemű férfi próbálta túlélni az autósok dzsungelharcát, amely minden irányból körbevette. Tekintetében egyszerre volt jelen hatvan évnyi szenvedés és egy kétéves gyermek értelme… Átlagolva közel járhatunk a valósághoz talán: harminc felettinek tippeltem.

Kapkodva tologatta a kitudja melyik áruházlánctól magáévá tett bevásárlókocsit, amely dugig volt pakolva kincseivel. A vészhelyzet pedig abból keletkezett, hogy minden létező közlekedési szabálynak fittyet hányva igyekezett ellavírozni az újabb kincsek reményében a kereszteződés sarkára kihelyezett kukákhoz. Mit neki zöldre váltó lámpák között robogni vágyó autók hada… hiszen annyi még a feladat: ki tudja, milyen kincseket rejthet a következő kuka?

Összegyűrt sörösdobozok és törött műanyagdarabok szaporodó kupaca jelezte, ezúttal sem sietett hiába! UV zöld pólója rikított a naplemente fényében, ahogy ijedten felnézve rámtekintett és mutatóujjával a másik csuklóját kezdte el ütögetni felém, mintha az időt kérdezné. Zavaromban én is a csuklómon kerestem az időt, pedig évek óta nem viselek órát, és bizony hosszú másodpercekbe tellett, mire az éppen hetet ütő templomi harangokat is feldolgozva jeleztem neki, hogy hány óra van. Csakhogy ő nem várta ki a választ, már száguldozott is át – természetesen keresztbe-kasul, továbbra sem törődve semmiféle hétköznapi szabályozással – a túlsó oldal kukáihoz.

Alice Csodaországában a Nyúl robogott így, fennhangon hirdetve, hogy az idő már bizonyosan „Késő, késő, késő”, és azóta is azon az örök dilemmán gondolkodom, hogy a férfi esetében ő van bezárva a saját világába, vagy mi vagyunk kizárva az ő Csodaországából.

Végül is mindegy a hely és az idő, hiszen a választ meg sem várva adta tudtomra: most már késő!

Meglehetősen gyakran volt szerencsém a kezemben tartani. Könnyű volt a fogása, én is elbírtam – nem úgy, mint néha a közértből megrendelt dolgokat. Csak a dugóját nem szerettem: nagyon pici volt, még az én szememmel nézve is – és ha elgurult, akkor bizony kilötyögött belőle a pálinka! Hogy csípős szagát még ma is az orromban érzem, az lett volna a kisebbik baj. Az így keletkezett hiányt követő hangos szavaknak azonban rendre csattanós befejezése volt!

Senki sem szereti, ha megütik, de egy idő után már nem veszed fel annyira! Hozzátartozik az életedhez, hogy beleszaladsz egy-egy pofonba. De azt a jellegzetes kiabálást, mikor nem tudod, mi fog következni, és halvány gőzöd sincs, hogy egyáltalán mit csináltál rosszul… Na azt nem lehet megszokni, az borzalmas tud lenni! Akkor inkább csattanjon az a pofon, az legalább már a cirkusz végét jelzi!

– Hozzad már, igyekezz! – csattant fel anyám hangja is, ha elméláztam egy pillanatra és nem tettem a dolgom. Fizetnem se kellett: anyámék jó vevőnek számítottak, felírták nekik! Még azután is, hogy kikerült egy tábla, szép kerek alma formájában: hitel! Emlékszem, mindig kértem almát, mert azt hittem, az is van – nem értettem az összefüggést! Gyümölcs persze nem volt, de azért néha én is kaptam egy-egy málnaszörpöt vagy jaffát ajándékba (hetvenes évek – ez volt a csúcs!) a kocsmáros nénitől vagy a Józsitól! Ő mindig vicceseket mondott, szerettem, ha ő van bent… Kis angyalkájának hívott és mindig mosolygott rám!

Én már akkor is szerettem a tréfát, sajnos azonban anyámnak talán nem a humorérzék volt a legjellemzőbb tulajdonsága. Pedig okoztam néhány vicces helyzet, de aligha mondhatnám, hogy nagy (ellenben: többnyire annál zajosabb!) sikert arattam!

Egyszer például “egy kis erőset” kért, de nem mondta konkrétan, hogy cseresznyét vagy rumot ért alatta. A közértből a fekete címkés kellett, ez nem lett volna kérdés. A sarki kocsmában általában cseresznyével töltötték az üveget, azt azonban nem kellett kérjem, mert tudták. A rumot többnyire ajándékba kapta, az is szerencséesen elfogyott. A színe is érdekesebb volt, a szaga is sokkal elviselhetőbb… Számomra csak ennyit jelentett, nem értettem hozzá! Valami erőset?

A kapunk és a kocsma között csupán egy festékbolt és egy tejcsárda mellett kellett elmenni. Utóbbi akkoriban még sok helyen létezett, többek között kimért tejet is árultak. Igaz, a belvárosban már nem vitték házhoz, az ellentétes volt a kor szellemével, de még minden háztartásban ott volt az erre a célra szolgáló kanna. Mindezekkel én nem foglalkoztam, azt azonban minden nagy és okos gyerek tudta, hogy a tej élet, erő, egészség! És én nagy és okos gyerek voltam – vagy legalábbis: apró méretem ellenére is igyekeztem annak látszani!

Anyám épp gyengélkedett valamitől, ezúttal ezért kérte az italt – és mert én nem tudtam eldönteni a cseresznye vagy rum kérdését, hát olyat vittem neki, amitől azt reméltem, biztos meggyógyítja! Tényleg nem akartam én semmi rosszat… Még csak nem is viccnek szántam, mikor ezúttal a kocsma helyett a tejcsárdában töltettem meg a kislapost. Tényleg csak azt akartam, hogy jobban legyen és persze, hogy megmutassam, milyen okos nagylány vagyok! Nos, ő valami egészen mást mutatott meg – aminek következményeként egyrészt végtelenül kicsinek és butának éreztem magam, másrészt kénytelen volt betegsége ellenére saját lábán lemenni a sarokra, mert én nem bírtam!

Egy másik alkalommal egy izgalmas gondolat ragadta meg a figyelmemet a rádióból: “amit el akarsz dugni, azt tedd ki az ablakba!” – hangzott a bölcsesség. Nagyon vicces és elgondolkodtató volt egyszerre, pedig akkoriban még nem ömlött Coelho a csapokból! “Na, ezt egyszer kipróbálom” – gondoltam az addigra már tízévesek bölcsesség utáni vágyával. Nem kellett sokáig várjak ennek lehetőségére, hiszen anyám mindig ügyelt a látszatra:

– Dugd el az üveget! – hangzott az utasítás, ha kopogtattak. Az egyik ilyen alkalommal felcsillant a szemem és felidézve a tanultakat hozzáláttam, hogy kipróbáljam az elméletet a gyakorlatban is. Kijelenthetem: működik! Nagyon is jól! Nem látta meg sem a szomszéd néni, sem a védőnő, aki épp megfordult nálunk. Belül a függöny is takarta, és – akkoriban már egy ideje egy lakótelep tízedik emeletén laktunk – kívülről sem látszott.

A dolog kis szépséghibája az volt, hogy távozásukat követően anyám hiába forgatta fel az egész lakást, ő sem találta meg az üveget, engem azonban időközben útnak indított valamerre. Mobiltelefonok (??? Telefonok!) még talán a mesékben sem léteztek, így nem tudott utánam szólni, hogy hova rejtettem el az italát, aminek köszönhetően meglehetősen indulatosan várt rám az ajtóban.

Az érkezésem utáni hosszú percek során egyetlen dologban voltam biztos: szerettem volna, ha hirtelen valaki engem is eldugna az ablakba! Sajnos azonban én nagyon is látható és elérhető maradtam, aminek további szemmel érzékelhető nyomai maradtak. De legalább megtanultam: az elmélet fejben mindig működik! Csak a gyakorlatnak lehetnek néha fájdalmas következményei… 

Azt még „kisgida koromban” megtanultam, hogy az arcfestő felszerelés egyik fontos kelléke az ülőpárna. Valahol az festék-ecset és az ecsettál között helyezkedik el a rangsorban, hiszen vizet bármiben lehet keríteni. Akkoriban még csak 2-3 órás rendezvényeim voltak, de sokszor jól jött! Aztán belendültem, és már az sem okozott problémát, ha bő 12 órán keresztül úgy ültem egyhelyben úgy, hogy arra nem volt időm, hogy a mellettem lévő üdítőmet legalább kibontsam! Tudom: hülye – de az egy másik történet! A lényeg, hogy maga a munka nem okozott problémát, ugyanúgy élveztem minden percét! Sőt, kifejezetten szeretem az ilyen hosszú munkákat, mert akkor egész napra kikapcsolhatom az agyamat és letehettem a világ összes gondját – és még pénz is járt érte, zseniális kombinációja az életnek!

Aztán jött a pandémia, és elvette tőlem ezt a lehetőséget, de ebbe most szintén nem mennék bele – elég az, hogy közel másfél év alatt annyi rendezvényem volt, mint szezonban egyetlen nap alatt… Kicsit ki is estem, szerencsére a mindennapi kihívásoknak köszönhetően a festésből nem, csak a rendezvényből. De most végre újra buli vaaaaan!

Volt is pár meghívás, volt óvodai lehetetlen kihívás (3 óra alatt 76 gyerek!), volt egy-két órás rendezvény, volt jótékonysági délután… Imádtam! És igyekeztem annak örülni, ami van… És végre jött megint egy egésznapos szívmelengetés: bő 10 óra – amely simogatta a lelkem és az egómat egyaránt! (Utóbbiról csak annyit, hogy nem jellemző rám, de ki ne szeretné, ha folyamatosan dícsérik?!?) Volt benne kisujjgyakorlatos pillangó-unikornis, volt igazi kihívás… mindenkinek csillogott a szeme, élén az enyémmel!

Aztán jött az este, és a kellemes zsibbadás után úgy gondoltam, hogy remek átmozgatás egy kis vacsoráztatás… És tényleg jól esett, még azért sem reklamáltam, hogy a címek 80%-a a negyedik emeletre küldött, gyalog. (Miközben izomlázam volt egy előzőnapi rohanva megtett 3-4 km miatt!) Csak a kocsi volt ezúttal kicsit kényelmetlen: valamiért mindig ráültem a biztonsági övre, ami kemény volt és kellemetlen. Azt hittem, talán ráfolyt valami, vagy csak a nap miatt más pozíciót vett fel – ki tudhatja… „majd holnap megnézem” – és repültem tovább!

Nos, egyik sem! Ellenben már hazaérkezve, a kedvenc, szuperkényelmes (festő)fotelembe kucorogva ismét érzékeltem, hogy valamire ráültem, vagy mi a fene… Aztán kiderült: a fél 10-kor elfoglalt, és 18:30-kor először elhagyott sörpad mély nyomot hagyott bennem akkor is, ha ez eddig nem tűnt fel: egy teniszlabda átmérőnyi duzzanaton egy százforintos nagyságú nyílt seb lett a hozománya annak, hogy megfeledkeztem róla: a párna – amit korábban a kocsiban tartottam, hogy ez ne fordulhasson elő – bizony még mindig kötelező tartozéka az arcfestő szettnek!

Hozzáteszem: az esti kihívásos festés alatt azért ez cseppet sem zavart – csupán lefekvéskor érzékeltem, hogy Kuczik (ez én volnék, jánykori néven), te nagggyonhülyevagy!

Amiért még arra hajlottam, hogy megosszam veletek, az két dolog: egyrészt nem árt odafigyelni a részletekre! A másik: a seb nem kicsi, és kifejezetten kellemetlen helyen van. Fáj. De érdekes módon: munka közben a létét sem érzékeltem… Mert szeretem, amit csinálok! Ha neked munka közben minden bajod van – lehet, ideje megtalálnod azt, amibe te is bele tudsz így feledkezni!

Akkor éppen festeni készültem: a pandémia miatt gyerekek arcára nem lehetett, így a kollégákkal összefogva minden nap más és más feladatot festettünk magunkra. Örömfestés kihívás – így neveztük. Általában szerettem, sokat lehetett tanulni belőle: kinek mit jelent a játék szó, vagy ki hogyan fest meg egy macskát… A mai feladat azonban annyira nem tetszett: “valami T-vel”! Szép! Egy tornádót és egy teknőst nem lehet összehasonlítani és megfesteni sem ugyanaz! Valami T-vel… Táska, takaró, toll… Igen, a toll az talán jó, az az enyém, hiszen folyton írok. De tény, már régen nem tollal!

– Mi vagy te, valami Teréz anya? – visszhangzott közben agyam egy másik szegletében még mindig, és egyszerre csak összeolvadt a két dolog bennem: 

– Legyen T, mint Terézanyu! – kiáltottam fel!

Hát persze! Ez egy remek ötlet, leszámítva, hogy korábban soha nem festettem ilyesmit: se portrét, se – tulajdonképp semmit! A pandémia előtt gyerekek arcára varázsoltam pillangót, pónit, pókembert, vagyis a P az pipa, de T-vel még ott sem csináltam semmit! Most meg ez a Teréz anya… 

Nekiálltam. Borzalmas lett! Persze, nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy egyáltalán belefogjak. Életem első portréjának ki mást is választhatnék, mint valakit, aki közismert, akit mindenki szeret és tisztel, akinek a szemében földöntúli szeretet csillog és az arcán annyi ránc van, hogy megszámolni sem lehet, nemhogy megfesteni!

– Ő többet érdemel – gondoltam, de azért szégyenkezve “beadtam” az aznapra elkészült rémséget, aminek egyetlen pozitívuma abból állt, hogy egy pillanat alatt nyom nélkül letörölhető volt. Meg talán az, hogy egyáltalán bele mertem kezdeni… És mert valóban lelkiismeret furdalásom volt a néhai jótevő felé: eldöntöttem, hogy helyrehozom bűnömet.

Ezúttal rendesen rákészültem: megnéztem a filmeket, elolvastam a róla fellelhető anyagokat. Hiszen hogy akarhatnék valakit úgy ábrázolni, ha nem is ismerem?!? Sima képnek ott a fotó! Festőiskolába azonban továbbra sem jártam, a „Tehetség boltot” sem sikerült felkeressem, pedig jó pénzért talán már azt is lehet kapni… De pár nap múlva azért nekiálltam, hogy – lesz, ami lesz – egy fehér vászonra megfessem őt az egyik portréja alapján. 

Nem volt egyszerű, és természetesen nem is lett jó – de mivel a múzeumokon kívül festővászon csak pár napja volt elsőként a közelemben, és mert a festésen belül a portré talán a legnehezebb feladat egy festésben – ahhoz képest egész vállalhatónak mondható. Felismerhető! És menet közben sikerült annyira megismernem a személyiségét, hogy tudjam: ő – miután kikérné magának, hogy pont őt akartam megfesteni – nagyon büszke lenne arra, hogy nem adtam fel, hanem igyekeztem a lehető legjobbat kihozni belőle és a helyzetből. Merthogy neki is ez volt az alapelve… “Nem feladni, menni és csinálni!”

A kép tehát olyan, amilyen – de egy biztos: most itt lóg a szobám falán. És – lehet, hogy csak jó helyre akasztottam ki, de – olyan, mintha mindig engem nézne! (Ez talán az Öreglány büntetése, amiért őt választottam!) 

Így éldegélünk most, ő és én. Látja, amikor felkelek, amikor lefekszem, amikor itthon dolgozom vagy írok… Ilyenkor általában biztatóan mosolyog rám. Ellenben lefekvéskor olyan, mintha a vesémbe nézne: 

– Te kis pimasz! Ma tettél valami jót? Ma csináltál valami hasznosat? Ma hálát adtál, amiért mindezt még megteheted?

És én csak lapítok, mert bár igyekszem, hogy minden nap vissza tudjak replikázni neki valamit – de nem, én sajnos nem vagyok Terézanyu! 

A könyv megvásárolható, csak a linkre kell kattintani. De nem, nem könyvet akarok eladni, csupán az emberek figyelmét szeretném felhívni! És igen, tudom: minden, amit tenni próbálok, csak egy csepp a tengerben, aligha tudok ezreken segíteni! De tízig, százig vagy akár ezerig elszámolni is pont ugyanúgy kezdesz: az EGY-nél!

Annak az EGYnek az a csepp az életet jelentheti! Sokszor csak annyit kell tegyél, hogy érezteted vele: van másik út! És van lehetősége másfelé menni.
Nem kell te dönts helyette, nem kell beleavatkozz az életébe, csak vedd észre, hogy baj van! A többi majd kialakul…

Mesélhetsz arról, hogy van olyan, akinek segítettek. Gyerekek, aki azóta nyugalomban élnek. Asszony, akit kimenekítettek egy krízisszállóra. Vannak sortársak és igen: van, aki felállt. Van, aki újrakezdte. Van, aki azóta boldogan él.

Vagy ne mesélj semmit, meg se szólalj! Csak csendben adj át egy cetlit, rajta egy telefonszámmal. Esetleg ezt a könyvet…

És ha egy embernek sikerült kicsit jobbá tenni a helyzetét, vagy megfogni a kezét, amíg megtalálja az útját, akkor utána jöhet még egy…

Ez mindannyiunk felelőssége!

Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

https://kek-vonal.hu/
info@kek-vonal.hu
+36 (1) 354 1029

NANE segélyvonal

Nők és gyerekek elleni erőszak áldozatainak és segítőiknek
https://nane.hu/
+36 (80) 505-101

A bántalmazottak segélyvonala

Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat
http://bantalmazas.hu/
Országosan hívható ingyenes szám 0-24
+36 (80) 20-55-20

Patent Jogsegélyszolgálat

https://www.patent.org.hu/
szerdánként 16 és 18 óra között és csütörtökönként 10 és 12 óra között
jog@patent.org.hu
+36 (70) 220-2505

TASZ Jogsegélyszolgálat

Ingyenes jogsegély az alapvető emberi jogokért
https://tasz.hu/
jogsegely@tasz.hu
+36 (1) 279-2235

Az első „maradj otthon” mozgalom során néhány kollégával egy kihívásba kezdtünk, hogy ne jöjjünk ki a gyakorlatból és ne legyen olyan fájó a hiány és a magány: minden napra volt egy szó, amit megfestettünk, pusztán a festés öröméért, gyerekek hiányában többnyire magunkra. Nagyon élveztem, és bár korábban – hiszen azt is csak pár hónapja kezdtem – a festés gyermekek arcát jelentette számomra, azonban néhány feladat ezekből az önfestésekből arra sarkalt: próbáljam ki a vásznat, és a testfestéket váltsam akrilra. Egy új világ nyílt meg előttem – de tetszett!

Csakhogy a karantén első itthon töltött hónapja után új munkám lett, amely napi 10-12 órára szólított el otthonról, így ritkán jutottam ecsethez. Hiányzott, szinte úgy, mint az étel. A pandémia nem csitult, rendezvényekre is hiába vártam…

Aztán decemberben néhány kollégával újra kihívásba kezdtünk. A munkám nem lett kevesebb, nemegyszer volt, hogy éjfélkor értem haza, de akkor is nekiálltam az aznapi feladatnak. December első napjától minden áldott este, ha esett, ha fújt, ha beteg voltam, ha ünnep volt: az aznapi feladat akkor is elkészült!

Az arcfestő csapat lassan kidőlt, a végére már csak hárman csináltuk, hatvan nap után vége lett. Csakhogy addigra a részemmé vált, el sem tudtam képzelni, hogy este ne roskadjak be a kuckómba, és az ecsetekkel ne varázsoljam el a külvilágot, miközben a lábamon elkészül egy-egy kép…

„Ha csak ezen múlik…” – mondta egy barátom, és elkezdte ő küldeni nekem a feladatokat, amelyek innentől kezdve ráadásul „testreszabottan” nekem érkeztek! Egy csodálatos kaland lett belőle, azt hiszem, életem egyik legjobb kalandja. Újabb tíz héten át folytatódott tehát az esti program. December 1 és április 10 között minden nem maradt el egyetlen nap sem.

Hogy miért lett vége, az hosszú történet, talán majd egyszer szavakká válnak. Ma volt az első este, hogy elmaradt, és úgy érzem magam, mint egy drogos, aki nem kapta meg adagját, és vergődve követeli teste és lelke a tiltott szert. És bár képtelenségnek tűnik még ez a KÉPtelenség, de mégis: vége! A festékek és ecsetek immár a garázs mélyén pihenik ki a tavalyi évet és főként az elmúlt 131 napot.

Egyszer minden kaland véget ér… Mégis: mennyivel jobb, mint az, amelyik el sem kezdődik?

A sorozat következő zenéje: Cseh Tamás – Csönded vagyok 

Mi más fejezhetné ki szebben a csöndemet, mint egy szál virág, amely köztudottan szebben beszél minden szónál… És melyik virág tudná mindezt jobban leírni, mint egy szál rózsa?

A rózsa beszél a csendben. Nincs is szükség szavakra! A szavak hazudhatnak, egy rózsa mellett csak önmagunknak hazudhatunk.

A rózsa magában hordozza a tüzet, akkor is, ha nem tudom lángoló szavakkal kimondani, amit érzek.

A rózsa, amelyet megsimogatsz, és rád mosolyog, de akarva-akaratlan megsebezhet közben… Mégis: a tüskéivel együtt szeretjük!

Ott vagyok, és vigyázok rád! Hiszen nem csupán fogom a kezed, de mögötted állok! Számíthatsz rám, biztonságban vagy! De ne várd, hogy én mondjam el, mert erre úgy sincs szó…

Hiszen, ha épp felemel a sors, minek a beszéd: csak mosolyogj, mint a rózsa. Ha pedig épp elakad a szó, mert korbáccsá válik a világ: én a csöndben is veled vagyok!

Legyél a csöndem – és én leszek a hangod!

– Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
 – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
 – Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
 – Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
 – Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…
 – Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Csönded vagyok

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked

A sorozat első zenéje: Tape Underground – Ugyanolyan

A kulcsmondat önmagamnak is hordoz feladatot: „túl sok az angyal, ha elhiszed, hogy minden ugyanolyan nélküled” – igen, néha én is elhiszem! Néha pedig szeretném azt gondolni, hogy talán egy picit lehetek csepp a tengerben: talán lehet jobb velem a világ!

Ez a lány arctalanul áll, önmagát még életében egy sírba temetve. Elveszített magából egy darabot!

Napról napra egyre többen vagyunk, akik megismerjük ezt az érzést… És sokan elkövetik azt a hibát, hogy csak a veszteségre, a fájdalomra koncentrálnak. A világ fekete-fehérré válik számukra, minden csak „előtte” meg „azóta”. Van, hogy kell időt hagyni, hogy megtanuljunk újra élni a hiányzó darab nélkül…

Az idő folyama azonban csendben csörgedezik mellettünk tovább. De ha (nem hiszed el, hogy a világ nélküled is ugyanolyan, és) felemeled a fejed és szétnézel magad körül láthatod: bármennyire is sajog a seb, a világ ezer színével, minden csodájával, a természet örök körforgásával ott van most is körötted!

Nem kell elengedd a részed – csak a fejed emeld fel… Csak engedd magadhoz az élet szépségét is! A világ ugyanúgy megy tovább nélküled! Még élj benne, maradj a része! Ne temesd el önmagad!

Mert attól, hogy fájdalom, veszteség ért, attól még az élet megy tovább, veled vagy nélküled. Légy hát a része…

Élj, mert te még megteheted! Élj, mert még van rá lehetőséged!

Ugyanolyan

Ne figyelj semmire, a világ pont olyan akar lenni, mint Te,
A szívhez érnek a gének, semmit se’ lát, aki fél.
Elköltöznek mind, az emberek,
Sorba rakják és letakarják mind, a testeket,

Túl sok a fény, túl sok a zaj,
Túl sok az angyal, ha elhiszed,
Hogy minden ugyanolyan nélküled…

Nézz át önmagadon, kerülj ki mindent, nyugalom,
Most bármi lehetsz, ha szeretsz csak úgy.
nincs már semmiben elég erő,
Már nincsenek emberek,
Csak letakarják mind, a testeket,

Túl sok a fény, túl sok a zaj,
Túl sok az angyal, ha elhiszed,
Hogy minden ugyanolyan nélküled…